Mocsárosdűlő Budapest egyik városrésze a III. kerületben. Az utolsó megmaradt vizes élőhely a budai oldalon. A
Mocsárosdűlő vagy Mocsáros, egykor a Duna ártere volt; területének nagy része 2002
óta természetvédelmi terület.
Teljes területe 156 hektár. Nagy része kiterjedt rét, illetve fás, erdős
terület, az „ősduna” alluviumán elterülő lefolyástalan, vizenyős, csaknem sík
terület. Esőzésekkor a háttérben lévő hegyek csapadékvizei, magas vízállásnál a Duna
visszaduzzasztó hatása, valamint a közeli karsztvízforrások táplálják a dűlő
talajvizét. A Duna magas vízállásánál és télen megemelkedik a talaj
vízszintje. A Rómaifürdőnél feltörő karsztvízből is kap
vizet. Nyáron viszont száradás lép fel, mert a talajvíz egy része a Mocsárosból
is a Rómaifürdő felé áramlik.
1920-tól kezdve többször is javasolták
védettségre; 1942-ben például Pénzes Antal a Sas-heggyel, a Tündérsziklával és a
Rómaifürdővel együtt, de a háború ezt meghiúsította. Az 1960-as évek közepétől nagyarányú beépítés kezdődött a Mocsáros
keleti oldalán. Az 1990-es évek vége felé a növények több
mint ötven százaléka a degradáltságot jelezte. 1993-ban
családiházas lakótelepet terveztek ide horgásztóval, ám a projektből szerencsére
nem lett semmi. 1995-ben ide szánták a Gulliver nevű óriást, ami
megmutatta volna az emberi testet belülről, de ez sem valósult meg. A sok
nehézség ellenére 2002-ben
végül védetté nyilvánították. Természetvédelmi oltalomban történő
részesítése az utolsó utáni pillanatban történt, hiszen ma már – a beépítések
miatt - alig a negyede maradt meg. A védett részen 2012-ben 8 táblából álló
tanösvény létesült.
„Alluvium,
geologiai értelemben annyi mint
áradmány, a föld jelenkorának fiatalabb rétegcsoportja, vagyis ama
legfiatalabb képződmények összege, melyek szemünk láttára egyre keletkeznek,
illetőleg keletkezésüknek a történelmi ember még tanuja lehetett. A név arra
vonatkozik, hogy a föld felületet nagy kiterjedésben borító eme legfiatalabb
képződmények nagyobbára vizek áramlása által keletkeztek. A termőföld (humusz),
a források, a folyók, a tavak, a tengerek meszes, homokos, kavicsos, agyagos,
jelenkori lerakodásai alluviális képződmények.” (A Pallas nagy lexikonából)
Pénzes Antal (1895 –1984) középiskolai tanár, botanikus és ökológus, a XX. századi magyar botanika egyik kiemelkedő, ám méltatlanul elfelejtett egyénisége volt. A magyar föld és a Balkán éles szemű kutatója, az ismeretterjesztés mestere, egyúttal a hazai természetvédelem egyik úttörője volt.