Noé, a fukar szőlősgazda megkövült szőlőültetvénye: a Noé szőleje homokkő-pad Palócföldön, Istenmezején, a Vállóskő-hegy oldalában

Istenmezeje településének neve talán 2016-ban lett közismert, mikor az Origo hírportálon az olvasók a legszebb nevű falunak választották. Istenmezeje a Palócföld, a Felső-Tarnai-dombság kistájának egyik igen hosszan elnyúló települése, nevét – Istenmezey alakban – 1311-ben említi az első okleveles forrás. Istenmezeje több mint érdekes látnivalója a Noé szőleje, avagy a Vállóskő. 

   A helyszínen található ismertetőtábla történetének középpontjában egy Noé nevű, fukar és gonosz szőlőbirtokos áll, akit egy helyi asszony elátkozott, így vált kővé a szőlőse. Az elbeszélés szerint egy édesanya érkezett Noéhoz, a földesúrhoz, hogy szőlőt vigyen beteg leányának. A földesúr elzavarta és meg is korbácsolta őt. Az asszony erre elátkozta Noét, aki hatalmas vihar és lángok közepette kővé vált a tőkéjével együtt. Egy másik legenda szerint egy várandós asszony vagy egy koldus erre járva hiába kértek szőlőt a helyiektől. Ezen felbőszülve bosszúból megátkozták a szőlőszedőket, a tőkék ezért kővé váltak. A sziklafalon párhuzamosan felfelé futó gerincek a monda szerint a kővé vált szőlőtőkék maradványai.

    A Noé szőleje a falu féltett kincse: egy látványos földtani, geológiai érték, geológiai csemege. A látvány lenyűgöző: a falu fölé magasodó gigantikus sziklaformáció – mintha egy félelmetesen kiáradó szürke sziklatenger el akarná nyelni a falut. Olyan, mintha a lezúduló kőtenger hullámai – hirtelen megálltak és megkövültek volna az utca szélén és a házak hátánál… A teteje fantasztikus kilátóhely, de a belévájt sziklakápolnája miatt történelmi és kulturális érdekesség is egyben.

   Talán sokan jól ismerik a vulkáni andezit komor kőtornyait az Északi-középhegység vulkános helyeiről, a bazalt fekete kőhalmait a Balaton-felvidék Tapolcai-medencéjének tanúhegyeiről, a mészkő és a dolomit fehér sziklapadjait például a Bükk fennsíkjáról. De a homokkő, ez a sárgás-barnás, porló kőzet is előfordul kis hazánkban, a Mátrától északra, a Medves platójától keletre, a Felső-Tarnai-dombság és a Gömöri-erdőhát terepein egyaránt megtalálható: hol folyóvájta homokhasadékokban meredező sziklafalakban, hol itt-ott utunkba kerülő kibukkanásokban, illetve - mint egy gigantikus bálna háta – hatalmas, monumentális kőképződményekben.

   A miocén földtörténeti kor elején kb. 23-19 millió éve, a több száz méteres vastagságú, üledékes, döntően finom- és durvaszemcsés homokkőösszlet az egykoron itt hullámzó Paratethys partmenti-sekélytengeri zónájában, öbleiben rakódott le, amelyet a különféle mértékben cementálódott homokkő alkotja. A kalcit-anyagú (CaCO3) cementásványainak kiindulási alapanyaga a homokkőbe beágyazódó meszes héjú fosszíliák (pl. kagylóteknők, csigahéjak) voltak, amelyek feloldódott anyaga szolgáltatta a cementációs folyamatokhoz a kalcium-karbonátot. A homokot az elhalt ősi állatok mészvázaiból kivált anyagok cementálták kemény kőzetté, szépen egymásra rakodva, majd később az erózió a puhább, gyorsabban pusztuló, márgás-agyagos homokrétegeket kimosta közülük. A homokfalból kiálló kemény „kőbucik”, gumók („cipók") pedig ellenállóbbnak bizonyultak szomszédságuknál, mivel több meszes kötőanyag halmozódott fel bennük. A sziklafalból kiálló csipkés kőpárkányok, tarajok, bordák és gumók különleges látványt nyújtanak, mintha sárkányok hátának megkövült tarajait látnánk a homokkő-falakban. (Ilyen természeti csodát az országban még Bárna és Bükkszenterzsébet határában lehet látni, mindkettőt már bemutattam).

    A szikla aljában tátongó üreget a 18. században a lovagkirály, Szent László tiszteletére felszentelt sziklakápolnaként kezdték használni. A helyi hagyomány szerint hajdanán remete is lakta a „barlangot", és teknővájó cigányok, majd a II. világháború idején istenmezejei családok is rejtőztek benne.