Egy úriember, egy üzletember és egy Ember a XIX. századból: tiszasülyi Polnay Jenő, a magyar tengerhajózás atyja, gyermekek megmentője. Családi kriptája a Kozma utcai zsidó temetőben.

Dr. Grósz György, pesti zsidó gettó túlélő visszaemlékezése:

„Szomorú, hogy a pesti gettóra és a sok száz csillagos házra (1944-ben, a bejárati kapukra helyezett, sárga csillaggal jelölt, zsidó családok által lakott bérházakra) emlékezők már csak kevesen vannak, s közöttük is elenyésző számban azok, akik maguk is lakók voltak ott.

   Negyedmagammal – két nagynénémmel és egyikük férjével – jutottam a csillagos házba, amelyet már ismertem, mivel nővérem ott élt hozzátartozóival. Nyolcan osztottuk meg a 2 szobás lakást. A ház nevezetessége: itt működött már sok év óta a Fővárosi Gyermekkert Egylet (zsidó alapítvány) óvodája, Manci néni (Sebestyén Miklósné) irányításával Ennek azért is van jelentősége, mert valamikor a nyár vége felé ugrásszerűen megnőtt a lakók létszáma, nagy csapat fiúgyerek került befogadásra, akik valahol Kárpátalján szülők nélkül maradtak. Egy másik gyermekcsapat is elhelyezést kapott, ők már az október 15. után szüleiktől megfosztott budapesti gyermekek közül kerültek ki. Sok emeletes ágy került felállításra; ebben a munkában, nagyobb fiú lévén, már magam is részt vettem.

   A házban lakók - döntő számban nők, hiszen a férfiak munkaszolgálatosok voltak - valamilyen adminisztrációval a Gyermekkert és egyben a működését finanszírozó Nemzetközi Vöröskereszt alkalmazottai lettek. Ekkor már a házba költözött Polnay Jenő, az Alapítvány elnöke, akit mindenki “Kegyelmes Úr”-ként emlegetett, és szólított, mivel egy 1919-es, egy hétig regnált Friedrich-kormánynak minisztere volt. Az igen szűkös ellátáson egy keveset segített egy, a ház második emeletén korábban működött tánciskola helyére beszállásolt zsidó munkaszolgálatos egység, amelynek ”tábori” konyhája olykor juttatott valami ételt a ház lakóinak. Őket a Szálasi-puccs után „elvezényelték” a házból.

   A “Kegyelmes úr” valóságosan is kezébe vette a “gyermekotthon” és az alkalmazottak irányítását. Amikor október 15. után a géppisztolyos árpádsávosok a házbeli asszonyokat a közeli Klauzál-téri gyűjtőhelyre terelték, hogy sáncásásra vigyék őket (igazából hatalmas sírgödröket kellet ásniuk, mert az éhhalál, majd a 44/45-ös kegyetlen, fagyos tél miatt ezrével haltak meg a zsidó emberek a Pesti gettóban, és a halottakat a Klauzál téren gyűjtötték össze, ahol a hullák már hegyekben álltak…), utánuk loholt, kezében a bekeretezett Vöröskereszt-dokumentummal, és merészen követelte a nyilasok vezetőjétől az alkalmazottai elengedését. Akkor még sikerrel járt. Egy későbbi “látogatás” alkalmával azonban már nem. Ekkor vitték el egyik, súlyosan beteg nagynénémet is, akit, miután a bécsi országúton összerogyott – szemtanú későbbi elmondása szerint - a kísérő nyilas suhanc agyonlőtt. A november vége-december elején létrehozott gettó - amelynek ez a ház is része lett - korszakában a gyermek-sereglet és az őket gondozó felnőttek ellátása napról napra rosszabbodott. A gettónak volt egy központi konyhája, ahonnan kaptunk időnként ételeket. Ezek szállításában részt vettem, mint megbízott “futár”. Mai szemmel nehéz elképzelni, hogy ezek a szörnyűséges levesek az utolsó cseppig elfogyasztásra kerültek. Lázas betegségek is gyakoriak voltak. Orvosi ellátás és gyógyszerek hiánya, a minimálisnál is alacsonyabb szintű tápláltság, a szörnyű zsúfoltság mellett ma már hihetetlennek tűnik, hogy a sok száz gyerek közül “csak” két kisgyerek halálára emlékszem vissza. Hát így jött el valahogyan január 18-a, amikor megfogyatkozva és súlyos traumákkal terhelve ugyan, de felszabadultunk az Akácfa utca 32. alatti csillagos házban.”

 

Polnay Jenőről már írtam: zsidó származású volt, kiváló üzletember és példás családapa. Felesége, Konrád (Kohn) Margit bár sajnos korán, fiatalon meghalt – 28 éves volt – de előtte négy gyermekkel ajándékozta meg hűséges férjét. Azt is írtam még Polnayról, hogy művelt, filantróp, hazafi és hős volt. De mindezek előtt azt hiszem, az a legfontosabb, hogy Ember volt, a szó legnemesebb értelmében, különösen a vészterhes időkben, a vészkorszakban… 

 "Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra..." - írja ezekről az időkről Radnóti, a Töredék című versében, 1944-ben...

   Polnay rövid életrajza: tiszasülyi Polnay Jenő (1911-ig Pollacsek), (1873 - 1963) magyar miniszter, hajózási, vállalati vezérigazgató. A század elején az Erdélyi Erdőipari Rt. kereskedelmi üzletének vezetője, majd a londoni Groedel-testvérek Gőzhajózási Rt. igazgatója lett. Ezután Fiumében volt az Adria Tengerhajózási Rt. igazgatója, majd Budapesten vezérigazgatója. Ezután vezérigazgatója lett az Atlantica Tengerhajózási Rt.-nak is, mely minőségében 1911-ben a külkereskedelem terén szerzett érdemei elismeréséül tiszasülyi előnévvel nemességet kapott a császártól, ezután magyarosította a nevét Polnay-ra. 1918-ban létrehozta az Atlantica Trust-öt, amelyben, mint elnök, számos kisebb vállalatot egyesített. Elnöke és megalapítója volt a Magyar Zsidók Országos Szövetségének. Bár maga is üldözött volt, 1944-ben a Budapesti Izraelita Szegény Gyermekkert Egylet vezetőjeként mintegy 400 elhagyott, üldözött kiskorú életét mentette meg. Még idős korában is ,,Kegyelmes Úr"-nak szólították. 90 évet élt. Sírja, díszes kriptája a Kozma utcai zsidó temetőben található. A színes mozaikkal kirakott virágok, díszek között ott található Polnay családi címere. A címert fényképezve vettem észre, hogy a címermezőben, ott látható a Polnay Jenő életét szimbolizáló jelkép, egy dagadó vitorlákkal a tenger hullámait bátran szelő háromárbocos hajó…