A főváros egyetlen, fennmaradt lápvidéke: a Mocsárosdűlő ingoványos vízivilágában: a Mocsáros-tanösvény

Mocsárosdűlő Budapest egyik városrésze a III. kerületben. Az utolsó megmaradt vizes élőhely a budai oldalon. A Mocsárosdűlő vagy Mocsáros, egykor a Duna ártere volt; területének nagy része 2002 óta természetvédelmi terület. Teljes területe 156 hektár. Nagy része kiterjedt rét, illetve fás, erdős terület, az „ősduna” alluviumán elterülő lefolyástalan, vizenyős, csaknem sík terület. Esőzésekkor a háttérben lévő hegyek csapadékvizei, magas vízállásnál a Duna visszaduzzasztó hatása, valamint a közeli karsztvízforrások táplálják a dűlő talajvizét. A Duna magas vízállásánál és télen megemelkedik a talaj vízszintje. A Rómaifürdőnél feltörő karsztvízből is kap vizet. Nyáron viszont száradás lép fel, mert a talajvíz egy része a Mocsárosból is a Rómaifürdő felé áramlik.

   1920-tól kezdve többször is javasolták védettségre; 1942-ben például Pénzes Antal a Sas-heggyel, a Tündérsziklával és a Rómaifürdővel együtt, de a háború ezt meghiúsította. Az 1960-as évek közepétől nagyarányú beépítés kezdődött a Mocsáros keleti oldalán. Az 1990-es évek vége felé a növények több mint ötven százaléka a degradáltságot jelezte. 1993-ban családiházas lakótelepet terveztek ide horgásztóval, ám a projektből szerencsére nem lett semmi. 1995-ben ide szánták a Gulliver nevű óriást, ami megmutatta volna az emberi testet belülről, de ez sem valósult meg. A sok nehézség ellenére 2002-ben végül védetté nyilvánították. Természetvédelmi oltalomban történő részesítése az utolsó utáni pillanatban történt, hiszen ma már – a beépítések miatt - alig a negyede maradt meg. A védett részen 2012-ben 8 táblából álló tanösvény létesült.

 

„Alluvium, geologiai értelemben annyi mint áradmány, a föld jelenkorának fiatalabb rétegcsoportja, vagyis ama legfiatalabb képződmények összege, melyek szemünk láttára egyre keletkeznek, illetőleg keletkezésüknek a történelmi ember még tanuja lehetett. A név arra vonatkozik, hogy a föld felületet nagy kiterjedésben borító eme legfiatalabb képződmények nagyobbára vizek áramlása által keletkeztek. A termőföld (humusz), a források, a folyók, a tavak, a tengerek meszes, homokos, kavicsos, agyagos, jelenkori lerakodásai alluviális képződmények.”  (A Pallas nagy lexikonából)

Pénzes Antal (1895 –1984) középiskolai tanár, botanikus és ökológus, a XX. századi magyar botanika egyik kiemelkedő, ám méltatlanul elfelejtett egyénisége volt. A magyar föld és a Balkán éles szemű kutatója, az ismeretterjesztés mestere, egyúttal a hazai természetvédelem egyik úttörője volt.