Buda újjászületett kultúrpalotája: a Budai Vigadó. Makoldi Sándor festőművész-néprajzkutató képeinek, gyűjteményének kiállítása a Budai Vigadóban

A Budai Vigadó felépítésével Budapest vezetősége a 19. század utolsó évében a budai polgárok régi vágyát teljesítette. A Duna másik partján, az 1849-ben Budáról az osztrákok által rommá lőtt pesti „Redoute” (a parancsot Hentzi császári tiszt, a Budai Vár parancsnoka adta ki, amikoris ágyúival szétlövette a pesti Dunakorzó szép klasszicista palotasorát, benne a Vigadó elődjét…) , majd az épület utódja, a Pesti Vigadó már régóta szolgálta a pestiek korabeli közművelődési igényeit, megfelelő helyet adva hangversenyeknek, táncmulatságoknak, különféle rendezvényeknek. A reformkor idején, a 19. század végére a gyorsan fejlődő polgárságban megfogalmazódott az igény, hogy Budán is legyen vigadó. A budai polgárok 1892-ben kérték először írásban Gerlóczy Károly fővárosi alpolgármestertől a pesti Vigadóhoz hasonló kulturális palota felépítését, ahol összejöveteleiket, mulatságaikat tarthatják. Ennek megvalósítása azonban sokáig elhúzódott, mert nem találtak hozzá alkalmas telket. 1894-ben végül megoldódott a probléma: Budapest belterületi katonai ingatlanjait Wekerle Sándor miniszterelnök visszajuttatta Budapest tulajdonába. Ekkor került a főváros kezébe a két rosszhírű épület, a pesti Újépület, és a budai Citadella, valamint néhány budai belterületi laktanyaépület, köztük az a fegyverraktár, melynek helye alkalmasnak bizonyult a leendő budai Vigadó felépítésére. 
   1896-ban a főváros közgyűlése nyilvános pályázatot írt ki az épületre, melynek nyertese Kallina Mór és veje, Árkay Aladár építészmesterek közös munkája lett. Az 1898 és 1900 között emelt, kétemeletes, belsőudvaros, timpanonos, kupolaszerűen manzárdos tetőfelépítménnyel ellátott épület, mely főleg a neoreneszánsz stílusjegyeit viseli magán, a korra jellemző eklektikus stílusban készült. A homlokzat oszlopfői attikai jón, az oszloptörzsek itáliai reneszánsz mintát követnek. A kapu- és ablakkeretezések, a mellvédek szintén az itáliai (római, firenzei) reneszánsz palotaépítészetből ismert megoldások. A viszonylag egyszerű eklektikus külsőt pompás szecessziós belső díszítés kompenzálta. Az impozáns, tágas előcsarnokot karszti márványoszlopokkal díszítették, belőle széles márványlépcső vezetett az emeletre. A földszinten kávézó, és egy 400 fő befogadására alkalmas étterem állt a vendégek rendelkezésére. Ennek folytatásában helyezkedett el a Budai Polgári Kör társalgója, könyvtára, olvasója és három játékterme. Az első szinten egy 350 négyzetméteres díszterem kapott helyet, amely bálteremként is szolgált. Az épületben további kistermek, a belső udvarra néző folyosókon társalgók, klub- és olvasóhelyiségek, kártyaszobák nyíltak. A báltermet később 306 férőhelyes színházteremmé alakították.

   1945 után, a világháború okozta súlyos károk helyreállítása során nem az eredeti állapot visszaállítására, hanem egy jóval egyszerűbb épület kialakítására törekedtek. A 2006-2007-es és a 2018-as rekonstrukció során a pontos tervrajzok híján a feljegyzések és régi fényképek alapján igyekeztek eredeti pompájában helyreállítani az épületet. Ennek eredményeként a tetőre és párkányokra visszakerültek az onnan eltűnt szobrok, a timpanon fölé a szintén hiányzó mitológiai szoborcsoport, valamint a homlokzati domborművek és díszek.

   Napjainkban az épület több funkciót tölt be: ma ez a színház ad otthont elsősorban a Magyar Állami Népi Együttes próbáinak, előadásainak. A Vigadóban kapott helyet a Nemzeti Művelődési Intézet és a Hagyományok Háza.