A magyar Golgota Muhinál: a magyar hon egyik legszentebb helyszíne, a Muhi-csata emlékhelye. Árpád-kori templomaink: Bodrogolaszi, a vallonok és Karcsa, a Tündérek temploma

781 évvel ezelőtt, Krisztus után 1241. április 11-12-én szenvedett megsemmisítő vereséget Muhinál (sajómelléki (mohi)-csata) az országba betört mongol hadaktól IV. Béla király serege. A csatát egy évig tartó megszállás követte, a tatárjárás megtizedelte az ország lakosságát, területének nagy részét pedig pusztasággá változtatta. Ez volt a hírhedt, a magyarság számára majdnem végpusztulást okozó tatárjárás, amely pejoratív szóhasználatában nem sokban különbözik a pusztító, mindent fölemésztő sáskajárástól...

    A 13. század elején meggyengült a királyi hatalom. Az 1205-től uralkodó, gyengekezű II. András egész megyéket, birtokokat, uradalmakat adományozott el (mai kifejezéssel élve és rossz szájízzel használva privatizálta, pestiesen szólva elkótyavetyélte), ami a királyi jövedelmek csökkenéséhez, a kedvezményezett nagybirtokosok hatalmának növekedéséhez vezetett. Intézkedései sokak érdekét sértették, a főuraktól a vagyonos közszabadokig és a várnépekig. Az elégedetlenek élére a határozott trónörökös IV. Béla állt. Béla 1235-ös trónra lépése után nem hagyott kétséget afelől, hogy szakítani akar apja politikájával: leszámolt annak bizalmasaival, tekintélyének megerősítése érdekében pedig elrendelte, hogy a királyi tanácsban rajta kívül mindenkinek állnia kell. A legnagyobb felháborodást azzal keltette, hogy visszavette az „indokolatlan” birtokadományokat, ezzel maga ellen fordítva, felingerelve a legbefolyásosabb hatalmasságokat.

   A kegyetlen hódító mongolokról szóló első híradások az 1230-as évek közepén érkeztek Magyarországra. A keleten maradt magyarok felkutatására indult Julianus barát 1237-es második útjáról visszatérve azt jelentette, hogy a mongolok nyugat felé készülnek támadni. A veszélyt felismerő Béla 1239-ben befogadta a mongolok elől menekülő kunokat, akik azonban nomád életmódjuk miatt hamarosan összeütközésbe kerültek a magyarokkal, s a nép többsége úgy vélte, hogy a király a vitás ügyekben rendre a kunoknak kedvez. A korabeli krónikás, Rogerius szerint saját „királyával ellenséges állapotban volt Magyarország, amikor (1240) karácsony táján híre érkezett, hogy az Oroszországgal határos magyar végeket elpusztították a tatárok”.

   És valóban, a mongolok három oszlopban támadtak: az északi szárny Lengyelország, majd a Kárpátok hágói felől, a déli Erdélyen keresztül, a Batu kán vezette fősereg pedig a Vereckei-hágón át zúdult a királyi Magyarországra. Batu 1241. március 12-én játszi könnyedséggel tört át a határtorlaszokon, és lekaszabolta a hágót védő Dénes nádor ötezer fős seregét. A magyar király nyugati segítséget nem kapott, hadserege csak lassan gyülekezett Pesten (nem csoda, a főurak a pártoskodás és az ebből fakadó rossz viszony miatt csak immel-ámmal hozták bandériumaikat). A közhangulat a tatárok szövetségeseinek gondolt kunok ellen fordult: királyukat, Kötönyt felkoncolták, mire a kunok dúlva-pusztítva (tegyük hozzá, hogy teljes joggal megsértődve) dél felé kivonultak az országból (ezzel a magyar sereg, erejét és létszámát illetően egy fontos szövetségest veszített el).

   A magára maradt Béla mintegy 20 ezres seregével kelet felé indult. Április 10-én a Sajó hídjánál ütöttek tábort (a folyó nyugati oldalán, a partja előtt elterülő mohi pusztán), melyet védekezésként szekerekkel vettek körbe (szekérvár, szekértábor), de ez később végzetesnek bizonyult, mert a szűkre méretezett körön belül az egymást érő, sűrűn felállított sátrak között még közlekedni is alig lehetett. A seregben nehézpáncélos lovasok mellett voltak könnyű lovasok (részben besenyők), templomos lovagok és máltai vitézek is. Az elbizakodott magyarok nem tudták, hogy már a Batu kán vezette, létszámban nagyobb mongol fősereggel állnak szemben. (A Batu serege a folyó keleti oldalán vert tábort). A tavaszi hóolvadások következtében megáradt Sajó természetes védelmül szolgált. Kezdetben a csata nem indult rosszul: az éjszaka folyamán a Sajó egyetlen hídjánál Kálmán herceg, Ugrin érsek és a király öccse, Jakab vezette sereg visszaverte az első mongol támadást (a magyar gyalogos szerszámíjászok hatékonyságának köszönhetően), amit a sereg nagy része döntő győzelemnek gondolt, és elbizakodottan aludni tért (hídőrséget is csak kis létszámmal állítottak).

   A mongol vezérek látva, hogy a magyarok csak védelemre gondolnak, támadólag léptek fel. Kora hajnalban újra támadtak, és meglepték a szunyokáló magyar sereget. Batu kán a fősereggel áttörte és lekaszabolta a hídőrséget, Sejbán vezér a folyón északra talált egy sekély gázlót, Szubutáj pedig a folyón délre Kis-Csécsnél talált és kelt át egy hídon lovasseregével. Így három irányból támadva körbekerítették a magyarok szekértáborát. A táborra nyílzáport zúdítottak, a sátrakra tüzet vetettek, a bennlévők pedig a zsúfoltság miatt nem tudtak hadrendbe felfejlődni. Óriási káosz, fejetlenség és pánik alakult ki a magyarok között. Egyetlen megoldás kínálkozott, megpróbáltak kitörni a csapdából. A mongolok álnok módon folyosót nyitottak számukra, mintha esély lenne a menekülésre, majd a halálra hajszolt menekülők után eredve mind egy szálig lenyilazták őket, másik részüket a mocsárba kergették. A csatában az ország két érseke, számos püspök, a főurak és a nemesség színe-java elesett, kétnapi járóföldre mindent holttestek borítottak. A templomosok mind egy szálig elestek. IV. Béla az őt védelmezők önfeláldozásának és hősiességének köszönhetően el tudott menekülni. A rettenetes vérfürdőt csak néhány száz magyar élte túl, nyugat felé menekülve. Kálmán és Ugrin súlyosan megsebesült, a herceg (még nagy nehezen Budáig elvergődött) nem sokkal később bele is halt. Holtan a csatatéren maradtak, vagy az üldözés közben estek el: Mátyás esztergomi érsek, Ugrin kalocsai érsek, Gergely győri, Ádám nyitrai és Rajnald erdélyi püspök, Miklós szebeni prépost, alkancellár, Tomaj Dénes nádor, Szerafin fia Andor országbíró, Rátót Domokos tárnokmester, Gutkeled Miklós horvát bán.

   Győzelmüket követően a mongolok lerohanták a védtelenül maradt országot, csak a várak tudtak velük dacolni. A kezükbe került királyi pecséttel megszervezték az aratást és az adóbehajtást, majd ismét nagy pusztítást vittek végbe a lakhelyére visszacsalt lakosság körében: a falvakat felgyújtották, a magyar nemzet lakosságának felét lemészárolták, vagyis a magyar népesség felét kiirtották. És akkor meg kell említeni, hogy még százezreket hajtottak rabságba és pusztultak el a fejét felütő járványokban, fertőző betegségekben, éhínségben. (Kész csoda, hogy ezt a rettenetes genocídiumot túléltük). Az Ausztriába menekült Béla királyt Frigyes herceg (a bitang) segítség helyett elfogta, kifosztotta, majd onnan nagy nehezen kiszabadulva az uralkodó végül a dalmáciai Trau, a mai Trogir várában talált menedékre.

   A mongolok 1242 tavaszán váratlanul kivonultak. A pusztítás így is felmérhetetlen volt, egy nyugati krónika szerint a virágzó „Magyarországot, mely háromszázötven éven át fennállott, a tatárok hada elpusztította”. Ekkora pusztulást a magyarság csak a török korban élt át újra. Az ország IV. Béla irányításával épült újjá, így méltán nevezzük őt „Második honalapítónak”.