Egyszer volt, de mégse volt, vagy talán mégis, a Seholsincs-erdőn túl, de a krumpliorrú Burgonya-hegyen innen, volt egy másik erdő, de azt úgy hívták, hogy Kerek-erdő. Ennek a Kerek-erdőnek a kellős-közepén, de még annak is a leges-legközepében élt egy Hétpettyes-katicabogár. Ez a katicabogár nagyon büszke volt szárnyainak pettyeire, minden reggel ellenőrizte, hogy megvannak-e? Gondosan megszámolta őket, majd egy fűszálon logó hajnali harmatcsepp előtt, mint egy tükörben, illegette-billegette magát, hogy gyönyörködjön a pettyeiben.
Egy nap, – ó, mily szörnyűség – azt vette észre, hogy hiányoznak a pöttyei. De nem ám egy, vagy kettő, vagy akárhány, hanem mind az összes, azaz hogy szám szerint mind a hét. Forgolódott jobbra, forgolódott balra, majd balról jobbra, és össze-vissza a harmatos víztükör előtt, de sehol nem látta a szárnyain a fekete pettyeket. Most mit csináljon, mit tegyen? Kapkod fűhöz-fához, szalad a vargához. De a vargát nem találja otthon, még a cipőkészítő műhelye is zárva volt…
„Talán elvesztettem az erdőben, amikor szárnyaimat kibontva majdnem egyszer körülrepültem a Kerek-erdőt?” – tette fel magának a sztoikusan megfogalmazott egyszerű kérdést. De válaszolni nem tudott rá. Elindult az erdőbe, hogy megkeresse. Találkozott Ugri-mókussal, aki a faodúja előtt egy piros színű labdával játszott, amely telis-tele volt fekete pöttyökkel. Tudva lévő volt s az egész Kerek-erdő minden lakója tudta, hogy Ugri-mókusnak van egy piros, pöttyös labdája, teli fekete pöttyökkel, csak a katicabogár nem tudta.
‒ Ugri-mókus! Hogy kerülnek az én fekete pöttyeim a te piros labdádra? – kérdezte a katicabogár kissé szemrehányó hangon.
‒ Neked is jó reggelt, Katicabogár. Azok nem a te pöttyeid, mert azokat úgy festették a labdára, te kis süsü – válaszolta a mókus kuncogva.
‒ Bocsáss meg, Ugri-mókus, de elvesztettem a pöttyeimet, és most nem tudom, hogy hol keressem ‒ mondta szomorúan a Katicabogár és könnyekre fakadt.
‒ Hát, elég furán nézel ki a pöttyeid nélkül, meg kell hagyni… ‒ mondta együttérzőn a mókus – Mintha vizes slaggal lemosták volna rólad…
Erre a katicán még jobban kitört a brühühü.
- Ne haragudj Katica, nem akartalak megbántani. Nem is nézel ki úgy, mintha vizes slaggal lemostak volna... (Hát, a bocsánatkérést Ugrinak még gyakorolnia kell...). De tudod mit, segítek neked megkeresni…
‒ Talán egy ember erre járt az erdőben, megtalálta és hazavitte… ‒ vetette fel a gondolatot a katica szipogva.
‒ Eszedbe ne jusson! Ez a lehető legrosszabb verzió Katicabogár – mondta kissé ijedten a mókus (még a szőr is felállt a hátán) – ha így történt, akkor már nem tudjuk visszaszerezni az embertől. Veszett nyél a fejszéből... Az ember genetikailag kódolt önző lény, sokszor inkább mindent elvesz, még azt is, ami nem az övé… Különben is az emberek olyanok, mint a kerge birkák, elvesztették még a maradék józan eszüket is: ész nélkül háborúznak, mindent elpusztítanak, és maguk alatt vágják ki a fákat... Fajankók… Úgyhogy hozzájuk nem fordulhatunk, tőlük segítséget nem remélhetünk. Még az olyan egyszerű ügyet illetően sem, mint egy katicabogár pettyeinek megtalálása… ‒ mondta sajátságosan okoskodva a mókus, benne az ember erkölcsös jelleme iránti minden kétkedésének hangot adva. ‒ De bízz bennem, nekem nagy tapasztalatom van ám az elvesztett dolgok megtalálásában. A múltkor is megtaláltam Uhu, a Bölcs-bagoly szemüvegét, pedig három napig kereste.
‒ Hol találtad meg, hol volt? – kérdezte a katicabogár kíváncsian.
‒ Hát az orrán… ‒ válaszolta a mókus lakonikusan is, és tömören is… Egy kis büszkeség töltötte el, hogy ő találta meg a Bölcs-bagoly okuláréját…
Na de nem sokáig morfondíroztak, (én sem szaporítom a szót), még egyig sem számoltak, hanem azon nyomban elindultak, hogy megkeressék a katicabogár elvesztett pöttyeit. Különben is, több szem többet lát… Elhatározták, hogy felkeresik Uhut, a Bölcs-bagolyt, hogy tanácsot kérjenek tőle. De végül is erre nem került sor… Ugyanis, ahogy mentek-mendegéltek a Kerek-erdőben, a mókus észrevett egy Káposzta-lepkét, amint az, egy Tavaszi kankalin napsugárban fürdő virágszirmain forgolódott. Megszólította:
‒ Szervusz lepke. Mond csak, nem láttad valahol ennek a katicabogárnak az elvesztett pöttyeit? Itt ejthette el őket a Kerek-erdőben és most azokat keressük.
‒ Sajnálom, de nem láttam – válaszolta a Káposzta-lepke ‒ de ne keressétek tovább, mert én nagyon szívesen adok a katicabogárnak hét pöttyöt. Ugyanis nekem nagyon sok fekete pötty van a szárnyaimon és emiatt bánkódom is, mert sokan félreismernek, azt hiszik, hogy én is egy sokfoltú Sakktábla-lepke vagyok. Ha nekiadok hét pöttyöt a katicabogárnak, akkor nekem még mindig marad négy. Hófehér szárnyaimat azok is pompásan fogják díszíteni és akkor legalább nem kevernek össze a Sakktábla-lepkével. Így mindenki jól jár.
A mókus és a katicabogár türelmesen végighallgatták a lepke kissé cirkalmasra sikeredett okfejtését és elfogadták az ajánlatát.
Hát így történt. A boldog és a most már valóban Hétpettyes-katicabogár nem győzött hálálkodni a Káposzta-lepkének: illedelmesen megköszönte, mert ilyen nemes, jó cselekedetet csak egy igazi, jó barát tehet és megköszönte Ugri-mókusnak is a pöttykeresésben nyújtott fáradozását. Aztán egy erdei pocsolya víztükrében elégedetten nézegette magát, és a szárnyaira visszakerült hét fekete pettyeit.
Ugri-mókus pedig meghívta újdonsült barátait az erdei odúja előtti tisztásra és a pöttyös labdájával önfeledten, vidáman játszottak késő délutánig. Először lábtengóztak, majd tizenegyes rúgásokkal döntötték el, hogy ki lesz a győztes… Nagyon boldogok voltak. A Hétpettyes-katicabogár azért, mert újra hét fekete petty volt a szárnyain, a Káposzta-lepke azért, mert megszabadult felesleges foltjaitól (azóta van négy fekete foltja a káposztalepkének…), Ugri-mókus pedig azért, mert "csak úgy", segíthetett nekik. De a legnagyobb kincsük a barátság volt, ami rájuk talált, s amit ebben az irdatlan nagy Kerek-erdőben Te is könnyen megtalálhatsz…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése