Látogatóban a szomorú estikéknél a Nagy-Szénás tetején

Egyszer a mezei vadvirágok versenyeztek, hogy ki a legszebb közöttük. A nevezetes eseményen minden virág ott pompázott az erdei és a mezei utak mentén. Indult a versenyen majd minden szép virág: a mezei zsálya, a gyöngyvirág, a kék ibolya, a százszorszép, a szarkaláb, a tarka nőszirom és még sok száz másféle virágtünemény. Még az útszéli gyermekláncfű és a lándzsás útifű is részt vett a virágok eme nemes vetélkedőjén. Abban állapodtak meg, hogy az arra járó kétlábúak közül, aki a legtöbb dicséretet mondja valamelyikükre és gyakran megállnak előtte, hogy megcsodálják és gyönyörködjenek benne, az lesz a verseny győztese. Estike is ott tülekedett közöttük és titokban reménykedett, hogy ő lesz a győztes.

    A kétlábúak, akik arra mentek, gyakran megálltak egy-egy szép virág előtt, és nem fukarkodtak a dicsérő szavakkal sem. De az estike előtt senki sem állt meg, egy elismerő bókot, egy kedveskedő szép szót sem kapott. Sőt, az egyik ormótlan kétlábú ezt mondta rá, amikor egyszer véletlenül rápillantott:

– Hát ez a száraz kóró meg mit keres itt, a sok szép virág között?

Vagy egy másik:

– Nézzétek ezt a kiszáradt bokrot, milyen csúnya itt a virágok között!

Estike ezeket a bántó szavakat hallva, nagyon szomorú lett. Bánatában elbujdosott és messzire elköltözött a többieket otthagyva. Kietlen, kétlábúak nem járta, csak őzek taposta bokros rétek szélén, úttalan erdők alján vert tanyát. Magányában sokszor búskomoran gondolt a balul sikerült szépségversenyre. Azóta lett szomorú estike a neve.

    De aztán gondolt egyet, és egyik napról a másikra sutba dobta bánatát. Elhatározta, hogy ha már ráfogták, akkor ezentúl még inkább kiszáradt bokornak fogja álcázni magát s ezentúl csak este fog nyílni és illatozni. És fényes nappal is csak annak nyílik meg és azoknak engedi meg, hogy láthassák rejtett szépségét, akik lehajolnak hozzá, megérintik és megcsodálják őt.

    Az erdőket, mezőket járva, bizony ezért nehéz észrevenni a szomorú estikét…