Felvidéken, Gömör-Kishont vármegyében: Árpád-kori freskós templomok egy százbércű tájhaza, Gömörország magyar falvaiban: Henckó, Hárskút, Torna

Gömör a Bükk hegység és a Gömör-Szepesi-Érchegység között elterülő hatalmas hegyi medence. Északi részét magas erdős hegyek, középső és déli részét dombvidékek alkotják, amelyeket a Sajó és a Rima, ill. mellékvizeik (Balog-, Murány-, Csetneki-patak, Túróc, Gortva stb.) tagolnak, tesznek változatos domborzatúvá. 

   A magyarok a kora Árpád-korban a medence déli lankásabb területét, a folyók és patakok lapályát szállták meg, és a 13. sz. végére viszonylag sűrűn betelepült aprófalvas tájjá alakították. Az északi és középső részek még a középkor vége felé is gyéren lakott, nagy erdőségekkel borított vidékek voltak. A 14–15. sz.-ban az É-i és Ny-i részeken megnőtt a szlovák lakosság aránya. A vasércben és más nemes ásványokban gazdag lelőhelyek mellett kialakult bányavárosokba jelentékeny német alapréteg települt (Rozsnyó, Dobsina, Nagyrőce, Csetnek, Jolsva). A 16. sz. folyamán telepítették be ruszin (ukrán) telepesekkel Gömör legészakibb részét, a természetföldrajzilag és néprajzilag különálló Garam-forrásvidéket. A ma Gömörnek nevezett nagytájba beleértik nemcsak a történeti Gömör vármegyét, hanem az egykori Kishont vármegyét is. Gömör magyar lakosságát a néprajzi szakirodalom általában palócoknak nevezi. A tőlük kelet felé eső vidéken élőket barkóknak hívják. Nevezetes iparágként virágzott a kiváló minőségű vasasagyagra épülő fazekasság (gömöri kerámia). A bányavárosokban virágzó kisvasipara 19. sz.-ban erőteljesen visszafejlődött. A bányász- és iparoshelységek többsége elvesztette jelentőségét. Ma Gömör Szlovákia kevéssé iparosított tájai közé tartozik.