A turisták, a kíváncsi látogatók, akik a
Vajdahunyadvárban járnak, vágyakozva állnak meg egy titokzatos kolostor udvara
előtt és kapaszkodnak bele az elválasztó kerítés vastag vasrácsába.
Vágyakozásuk tárgya, ez a titokzatos hely, ez a rejtélyes, misztikus, titkokkal
teli kert, amely mindenki elől el van zárva. „Belépni tilos, nem látogatható”,
„Zárt terület”. Sóvár tekintetek lesnek be a rácsokon fennakadva, de nincs mit
tenni, ide halandó be nem teheti a lábát (kivéve, ha a mindenre elszánt
delikvens megfizeti a 10 000.- Forintos fotó- és videó jegyet. De valljuk
be, ez egy kicsit drága mulatság. Igazából nem értem, hogy esetleg egy teljes árú
jegy - 1 200 Forint – ellenében miért nem lehet megengedni a belépést? Ezzel mindenki jól járna; a megtekintésére már nagyon kiéhezett pórnép végre láthatná, és ebből származóan a múzeumnak is lenne egy "kis" plusz bevétele... De ugyanez a helyzet a Habsburg nádori-kriptával is, fent a Várban...).
Úgyhogy ezek után mindenki lemondóan, csalódottan hagyja ott a szinte kezéhez
nőtt vasrácsot, addig is reménykedve és azt gondolva, hogy hátha történik
valami és akkor talán megnyílnak a kapuk és bejuthatnak a csodák, a titkok kertjébe,
a kolostor-kerengőbe. De nem, nincs ilyen csoda, marad a csalódás, a lemondás
és a sóvárgó vágyakozás; az Édenkert továbbra is rejtve marad mindenki számára.
Nekem hallatlan szerencsém volt, sikerült bejutnom.
Amikor a folyosón álltam, hevesen dobogott a szívem. Felemelő érzés, nem egy
mindennapi pillanat volt. Igen, mert egyrészt nem mindenkinek adatik meg, hogy
itt álljon és láthassa ezt a csodás helyet, másrészt meg úgy éreztem, mintha
egyik pillanatról a másikra, visszakerültem volna a középkorba és egy korabeli,
szerzetesek lakta kolostorba csöppentem volna. Az érzés annyira meghitt,
annyira magával ragadó, hogy szinte azt vártam, hogy mikor bukkannak fel a folyosó
végén a kolostor szerzetesei, vastag, fekete, daróc csuháikban, lehajtott
fejükön csúcsos kapucni, kezük imára kulcsolva. Szinte hallottam, amint
zsolozsmázva, gregorián zsoltárokat kántálva végigvonulnak a folyosókon, majd
úgy ahogy jöttek, váratlanul eltűnnek, kántálásuk elhal a kolostor falai között…
Csend vesz körül és csak az Árpád-kori pillérek, gyámkövek, és a gazadagon
díszített oszlopfők, oszloptartók misztikus szoboralakjainak; a különféle
félelmetes és ijesztő szörnyek, ördögök, gnómok, torzszülött szellemlények kőbe
merevedett tekintetei szegeződnek rám…
A kerengő rendszerint egy kolostor, vagy
kolostortemplom külső oldalához épült, annak belső kertje felé nyitott, fedett,
négyszögalaprajzú oszlopfolyosó (portikusz). A vajdahunyadvári lényegében egy csöppnyi kolostorudvar, egy fedett, oszlopos folyosóval körülvett apró, kis kert. (A portikusz nemcsak oszlopfolyosó lehet, hanem egy épület
főhomlokzat előtti nyílt oszlopcsarnokát is így nevezik. Ennek homlokzatát általában timpanon - háromszög alakú orommező - zárja le.)
Igazából azzal kellet volna kezdenem és ez a
legfontosabb, hogy a kerengő Alpár Ignác műépítész mester mesteri munkája,
amely része az általa zseniálisan megtervezett és felépített Vajdahunyadvár
épületegyüttesének, s amely a szintén román stílusban épült Jáki kápolnával, a
Kínzótoronnyal, a Tompa-toronnyal és az oroszlános kőhíddal alkot egy
építészeti egységet (román-kori épületcsoport).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése