Budapesti kálvária

                                                       Budapesti kálvária

                                                                  „Mindenkinek megvan a maga keresztje”

                                                                                                                  népi bölcsesség

                                                                  „Mindenki a maga keresztjét cipeli”

                                                                             ugyanaz a népi mondás, csak egy kicsit másként…

                                                                        Prológus

Egyedül élünk ebben a zűrzavaros világban. Lehet, hogy vannak ufók, de az is lehet, hogy nincsenek. Régi dilemma, a holdkóros, mániákus asztronómusok még egy darabig el lesznek vele a csillagok között. De az biztos, hogy mi, emberek, közben idelenn a Földön, a számítógépek és az okostelefonok rabjaivá váltunk. Pedig, s ezt szinte észre sem vesszük, hogy fóbiás, hitetlen, elcseszett világunk telis-tele van gyönyörűszép mesékkel és izgalmas, lebilincselő történetekkel. S ha ebben a motorizált, digitalizált, végletekig felgyorsult, erőszakos világunkban, egy percre megállunk s meghallgatunk akár egy nyúlfarknyi mesét, vagy egy megkapó történetet, az mindig üdítő forrásként hat ránk és jóleső érzéssel tölti el kiéhezett, erre mindig fogékony szívünket. Ezekből bizton táplálkozhatunk és erőt meríthetünk. Ha egy ilyen „storyt” hallunk, tán mosolyt csal arcunkra, vagy már az is megéri, ha elgondolkodunk rajta. Most egy ilyen történetet próbálok meg elmesélni, s remélem, hogy aki elolvassa, jó szívvel fogadja, s még az is meglehet, hogy a történetben netán ki-ki magára ismer valamelyik szereplő személyében. Mert magunkról írok, rólunk emberekről; a jóról, a lelkünket tápláló szeretetről és félelmeinkről, a bennünk rejtőző démonjainkról. És konkrétan egy emberről, aki megjárta a poklot…

    A történetet olvasva ne feledjük el; az alázatot, az erényt, a jóságot azért tudjuk felismerni, mert mellette ott van a dölyf, a romlottság és a gonoszság. Különben mihez tudnánk mérni a jót? A fény nem létezik árnyék nélkül… Ősi népmeséinkben, amikor a szegénylegény világgá ment, jóanyja hamuba sült pogácsát csomagolt a tarisznyájába. Ádám és Éva, amikor kiűzetett az Édenkertből, mert ettek a tiltott fa, a Tudás fájának gyümölcséből, nekik valami más lett a batyujukba téve… Amikor kiléptek a kapun, a tudás mellé mind e tulajdonságokat megkapták útravalóul. És nem kellett sok időnek eltelnie; Ádám fia, Káin megölte Ábelt, a testvérét; az emberi gonoszság ekkor nyilvánult meg először. Amikor az ember először ölt embert, Pandóra szelencéjének fedele kitárult és azóta nyitva áll…

A KEZDET

Egy ember haladt Buda egyik kis utcáján. Vállán egy súlyos, ormótlan nagy fakereszt…

    Hajnalodott. Pontosan 5 óra volt, amikor elindult otthonról. Alig ment valamit, amikor az egyik sötét kapualjból, váratlanul egy fehér ruhás nő lépett elébe és sárga műanyag pohárban vizet kínált neki. Elfogadta. Mohón, egyszúszra itta ki. Csak amikor lenyelte az utolsó kortyot, érezte, hogy a víz keserű volt.

– Pfuj!.., mi ez? – köpte ki a szájában maradt víz utolsó cseppjeit.

– Ne félj kiinni a keserű poharat – mondta az angyalképű nő szelíden, majdhogynem megértően. Mintegy bátorítólag átölelte a vállát és gyengéden meglapogatta. Arcán a szánalom és az együttérzés szelídsége, mint aki tudja, hogy igazából méregpoharat adott a delikvensnek.

– Kösz… Jókor szólsz…

A REGGEL

    Azon a szokatlanul furcsa reggelen olyan gyámoltalanul semmilyen idő volt. Budapest felébredt és százzal lüktetett a szíve. Ebben a kora reggeli, groteszk légkörben minden olyan szürreálisan, valószerűtlenül hatott, mint egy absztrakt festő éppen elkészült vásznán; a meggörbült, összetákolt színfalakká gyűrt házak, a földig hajló villanyoszlopok, meztelen ágkezeikkel a semmibe nyúló, rongyos kérgű platánfák; az acsarkodó, veszettül dübörgő, látszólag sehova nem tartó gépszörnyek tömege.., és a lehető legbizarabb látvány, az úton egy ember, vállán kereszttel…

   A vigasztalanul szürke vattafelhők odafönn összecsomósodtak és alábukva ráültek a házak tetejére, kéményeire. A föld és az ég összeért, szinte összeolvadt. És akkor… Igen, jól láttam, az utca végén, nem is olyan messze, egy ember egyre erősödő, homályos sziluettje vált ki a párás ködből és az összegyűrt felhők mögül. Olyan volt, mint egy látomás… Nagyon lassan közeledett felém.

QUO VADIS, DOMINE?

    A budai rakpart irányából jött a Lajos utcán felfelé, és a hátán, úgy néztem, valami irdatlan nagy keresztet vonszolt. Ha jól láttam, akkor a keresztet vasúti talpfákból ácsolták össze, eléggé hevenyészve. A két gyatrán megmunkált gerenda szemmel láthatóan nehéz volt és súlyos. Talán száz kiló is lehetett – úgy saccoltam. De lehet, hogy több… A súlyos teher szabályosan belepréselte hordozóját a betonba. Amikor mellém ért, megcsapott a fába ivódott, napszítta kátrány jellegzetes szaga. Megszólítottam:

– Miért cipeli ezt a keresztet, jóember? – Némi óhatatlan együttérzés-féleséget véltem kihallani a saját hangomból, ami inkább több kíváncsisággal és csodálkozással párosult.

   Megállt, lassan felemelte a fejét. Rám nézett a kereszt alól, s az erőlködéstől görcsösen megfeszülő, ráncos szájára egy apró mosoly költözött.

– Mindenki a maga keresztjét cipeli. Nem? – kérdezte, s ez olyan válasz volt a részéről, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Ja, igen – gondoltam magamban –, az ember szinte minden nap, és minden utcasarkon találkozik keresztet cipelő emberekkel. Persze. Egy pillanatra elképzeltem, amint a fél város bazi nehéz fakereszteket hurcolászik a vállán.

–  És.., és hova megy, hova viszi?

– Sehova – válaszolta nemes egyszerűséggel és egy újabb halovány mosolyt erőltetett eltorzult arcára. Ez a mosoly a nap égette, barázdák szántotta, görcsöktől vonagló arcán olyan volt, mint egy épen maradt, nyíló virág, a felperzselt, üszkös mező közepén. Egy olyan emberé, mint akinek egész életében csupa kisbetűvel írták a nevét, mint a kis Nemecseknek…   

– Sehova? – hökkentem meg a válaszán. – És meddig viszi?

– Az út végéig – ez a válasz is talányos volt, amolyan előre várható és sablonos, de ugyanakkor adekvát, szinte magától értetődő, mint a gravitáció, vagy Einstein relativitáselmélete.

AZ EMBEREK

    Ha úgy vesszük, szorosan az út szélén haladt, de így is jócskán feltartva, lelassítva az autósokat. Azok türelmüket vesztve, dühödten rádudáltak, néhányszor majdnem el is ütötték. Kétségbevonhatatlan tény, hogy az autósok sok esetben nem nagyon törődnek a gyalogosokkal, de úgy látszik, az úton keresztet vivő embert sem tisztelik különösebben… A forgalmas Bécsi úton aztán kapott hideget, meleget tőlük. Ingerülten ráfékeztek, vagy éppen lelassítva mellette, beszóltak:

– Minek cipeled azt a keresztet, te szerencsétlen! Azt hiszed, te vagy Jézus? Hahaha! Hülye! Minek él az ilyen…

– Dögölj meg te barom!

– Ember! Miért nem húzol a francba, a kereszteddel? Te istenbarma!

– Elment az eszed, hülyegyerek? Nincs jobb dolgod, mint Jézust játszani? Majom!

– El akarod üttetni magad? Csak feltartod a forgalmat! Takarodj le az útról, te idióta!

– Hülye vagy? Átlépted a sebességhatárt! Menj le az útról, te baromarcú!

  Az emberek a járdán megrökönyödve, csodálkozva néztek utána. Valószínű, valami csodabogárnak gondolták, vagy szalasztott bolondnak. Valaki turpisságot vélt felfedezni a látottak alapján, hangot adva ama véleményének, hogy ez biztos valami kandikamerás dolog lehet.

   Egy mellette elsiető aktatáskás férfi csak úgy mentében vetette oda:

– Ember, nem nehéz az a kereszt? Mennyit kóstál? Van vagy két mázsa, nem?

– Talán van – hagyta rá emberünk egykedvűen.

– Na, akkor cipeld csak tovább. A te kereszted – s azzal jót nevetve rajta, ment tovább.  

    Amikor először esett el vele, az rázuhant mint egy kőszikla, és a rettenetes nagy súly majdnem agyonnyomta. Még ideje sem volt kiugrania alóla. A kereszt alá szorult, egy percig meg sem tudott mozdulni. Csak azt érezte, hogy a súly összenyomja a bordáit, s a mellkas meg összepréseli a tüdejét. Egy darabig nem kapott levegőt. Aztán csak hosszú idő után, nagy testi és fizikai megerőltetés árán sikerült kikecmeregnie alóla. Egy percre leült melléje és a földön súlyosan elterülő keresztet nézte. Az olyan kérlelhetetlenül, masszívan hevert ott, minta egybeöntötték volna az út aszfaltjával. Majd nehézkesen felállt, kétszer is körbejárta, mustrálta jobbról, meg balról is. Igazából fogást keresett rajta, azt nézte, hogy hol tudná valahogy megfogni, alányúlni, hogy valamiképpen fel tudja emelni. Aztán egyszer csak hirtelen lehajolt, megragadta, s mint ahogy a súlyemelők szokták a szakításnál, nagy nekifeszüléssel megemelte – irtózatos ordítás hagyta el a száját – s a vállára lendítette. Megrogyott, térde remegett, de sikerült megtartania magát, és állva maradt. Terhével megtette az első lépést, s ahogy húzta, vonszolta a földön, a gerenda súlyos vége újra szántani kezdte az aszfaltot, vastag, szürke csíkot hagyva maga után.

AZ ANYA

   Egy asszony jött lefelé az úton, kezét két kisgyerek apró kezei kulcsolták. Útjuk keresztezte egymást... Ekkor mindketten megálltak és beszélgetni kezdtek. Nem tudni, hogy miről, mert nem lehetett hallani őket. Az autók szörnyű zaja, mint sűrű itatóspapír, elnyelte a legapróbb hangfoszlányokat is. A két felnőtt beszélgetése alatt a gyerekek kitágult gombszemeikkel csodálkozva figyelték az izzadságtól csatakos hajú férfit, és vállán a keresztet. Nem értették. Kis világukban nem tudták hova tenni. Anyjuk beszélgetését a férfival sem értették. Még nem… Az asszony egy vérszínű zsebkendőt vett elő, és gondosan, apró, kis mozdulatokkal megtörölte a férfi homlokát, majd a másik kezével megsimogatta az arcát… Az hálásan nézett az asszonyra és reá mosolygott. Az mosollyal válaszolt, és úgy nézett rá, mint ahogy egy anya szokott nézni gyermekére. Aztán mindketten továbbmentek az úton. A férfi jobbra, az asszony a két gyerekkel pedig balra.

– Anyu! A bácsi bolond? – kérdezte az egyikük.

Az anya szelíden ránézett a gyerekre.

– Nem, nem bolond, kicsim. Csak nehéz a keresztje…

A FARIZEUSOK

    Egy fekete frakkos uraság megállította az úton. Nyakában fehér sál, fején fehér cilinder billegett. Így szólt hozzá:

– Mond, te vagy Jézus? Hm… Ha te volnál, akkor, hogy ígérhetsz megváltást az embereknek, ha magadat sem tudod megvédeni? Ez a kereszt reá a bizonyíték, amelyre nemsokára felszegeznek, s amelyen majd szép lassan meghalsz. Azt ajánlom, jobb, ha vigyázol magadra, különben nem lesz jó vége… Itt csak te húzhatod a rövidebbet. Te vagy a hunyó…

    Egy másik – egy jól szituált, öltönyös úriember –, meg ezt mondta, rátromfolva az előtte szólóra:

– Azt hiszed, hogy ha feláldozod magad a mártíromság oltárán, akkor azzal megválthatod a világot? Ha felszegezteted magad erre a keresztre, akkor azt hiszed, magadra veheted az emberek bűneit? Neked teljesen elment az eszed! Az ember gyarló lélek. A bűn a génjeikben van, beléjük van kódolva, beléjük van égetve. Nem érdemes értük áldozatot hozni, mert nem érdemlik meg. Érted? Bűnösök és bűnösök is maradnak, míg világ a világ. Nézd meg! Például itt vannak a politikusok. Szemérmetlenül lopnak és csalnak. A bankárok is ugyanezt teszik, pedig nekik is sok pénzük van. Álcázott maffiózók és uzsorások. A cigányok és a lumpen prolik is lopnak, de ők azért teszik, mert nekik meg nincs… Az egoizmus és a profit, a gazdagság iránti vágy elvakítja az embereket. És ezek után még civilizált fajnak tartjuk magunkat… A világ nem jó fele megy barátocskám. A búzában sajnos egyre több a konkoly, mint a búza. Akkor meg ne játszd itt Jézust, hallod? Inkább menj haza és kezeltesd magad!

    Az ember nem törődött velük, ment tovább a maga útján. A gyalulatlan fagerenda véresre sebezte vállát, szálkái behatoltak a bőre alá és mint ragadozó madár éles karmai, a húsát tépték.

A HOLLÓK

  Befordult a Nagyszombat utcába. Szinte a semmiből, károgó, halálért kiáltozó hollók serege ereszkedett alá. Sötét, fényesfekete felhőként telepedtek rá az út menti fákra, a villanypóznákra és a kifeszített drótokra. Éktelen károgás közepette figyelték odafentről az alattuk elhaladó, keresztet cipelő embert.

– Kár! Kár! Kár volt erre jönnöd! Kár! Halál! Halál rád! Nem kár érted!  

Velőtrázó rikácsolásukat tovább folytatták, mint egy összehangolt kórus:

– Halál rád! Nem kár érted! Kár, hogy ide jöttél! Kár! Itt halál vár rád!

– „Most ebédre, hollók, varjak, seregestül, aki van!”

    Ekkor, az amúgy a föld alatt rejtőzködő Dúnföldi Krebainok, a pokol szárnyas hírnökei hirtelen lecsaptak a magasból és üldözni kezdték. Rá-rászállva fejét kemény csőrükkel megcsipkodták, éles karmukkal odakaptak. Az ember véres fejjel menekült. Pirosló vére utat tört a hajszálai között és lecsorgott arcán a szája és az álla felé. A hollók sokáig követték, majd egyszer csak megunták a dolgot és nagy, fekete felhőként felemelkedve, otthagyták áldozatukat.

    Az ember óvatosan lesett ki a kereszt alól, azt mintegy pajzsként tartva maga fölé. Úgy tűnt, elmúlt a veszély, de tudta, hogy majd visszajönnek…

A KERESKEDŐ

    Ekkor egy feketeruhás férfi jelent meg mellette, ő is mintha a semmiből lépett volna elő… Olyan üzletember-féle lehetett. Hosszú kabátja a földig ért, karimás fekete kalapot viselt és még az arca is valamiképpen fekete volt, amit még fokozott a sűrű, fekete szakálla. Leplezetlen, mondhatni visszatetsző megjelenésében volt valami félelmetes, hangjából céltudatos hűvösség áradt, amikor megszólalt…

– Ha ledobod a keresztedet, ételt és italt adok neked… Minek cipelnéd tovább? Legalább így megszabadulnál tőle… Biztos éhes vagy. Látom, hogy szomjazol és már teljesen ki vagy száradva. Tessék a hűs víz… – arca elé tolta a gyöngyöző vizes kulacsot és megkotyogtatta – Csak le kell vetned. Na, mit szólsz hozzá?

– Nem kell tőled az étel, sem a víz – utasította el. – Még a szemed sem áll jól. Ismerlek… – mondta meg neki kerek-perec, miután az erőlködéstől véreres szemének ködös fátyolán keresztül ráemelte tekintetét. Egyáltalán nem tett rá jó benyomást, kifejezetten antipatikusnak találta. Igyekezett nagy ívben kikerülni. De az rátapadt mint az itatóspapír és követte őt.

– Figyu! Alkut ajánlok – makacskodott a fekete ember, a fülébe suttogva. – Ha nekem adod a keresztet, bármit megadok érte. Egy kalap pénzt fizetek, vagy ha kell, kincseket adok, meg aranyat. De ha akarod, egy palotát veszek neked itt a Rózsadombon, vagy Pasaréten. Na? Élhetnél, mint Marci Hevesen. Nos, áll az alku? Melyiket választod?

– Aztán mit kezdenél te a keresztemmel, mond. Minek kellene az neked? – kérdezte fáradt hangon.

– Ugyan már ember! Biznisz, hosszú távú befektetéssel; hidd el, megérné. Először beraknám egy vitrinbe, és mondjuk 3000 forintos belépti díj ellenében egy kiállításon mutogatnám az embereknek. Mint a felesleges áldozathozatal fényes példáját. Prezentáció és befolyás apukám; szemléltetném vele az embereknek, hogy nem érdemes áldozatot hozni másokért, mert hiábavaló… A csürhe nép meg tódulna rá… Hidd el, erre a maszlagra vevők lennének… Utána eladnám egy rakás pénzért… Az emberek imádják a felhajtást, meg az ócska cirkuszt, mert igénytelenek. A semmit mondás mindent elmond róluk. Az orruknál fogva lehet vezetni őket, mint a kezes bárányokat. Tudod mér’? Mert önzők és lelkük mélyéig fásultak. Én mondom, nem érdemes velük vesződni, pláne segíteni rajtuk. Hagyd a francba azt a keresztet. Vesd le, dobd le magadról, mint egy nehéz, rossz koloncot. Egyből megszabadulhatnál terhedtől és még jól is járnál…

– Távozz tőlem! – ripakodott rá, megelégelve az agymosó, csábító szavakat. – Nem akarlak hallgatni tovább. Nyelved kígyónyelv, fogad méregfog... Az emberek jók is meg rosszak is… Minden ember a lelkében hordozza a jóságot, csak akkor változnak meg, ha az olyan emberekre hallgatnak, mint amilyen te vagy. Te a megtévesztés és a szemfényvesztés embere vagy. Átlátok rajtad. Rosszabb vagy mint egy befektetési ügynök, vagy adósságbehajtó. Piócák vagytok. S nem csak az ember vérét szívjátok. Hagyj engem békén!

– Te tudod…

A KESELYŰK

    A Szőlő utca szűk utcácskájában járt – a házak szinte összeértek –, amikor váratlanul egy csapat dühöngő focidrukker tűnt fel az utca végén. A kemény mag. A hangos, randalírozó társaság pont szembe jött vele. Elkerülni sem tudta volna őket. Nemrég valami futballmeccs érhetett véget a közelben, mert ordítva, magukból kivetkőzve törtek-zúztak. Autók oldala horpadt be, sörösüvegek pukkantak az út kockakövén. Vélni lehetett, hogy győzött a csapatuk, de az is lehet, hogy vesztett. Tökmindegy… A részeg, tébolyodott huligánok odaértek hozzá. Itt voltak mind, ők, a Rettenet Bajnokai: a Rácsoskezű Úrnagy, a Hullámarcú Nő, a Törpe; az Átok Asszony férje, a Kígyólelkű Pásztor, a Karvalykörmű Lány, és a barátságos arcú Hóhér… Mintha ezek az emberarcú démonok, ezek a félig emberi, félig állati alakok Hieronymus Bosch, A pokol című festményének vásznáról léptek volna ki… Körbevették, mint a kiéhezett keselyűk a prédájukat.

– Nézzétek ezt a barmot. Egy keresztet cipel a hátán. Ez hülye. Ez nem lehet igaz – ócsárolták, emberi arcukat eltorzította az idült vigyor és a szánakozó gyűlölet. Már nem voltak emberek.

– Te meg honnan jöttél? Tán csak nem Jeruzsálemből szalasztottak? – kérdezte egyikük, némi történelmi ismeretet elárulva magáról.

– Á, dehogy – replikált erre egy másik – csak innen a szomszédból, a Lipótmezőről.

Poénnak szánt megjegyzését a többiek gúnyos nevetése kísérte.

– Verjük szét a pofáját! – üvöltötte valaki közülük. Erre, mint felbőszült vadállatok rontottak rá. Feltöretett az ötödik pecsét…

  Arcul ütötték, leköpték, megrugdosták. Majd felszedett utcakövekkel és az út mentén talált tégladarabokkal dobálták meg.

– Ne! Hagyjatok!.. Miért dobáltok? Ne csináljátok!.. Ne bántsatok engem!.. Hagyjatok!.. Hagyjatok!.. Hagy..

   A kövek nagyok voltak, nehezek és súlyosak. Mindahány célba talált; húsba vágtak és csontot törtek. Felszakították a fejbőrét és bezúzták az orrát. Erősen vérzett. A fájdalom, mint erős kábítószer, elárasztotta testét. Összeesett. A kereszt összeomlott felette és mint egy hegy, maga alá temette. Legszívesebben sírt volna, de most ehhez sem volt ereje. Legszívesebben ordított volna, de a zsigereiben tomboló fájdalom más parancsot adott agyának; eltompította. „Ember tűnj innen el!” – szólt hozzá ekkor egy belső hang. Megpróbált felállni; feléledt ösztönei azt súgták, hogy meneküljön, különben itt fogják halálra kövezni…

    Az ember nem szereti azt, amit nem ért. Viszolyog vagy megrémül tőle. Ahogy szokták mondani, zavarja meghitt komfortzónáját; nem tudja elfogadni. S mivel ez a zavaró tényező megrémíti, beüt a „para” s ezért elutasítja vagy el akarja pusztítani...

    Ekkor az egyiküknek kolosszális ötlete támadt.

– Gyerekek! Könyörgöm, feszítsük meg! – ordította a szeplős, pulykatojás-képű suhanc. Arcán kaján vigyor. A hangja vékony volt és pont úgy nézett ki, mint a Valahol Európában című film egyik gyerek szereplője, a Szeplős.

 – Fe-szít-sük meg! Fe-szít-sük meg! – kezdte el valamelyikük, néhányan átvették, majd a többiek is egyre hangosabban artikulálva, kórusban skandálták. – Fe-szít-sük meg! Fe-szít-sük meg!

– Oké, szívassuk meg az ürgét! – vezényelte egy újabb önjelölt ceremóniamester.

  Erre elszabadult a pokol és az eddig is megkérdőjelezett valóság most rémálomszerű lidércnyomássá vált. A kereszttel együtt durván a földre döntötték és kezénél, lábainál megragadva a keresztre fektették. Megpróbálták a ruháját is letépni, ami csak félig sikerült, de így is megszaggatták. Képtelen volt védekezni. Sok lúd disznót győz…

A KATONA

Egy katona jött az úton. Olykor megesik, hogy az igaz szó erősebb tud lenni a fegyvernél, s van, hogy a szavak szelídsége előtt még a rosszindulat is meghajlik s előle meghátrál. 

– El innen! Mindenki! Takarodjatok! – A mindent elöntő, tébolyodott ordibálást egy erőteljes hang kiáltotta keresztül. Olyan volt, mint mennydörgés az égből. A banda, a vérszagtól megrészegült dögkeselyűk serege megdermedt, megriadva hallgatott el egy pillanatra. Aztán áldozatukat otthagyva, vad vijjogással szétrebbentek.

   A kövezeten ült. Rémülten nézett körbe. „Vége a tébolynak, vagy most mi van?..” Az arca felpüffedt, véres ajkát nyaldosta. „Hány az óra Vekker úr?..” Szédült. A fölé boruló házak mintha rá akartak volna zuhanni...

    Egy katona jött az úton. Olykor megesik, hogy az igaz szó erősebb tud lenni a fegyvernél, s van, hogy a szavak szelídsége előtt még a rosszindulat is meghajlik s előle meghátrál.

– Uram, bocsásson meg nekik, mert nem tudták, hogy mit cselekszenek. Őrültek.

    Aki megmentette, egy mundérba öltözött katonatiszt volt. Szinte egymásba botlottak, mert nekik is keresztezniük kellett egymás útját. Így rendeltetett, de az is lehet, hogy a véletlen hozta így. Ki tudja… Vállapjai alapján rangjelzése százados. Gondosan vasalt uniformisát mintha ráöntötték volna. A katona arca gondterhelt és szomorú volt.

– Bocsánat – mondta gyengéden, hangjában részvéttel, majdnem szabadkozva. Leült mellé a véres, mocskos földre. – Tessék egy papírzsebkendő, törölje meg az arcát…

– Köszönöm.

A jövevény az arcát fürkészte.

– Uram, én magát láttam már valahol…

– Én is így gondolom – mondta ő, rápillantva és kínoktól összekarmolt arcán egy apró, bágyadt mosoly nyílt meg. – Hogy van a fia?

– Uram, honnan tudja, hogy beteg?.. – csodálkozott a százados, szemei kikerekedtek, arcára most a megrendültség érzése ült ki. – Nos, még mindig nagyon rossz az állapota. A második műtét sem sikerült. A halálán van. Legalábbis ezt mondták az orvosok.

– Higgyen abban, hogy meg fog gyógyulni. Higgyen benne. Ő majd segíteni fog. A fia meggyógyul. Szinte biztos vagyok benne. Csak legyen hite. Minden gyógyulás a hittel kezdődik…

– Köszönöm, uram, köszönöm. Hiszek a szavainak, bár nem ismerem magát… Most megyek, éppen hozzá sietek a kórházba. Az Isten áldja meg jó szavaiért, bár nem vagyok méltó rá… Tehetek magáért én most valamit? Segíthetek valamiben?

– Már segített, sokat segített, nem is hinné, hogy mennyit. Most menjen. Várják magát.

    A felzavart keselyűk hada már messze járt, eltűnt, szertefoszlott, mint egy rossz álom. De a rossz álmok sorsszerű terminológiája, hogy gyakran visszatérnek… Megint egyedül volt. Ott ült a járda szélén, összetörve, véresen-csapzottan és rongyosan. Újra magára maradt az utcán és a világban. Csak a keresztjére támaszkodhatott. Megpróbálta összeszedni maradék erejét, hogy valamiképpen felálljon.

SIMON

– Segíthetek? – a hang felülről hullott alá, lágyan, mint egy könnyű tollpihe. Úgy ért le hozzá, mintha egyenesen az égből szólt volna hozzá valaki. A fájdalom átható fátyola szakadozni kezdett, majd mint egy színház vastag drapériafüggönye, lassan felemelkedett. Tompult agyának ködfátyolán át szüremlett hozzá ez az emberi hang. Felnézett és valóban, egy ember hajolt föléje, barátságos arca kitakarta a Napot. Mögötte a fény mintha tündöklő glóriával ragyogta volna be a feje kontúrját. A haja lángolt, szeme is teli volt fénnyel. Megpróbálta kivenni az arcát. Elmosódott, véres könnyei, mint egy prizma megsokszorozták ezt a földöntúli fényt. Szeme nem állta, hunyorognia kellett.

– János, te vagy az? – kérdezte bizonytalanul.

– Nem barátom, én Simon vagyok.

– Simon?.. Honnan való vagy? Óbudai, vagy Angyalföldi? Netán…

– Nem. Én Cirenéből jöttem.

– Cirenéből? – csodálkozott – Hogy lehet?.. De hát az olyan messze van innen, mint Makó Jeruzsálemtől.

– Nem is gondolnád, hogy milyen közel van… Jeruzsálem csak Makónak volt távol. De hát ezt, csak ő nem tudta egyedül… Látom, nehéz a terhed. Ha akarod, segítek egy darabon cipelni a kereszted – ajánlotta fel a férfi.

– Köszönöm, barátom – rebegte. Meghatódott. Jólesett ez az apró emberi gesztus, ez a csöppnyi figyelmesség, főleg azok után, amiken átment az imént.

– De csak a Bécsi útig tudom vinni, mert onnan villamossal másfelé megyek, a Moszkva tér irányába. Gondolom, nem akarsz villamossal…

– Nem, nem… Én is másfelé tartok… De azért köszönöm. Az Isten áldjon meg érte.

Simon átvette a keresztet. Talán ha haladt vele vagy húsz métert.

– Hát, barátom – nyögte a gerendák alól –, nem semmi ez a kereszt. Van vagy kétszáz kiló... Nem irigyellek, akármeddig is viszed... Huh…

    A Pacsirtamező utcában járt, amikor egy másik asszony jött az úton. Percekig csak szánakozva nézte a keresztet cipelő embert, majd szó nélkül egy kendőt húzott elő valahonnan – olyan volt a kezében, mint egy verdeső, fehér galamb – és gyors mozdulatokkal letörölte izzadt arcát és vérző homlokát. Az asszony szomorú szemében a be nem teljesült szerelem lángja lobbant, majd enyészett el egy pillanat alatt. Mozdulatlanul és sokáig állt ott az út szélén, amint az ember távolodott tőle. Az összegyűrt fehér kendőt keze görcsösen fogta és a szívéhez szorította.

A TÖRVÉNYSZOLGA

    Egy hivatalnok-forma ember jött vele szembe a járdán, a Viador utcában. Arcán gőg és a hatalom birtoklásának tudatában az elszánt magabiztosság sugárzott. Félrelökte, mintha az útjában állna. Pedig volt hely bőven…

– Elment az eszed? Mit hurcolászod itt ezt a keresztet a legnagyobb városi forgalomban? Meg akarsz halni? – förmedt rá és értetlenkedve tárta szét vékony, madárijesztőszerű karjait. – Különben is, mit akarsz azzal a kereszttel? Komolyan mondom, nem értelek… Akkor inkább kösd fel magad. Az legalább gyors… Ember, tudod te egyáltalán, hogy a kereszthalál milyen rettenetes fájdalommal és kínszenvedéssel jár? Vért fogsz izzadni, csezd meg, amikor csuklóidon – háromszázas vasszögekkel átütve – lógsz majd a kereszten. Azt fogod kívánni, hogy bárcsak, meg se születtél volna. Ostoba fajankó! Ezt a sorsot keresed? Ezt akarod?.. Te tudod. A te választásod. Bánom is én… Tőlem ne várj együttérzést… De tudod mit? Nem állok elébe nagy önpusztításodnak. Üttesd el magad, vagy csináld amit jónak látsz! Halj meg, ha ez kell! Halj meg, ha akarsz, te világmegváltó, megtévedt mártír, te csökönyös, ártatlan bábú! Én mosom kezeimet… Hoppá! Arról nem is szólva, hogy szabálytalanul közlekedsz az úton, barátocskám. Közúti kihágás vétsége a tényállás; közút nem rendeltetésszerű használata. Nem ismered a KRESZ-t? A KHVM, a közúti közlekedésről szóló 1994. évi törvény, a közút nem közlekedési célú igénybevételéről hozott kormányrendeletének értelmében, ezen jogszabály be nem tartása miatt még jól meg is büntethetnélek… De most ez egyszer, ettől eltekintek … – tenyerét a tányérsapkája széléhez érintette. – Haladjál tovább és jobbra tarts... Na menj az utamból! – s azzal durván ellökte magától. A lökés váratlanul érte. Nekiesett a kőfalnak, a súlyos kereszt odapréselte. Kétségbeesetten próbálta megtartani az egyensúlyát. De a kereszt megint maga alá temette. Már harmadszor esett el vele…

A RENDETLENEK

    Ahogy időtlen idők óta – vagy ki tudja, hogy mióta –, lassan és kínkeservesen vonszolta magát és keresztjét, a Bécsi úton egy fiatalokból álló, zajos társasággal találkozott. Tinédzserek voltak, életvidámak és cserfesek; önfeledtek, gond nélküliek. Egyikük sem hordta vállán a maga virtuális keresztjét… Az egyik lány éppen kibontott egy óriás Magnum pálcikás jégkrémet és annak a papírzacskóját egy laza mozdulattal a földre dobta. Mintha mi sem történt volna, mentek tovább. Ahogy elmentek a keresztes ember mellett, csodálkozva megbámulták – a szokatlan látvány miatt még egy pillanatra el is némultak –, majd újra felvéve szavaik fonalát, nevetgélve, kuncogva odébb álltak…

    Legszívesebben mondta volna nekik, hogy az értelmes emberek nem szemetelnek, a többieknek pedig tilos,.. de mégse szólta meg őket… Nem volt hozzá ereje. Meg különben is… Örült hogy él… Ennek ellenére, amint elhaladt a járda szélén heverő jégkrémes papír mellett – mivel amúgy is majdnem a földig görnyedt a rettenetes súly alatt, így nem különösebben nagy erőfeszítésébe került hogy lehajoljon érte –, felvette a szemetet és a tőle alig tíz méterre lévő kukába dobta. Ekkor egy picinyke, apró, szinte alig észrevehető csoda történt; Budapest egy kicsivel tisztább és élhetőbb lett…

EGY EMBER

    Egy ember feküdt a járda szélén, közvetlenül az út mellett. Szokatlan látvány az utcán, meglepő, nem mindennapi jelenség. Az első reakció ilyenkor, a döbbenet. Amikor odaért hozzá, látta, hogy nagy a baj, mert az semmiféle életjelet nem mutatott. Lehetetlen, kicsavart testhelyzete arra engedett következtetni, hogy úgy eshetett össze, mint egy rongybábú, vagy mint akit villám sújtott. Eszméletvesztés, stroke, vagy szívleállás. Ezek jutottak eszébe kapásból.

    A keresztet nekitámasztotta egy fának és az ájult ember fölé hajolt. Alkoholszagot nem érzett. Letérdelt mellé, csuklóján kitapogatta a verőeret és minden idegszálával arra összpontosított, hogy érzékeli-e az artéria pulzálását. Szerencsére, ha halványan is, de a bőrön át érezte a szív pumpáló dobbanásait. Tehát él és lélegzik. Megkönnyebbült. Momentán nincs szükség újraélesztésre, mellkas-kompresszióra. Mivel nem volt mobiltelefonja – soha nem is volt –, egy arra ténfergő járókelőt megkért, hogy szóljon a mentőknek. A hason fekvő embert meg akarta fordítani, hogy stabil oldalfekvésbe helyezze. De ahogy az arcára pillantott, rémülten hőkölt hátra, szinte azonnal sóbálvánnyá változott és ereiben megfagyott a vér. Ijedtségében úgy érezte, hánynia kell, mert szabályosan sokkolta a látvány és a hirtelen jött felfedezés. A félelem bénító érzése költözött újra a szívébe, mert felismerte a fiatalembert. Az egyik keselyű, a Szőlő utcai huligánok egyike volt, akik olyan kegyetlenül megverték nemrég. Szinte újra az állán érezte az itt fekvő huligán kemény ökölcsapásait, ágyékát érő rúgásait. S ahogy fölidézte agyában, belesajdult az újbóli fájdalom. Önkéntelenül az állához nyúlt, hogy megtapogassa. De aztán újból a sérült fiú felé fordult a figyelme. Épp hogy megfogta a karját, amikor az hirtelen magához tért. Felült és riadt, kába tekintettel pillantott rá. Orra, szája véres volt, valószínű a magatehetetlen esés következtében. Az ember a zsebébe nyúlt, és szertartásos mozdulattal elővette a patyolat tiszta, mintás, monogramos textilzsebkendőjét. Mintha csak erre az alkalomra tartogatta volna… Bal kezével átkarolta a fiú nyakát, a jobbal meg törölgetni kezdte felrepedt, véres száját, erősen vérző orrát. A suhanc is felismerte a botcsinálta keresztes lovagot, a kitudja honnan idecsöppent, gáláns Don Quijotét. Úgy nézett rá, mintha kísértetet látna.

– Nem értem – motyogta. – Mért’ ilyen jó hozzám? Mért’ bocsát meg?

- Úgy hiszem - felelte, - hogy az Univerzum úgy lett megszerkesztve, hogy ha már emberek vagyunk, akkor emberségesnek is kell lennünk, s akiket a tetteti határoznak meg. Mert az emberség a mi erényünk...

A HALÁL

    A Bécsi úton nagy volt a forgalom. Délutáni csúcs. A villamosmegállókban is tömeg állt, annak ellenére, hogy a kocsik sűrűn közlekedtek. Az egyik, a 17-es villamos, éppen most állt be a megállóba. A nép megrohanta, és tülekedve szálltak fel rá. Ekkor egy nő szaladt át a forgalmas úton, éppen a keresztet cipelő ember előtt, hogy elérje. De már elkésett. A nő a lendülettől elvesztette az egyensúlyát és a nagy sebességgel kiinduló villamos alá esett. Velőtrázó sikolyok hasítottak a levegőbe. A nő meghalt a sínek között. A több száz tonna fém könnyedén tiporta el.

  Az ember döbbenten, megrendülve nézte végig a tragikus eseményt. Olyan volt, mint egy megrendezett, jól kiszámított jelenet. Csakhogy ezt az élet rendezte így… A szíve belesajdult, és gyorsabban vert a szörnyű látványtól. Gyomra görcsbe rándult. És úgy érezte, mintha a kereszt a vállán kicsit nehezebbé vált volna… Megállt és egy pillanatra lehunyta a szemét… „De mi ez?.. Mi történik? A Másvilágba kerültem?..” A járdaszigeten, a felbolydult hangyaként nyüzsgő emberek között meglátta a Halált. Ő is a villamosra várt… Földig érő csuklyás, fekete köntösében úgy állt ott, mint egy sötét, fekete obeliszk; mozdulatlanul és kérlelhetetlenül. A fekete csuklya övezte sápatagfehér arca tündöklően, ragyogva világított, mint a sötét éjszakában a telihold. Mintha Bergman A hetedik pecsét című filmjéből lépett volna elő váratlanul. Feje fölött, kaszájának pengevasa megcsillant a lehetetlen, bizarr napfényben. Körülötte a tárgyak és az emberi alakok elmosódott kontúrvonalai úgy vibráltak, mint a túlvilági szellemek. A valóság, az érzékelt világ egy szimulált, virtuális világgá silányult. Az egész olyan volt, mint egy lidérces, délibábos látomás. A Halál most feléje fordította fejét és pontosan őrá nézett. Tekintetük éles és gyors pengeváltása után a Halál ijesztően zord vonásai egyszeribe kisimultak és barátságosan rámosolygott. „Nemsokára mi is találkozunk…” olvasta ki szeméből… A halott nő ekkor felkelt és odasétált a Halálhoz. Fején virágkoszorú. Nyakában hosszú virágfüzér lógott, mint a Hawaii lányokon. Megállt a Halál előtt. Egymásra néztek, tekintetük összekulcsolódott. A Halál a nő felé nyújtotta a köpenye újából előbukkanó aszott, csontváz kezét. A nő engedelmesen megfogta. Elindultak. A Halál kézen fogva vezette a nőt, majd eltűntek az aluljáróban… A Halál bevégezte a dolgát.      

   Amikor kinyitotta a szemét, csodálkozva vette észre, hogy az Idő megállt és visszaforgott egy keveset. Nem sokat, csak öt percet. Az előbb látott jelenetet visszafelé játszódva látta, mint amikor a mozigépész visszafele forgat le egy filmet a vásznon. Kicsit muris volt… A hátrafele lépkedő emberek, meg minden… Majd a film újra elindult, de most már rendesen…

    A Bécsi úton nagy volt a forgalom. Délutáni csúcs. A villamosmegállókban is tömeg állt, annak ellenére, hogy a kocsik sűrűn közlekedtek. Az egyik, a 17-es villamos, éppen most állt be a megállóba. A nép megrohanta és tülekedve szálltak fel rá. Ekkor egy nő szaladt át a forgalmas úton, éppen a keresztet cipelő ember előtt, hogy elérje. Amint fellépett a járdaszigetre, az utánanyúlt és megfogta a karját.

– Hagyja elmenni. Most már úgy sem éri el. Mindjárt jön a következő…

A nő ránézett és dühös mozdulattal tépte ki karját az ember kezéből.

– Engedjen el! Mit képzel? Mit fogdos itt engemet? Szatír! – azzal faképnél hagyta és futva próbálta elérni a szerelvényt. De már elkésett. A villamos elhagyta a megállót…  

AZ ESTE

  A bíborkabátos ősz úgy lopakodott be a városba, mint egy tolvaj. Ráérősen heveredett el az utcákon, a tereken. Erre jártában beköltözött a Viador utcába is. Az út mentén sorakozó, vén gesztenyefák térdig vérben álltak. A rozsdabarna és karmazsinvörös színben izzó avarszőnyeg mint hullámzó lángtenger, körbeölelte a fák törzsét. A lemenő Nap aranyló fényében fürdő, félig csupasz lombkoronájuk tündöklő fényözönt vetett a világra, de az alant szürkéllő árnyékuk már megsűrűsödött a betonon. A fényt szeneszsákjába gyűjtögető sötétség úgy ereszkedett a városra, mint egy nagy harang, és az elsőként fellobbanó Vénusz a csillagok egész sorát terelte az égboltra. A város sápatag fényei ugyan megpróbálták szétszaggatni a ráboruló, fekete leplet, de kevés sikerrel. Az éjszaka megvetette ágyát és nem sok jót ígért...

   A fáradtság a Bécsi út egyik közeli parkjába hajtotta. Aludni akart, most ez volt minden vágya. Keresett egy padot. Csak egy volt szabad, mert a többi foglalt volt. Hajléktalanok kucorogtak rajta, olyanok, mint ő. Házatlanok, mint a meztelencsigák, üldözöttek, a gazdájuktól eldobottak, mint a kivert kutyák. A pad szűk volt, rövid, és kényelmetlen; félig lelógott a feje, amikor elaludt. Felette csak egy itt hagyott, rozsdás vaslámpa hazug fénye őrködött, mellette virrasztott bóbiskolva. A keresztet a parkban hagyta, maga mellé fektette. Nem félt, hogy elviszik, nem kell az a kutyának se. Ugyan kinek kell a más keresztje?...

   Az arcnélküli éjszaka ráült a mellkasára és a fájdalom, mint féreg az almába, berágta magát a testébe. De az agya, szerencsére az alvást választotta, mintegy önvédelmi reakcióként. Zuhant a semmibe. Zilált álmai voltak. Olyan keszekusza, se füle, se farka álmok, a semmi és az ébrenlét határán. De eme történésfoszlányok zavaros pókháló-szövetnekének egy tisztább fázisában a kereszten feküdve látta magát. Kifeszítve és odaszögezve. Úgy, ahogy azt, az a hivatalnokféle ember megjósolta…

– Nem.., nem akarom… Múljon el tőlem, ha lehet… Anyám, én nem ilyen lovat akartam!.. – kiverte a víz. Már a kereszten lógott, amikor felriadt. Remegő kezével a homlokához nyúlt, hogy letörölje az izzadságcseppeket. De csodálkozva látta, hogy ujjain az nem víz volt, hanem vér… 

A 2. REGGEL

  Dárdahagyű, csípős reggel ébresztette, elűzve az éjszaka sötét árnyait. Homlokán vérgyöngyök ragyogtak. Felvette a keresztet. A Bécsi útról ráfordult a Doberdó utcára és elindult felfelé. A kezdeti lendület után nagyon lassan haladt. Az alattomos emelkedő elégette testének minden rejtve tartalékolt, maradék energiáját is. Most érezte legnehezebbnek terhét.

VERONIKA 

   Egy asszony állt az út szélén, mint világítótorony a vigasztalan, végtelen kőtenger közepén. Mintha csak rá várt volna. Mint ahogy a zöldellő oázis vár a szomjas vándorra a gyötrő, végtelen homoksivatagban. Egy nagy fehér kendőt vett elő a füles nylonszatyrából. Lágyan a férfi fölé hajolt s letörölte a vérrel vegyített izzadságot a homlokáról majd az arcáról, meg az álláról is, ahol már – mint apró üveggyöngyök –, szintén összegyűltek a napfénytől rózsaszínűre színezett vércseppek.

– Köszönöm…, köszönöm – rebegte. – Hogy hívják, kedves?

– Veronika – válaszolta az asszony. Angyali mosolya, mint Mona Lisáé. S eme földöntúli mosoly igéző látványa határozottan enyhítette égő fájdalmát. Mintha egy löket morfint oltottak volna belé, úgy járta át a bódító, zsibbasztó melegség a kínokkal átitatott, szétmarcangolt testét. Most úgy érezte, olyan számára ez az asszony, mint a legszentebb fájdalomcsillapító, aki váratlanul talált rá, a semmiből előbukkanva. Hálásan pillantott reá. Az asszony, mielőtt visszagyűrte volna szatyrába a törülközőt, a véráztatta, fehér leplen, egy pillanatra mintha látni vélni, sejtelmesen felismerni lehetett volna egy arc vérfoltos lenyomatát… Az asszony eltűnt, mint egy napsugarakban táncoló délibáb a sivatagban.

QUID TIBI NOMEN EST, HOMINE?

    A Bécsi út és a Doberdó utca sarkán megint egymásba botlottunk. Már mondani akartam, hogy három a magyar igazság, s ha még egyszer találkozunk, fizet egy sört, de aztán mégse mondtam… Érdekes látvány lett volna a kocsma falának támasztott hatalmas feszület… Megint ott álltam mellette. Nehéz pillanatainkban, amikor elveszve érezzük magunkat, és még egy szalmaszálba sem tudunk belekapaszkodni, jóleső érzés, ha más nem is, de legalább valaki ott van velünk… Nem csinál semmit, nem tesz nagy dolgokat, csak éppen egy pillanatra megfogja a kezünket, vagy mond néhány szót. S ezt a jóleső érzést meglepő módon most én éreztem, látva szenvedését, az úton szerzett sebeinek rettenetes nyomait. Valamit nagyon fontos volt megtudnom:

– Hogy hívnak téged ember? – kérdeztem tőle.

– József. Kurucz József – válaszolta csendesen. Bár fátyolos és törékeny volt a hangja, mégis olyan nyilvánvaló természetességgel, a világban elhelyezkedő, megkerülhetetlen, szilárd pontként nevezte meg magát, mint amikor az ember megnevezi a világ mondjuk két alapvető és szilárd pontját, az Univerzumot, vagy Istent. Amikor például az elefántot, vagy a földigilisztát nevükön nevezzük, a látható világ szintén két jól behatárolható, egyértelmű, sarkalatos pontját nevezzük meg, mert mindkettőjük nélkülözhetetlen, fontos tényezők számunkra, mert a lakott világunkhoz tartoznak. De az elefánt nem tudja, hogy ő elefánt vagy a földigiliszta, hogy ő voltaképpen egy giliszta… Mégis, természetes, hogy imigyen nevezzük őket, még ha a szóban forgó élőlények nem is tudnak róla…

– Nem fél itt, egyedül, ebben a nagyvárosban?

Rám nézett.

– Eddig féltem. De maga itt van velem. Most már nem félek.

A LATROK

    Végre-valahára! Felért a Golgota hegyre. Bár ez nem volt hegy, inkább csak egy kisebb domb. És alakja sem formázta a koponyát, mint a jeruzsálemi Koponya hegy. De számára hegy volt, azok közül is a legmagasabb és a legfélelmetesebb. A kínok és a szenvedések hegyorma. Ide felérve, valahogy most mégis megkönnyebbült. Kicsit úgy érezte magát, mint Sylvester Stallone a Rocky 1-ben, amikor – a filmben egy bokszolót megszemélyesítve –, hajszolva, űzve magát, erején felül teljesítve, hosszú küzdelmes útja után – teli lemondással, önmarcangoló tépelődéssel, testi és lelki fájdalmakkal és kínnal kísérve –, sikerült feljutnia a philadelphiai Művészeti Múzeum előtti lépcsők, a megpróbáltatások, a győzelem lépcsőinek tetejére, a csúcsra. De nem perdült táncra, nem ujjongott felemelt karokkal, önfeledten, mint Rocky. Viszont fellélegzett, hogy maga mögött tudhatta hosszú, keserves útjának első felét.  A feladat első része kipipálva… A földre rogyott. A kereszt is ott pihent mellette.

    Két férfit látott a dombtetőn. Mintha csak rá vártak volna… Odavonszolta magát hozzájuk. Két kopott, mocskos vasúti gerenda hevert mellettük a földön… Titkon azt remélte, hogy a két embertől kap néhány kedves szót. De tévedett. Egyikük, a bal oldalán álló férfi, gúnyosan végigmérte.  

– Hát te meg mit akarsz itt? Ha azt hiszed, hogy Jézust játszod, akkor attól olyan jó fejnek látszol? Tessék! Akkor itt az alkalom és bizonyítsd be, hogy rendkívüli vagy! Tégy valami csodát! Akkor elhiszem, hogy nem vagy sarlatán, vagy egy begőzölt, önjelölt próféta, vagy mit’tom én mi… Például intézd el, hogy ne lógassanak fel erre a keresztre! Vagy járj a Duna vízén, vagy.., vagy tessék! Gyógyíts meg! Évek óta krónikus prosztatagyulladásom és vizelettartási problémám van és az orvosok semmi jóval nem biztatnak. Tessék! Gyógyíts meg! Akkor hiszek neked! Uram – mondta gúnyosan s teátrálisan hajbókolva, mélyen meghajolt előtte, mint egy Napkirály-korabeli nyálas piperkőc. – Áh – legyintett rá egyet és otthagyta.

– Uram, bocsásson meg a barátomnak – szólt szelíden a másik, a jobb oldalán álló férfi – Higgye el, nem tudja, hogy mit beszél. Depressziós és frusztrált. Zűrös munkahelyi- és családi problémái vannak, s ha mindez nem elég, még pénzügyi gondjai is akadnak. Nem teljesített kölcsöntörlesztés, jelzáloghitel, kevés fizetés, meg ilyesmi… Ördögi kör… S hallotta, még betegségek is gyötrik. S ha még azt is megkérdezné tőle, hogy hány még a 32, azt válaszolná, hogy az bizony már csak 12. Az ínyével rág… A fogorvosa azt mondta, hogy félmillióért rendbe teszi a fogait, de a szerencsétlennek nemhogy félmillió, de még 1 Ft félretett pénze sincs. Csak azt tudnám, hogy akkor mire fizetjük az egészségügyi adót, egy életen át?.. Így hát nem csoda, ha ingerült, türelmetlen és beleköt még a hintalóba is.

– Á, semmi. Ne is mondja. – válaszolt bágyadtan. – Nem bántott meg. Megértem őt. Sokan vagyunk ilyen helyzetben. Nagyon sokan. – Pillanatnyi csend támadt.

– Embert öltünk és loptunk – mondta a férfi ekkor váratlanul. Kijelentése úgy hatott, mint egy korbácsütés. – És most meglakolunk érte… De maga mér’?.. – kérdezte csodálkozva. – Maga nem tűnik gyilkosnak vagy tolvajnak… 

A VÉG

    És akkor egyik percről a másikra újból megállt az Idő. De most nem történt semmi. Nem mozdult senki és semmi. Csak annyi történt éppen, hogy egy apró lénybe zárt világ összeomlott és meghalt; egy ember számára a Föld már nem forgott tovább, a napsugarak megfagytak a levegőben, a madarak is megdermedtek, ahogy repültek. Groteszk látványt nyújtottak kiterjesztett szárnyaikkal odafenn a légben; mintha lezuhanni készülnének, mint feldobott kavicsok… Minden állandó lett, végérvényes és visszavonhatatlan; ő maga is eggyé vált a Mindenséggel. De mindez csak egy szempillantásig tartott… Az ember kálváriája ebben a pillanatban véget ért. Ágya mellett, a mozdulatlan testét lágyan befogadó párnái felett csak a némán álló közvetlen hozzátartozói álltak...

  Aznap, amikor maghalt, egy újabb fénylő csillag jelent meg az éjszakai égbolton. Csillagporból születtünk és amikor meghalunk, csillagokká válunk az égen. Nem tudtad?..

AZ ÚJ KEZDET

    Majd minden kezdődött elölről és haladt a maga útján, mintha mi se történt volna… Mint amikor újraindítjuk a rendszert; a Föld pörgött tovább, a napsugarak arcunkat simogatták, a madarak tovaröppentek a magasban…

A TEMPLOMSZOLGA

    Másnap reggel, a Golgota-dombhoz közeli templom szolgája, aki rendszeresen ápolni, gondozni szokta a dombot, vagyis hát takarítja, összeszedi az elszórt szemetet, friss virágokat hoz a kereszt tövébe elhelyezett, félbevágott műanyag flakonba, meg ilyesmi (most is egy egyszerű, de színes réti virágcsokrot szorongatott a kezében), egy, a kereszt mellé ledobott, itt-ott elszakadt, kopott férfi szövetkabátot és egy pár, kissé viseltes, félretaposott férficipőt talált. Csodálkozott is egy csöppet rajta: „ez hogy került ide, vajon kié lehetett, és miért hagyta itt?” De aztán némi töprengés után felszedte, és magával vitte, mert úgy gondolta, majd odaadja egy hajléktalannak vagy egy koldusnak, akinek talán még ennyi sincs…

    A templomszolga ekkor vércseppeket vett észre a kereszt előtt a földön. Nem értette a dolgot. A fakeresztre pillantott. Azon, alig megszáradt, friss vérnyomokat látott; a fagerendán, nem is olyan régen, vastagon folyhatott le a vér, és gyűlt össze a keresztfa tövében, ahol már tócsában állt meg. A vér épphogy megszáradt, még feketén piroslott. A templomszolga felnézett a kereszten függő Krisztusra. Jézus arcán most is azt a több évtized alatt látott és megszokott, az egyetemes emberi kínt és fájdalmat tükröző vonásokat látta, mint eddig. De a töviskorona tűhegyeinek végén vércseppeket látott, s ahol a tövisek belefúródtak Krisztus fejbőrébe, azok helyétől, vércsíkok futottak le a homlokán. Arca vérben úszott, állán az éppen lecsöppenni készülő vércseppek megfagytak és sötétvörösen fénylettek a napfényben. S ahogy a Nap elborítva bearanyozta a keresztet, még élesebben látni vélte, amint Jézus faragott kőtestét teljesen elborítja a vér.

AZ ÚJ REGGEL

    A Nap a három kereszt mögül kelt fel a domb horizontján. Szemet bántó dicsfénybe vonta azokat, olyan volt, mint egy földöntúli, mennyei glória. Sötét sziluettjük belehasított a vakítóan világló égbolt hátterébe. Mint fekete felkiáltójelek a fehér papíron… 

Amikor kíváncsiságának engedve Pandóra kinyitotta a szelencét, s ezáltal kiengedte és az emberek világára szabadította a gonoszság szörnyeit, a ládikában egyvalami maradt bent; a Remény.

                                                                           Epilógus

- Hé, ki kapcsolta le a villanyt?! Gyerekek ne szórakozzatok, semmit se látok! Valaki kapcsolja már fel a lámpát!

Olyan űrbéli sötétség vette körül, mintha egy feneketlen szeneszsák mélyére került volna. Aztán valahol messze, a sötétség fekete szövetén felsejlett egy nagyon-nagyon apró fényfolt. Olyan volt, mint az éjszakai égbolton egy magányos, reszkető csillag. Lassan, bizonytalan léptekkel megindult feléje. Ahogy közeledett hozzá, egyre nagyobb lett. Aztán meglátta az alagút végén a fényt...

 

 

(A Rettenet Bajnokai mitikus szörnylények a Fonográf együttes 1976-ban megjelent FG-4 című nagylemezéről valók).

      

                                                                                                …kereszt alatt születtünk,

                                                                                            mindvégig keresztet cipelünk.

                                                                                            Különböző keresztek,

                                                                                            szálkásak és nehezek.

                                                                                                                                                                              

                                                                                                                 Soós Klára: Kereszt (részlet)

 

                        „Ha azt mondod, hogy odakint mindenki normális, akkor én büszkén vállalom,

                       hogy idebenn engem bolondnak nevezzenek..."                    Kurucz József