"A bolondok rendszerint a mezei virágokért rajongnak. A mezei virágok a föld vad gondolatai, nyílnak magoktól szeszélyesen összevissza." (Mikszáth Kálmán: Beszterce ostroma)

2024. október 31., csütörtök

A király és az öregember

                                             A király és az öregember

 

Egy nap, gondolt egyet a Jóisten és elhatározta, hogy tesz egy sétát a Földön. Angyalainak meghagyta, hogy ügyeljenek a házra, amíg odalesz... Sarut húzott, vette a vándorbotját és alászállt a felhőkből. Hogy fel ne ismerjék, ‒ mert bár ember képére volt hasonlatos ‒ ütött kopott, szegényes kabátot kanyarintott magára, feslett, rojtos szélű kalapot nyomott a fejébe, még a glóriáját is otthon hagyta. Így pontosan úgy nézett ki, mint egy szegény öregember a sok istenadta földműves közül, vagy mint egy szél hajszolta, vándor garabonciás. 
   A Kárpátok egeket érintő bérceitől ölelt szép Magyarhonban ért földet, amelyet – emlékezett rá – jókedvében teremtett… Ahogy ment, mendegélt a tikkadt poros utakon, a madárdalos erdőkön, a nyár-illatú zöld mezőkön, majd egy hatalmas, füves pusztaságon át, - odafentről, madárszemmel nézve, ez a jellegzetes, végtelen magyar róna, a Hortobágy volt... - egyszercsak lódobogást hallott a háta megett: egy vitéz dalia érte utol. Aranyos sisak volt a fején, fényes ruhája ragyogott, oldalán, a hatalmas kardja ezüstös markolatán megcsillant a napsugár, pompás lovát szálfaegyenesen ülte meg. 
‒ Adj Isten, Öreg – köszöntötte a lovag az öregembert illedelmesen. 
‒ Fogadj Isten, fiam – köszönt az is illendően. 
‒ Látom, hogy fáradt kelmed és szomjas is lehet a hosszú út tikkasztó porától. Fogja kend, igyon a vizestömlőmből. 
   Az öreg ivott. 
‒ Bizton éhes is kend. Itt van-e, megosztom kelmeddel madárlátta kenyeremet, ami még megmaradt. 
   Az öregember jóízűen evett. A földi étek isteni volt, egészen jól esett a megszokott égi mannát feledve, kifejezetten üdítő érzés volt a mennyei menü után egy kis változatosság… 
‒ A legközelebbi falu ide még vagy félnapi járásra van – nézett a messzi, délibábos láthatárig a vitéz sasszeme – Az még hosszú, fárasztó út kelmednek. Üljöncsak a lovamra, elviszem kendet odáig – azzal leszállt a lováról és felsegítette az öregembert a nyeregbe. 
‒ Köszönöm fiam. A Jóisten fizesse meg – mondta a Jóisten. 
   A hosszú úton a vitéz dalia fáradhatatlanul és frissen lépkedett mellette. Az út végén az öregember hálásan megköszönte a vitéz fáradságát, s hogy enni és inni adott néki. 
‒ Látom, szegényes gúnyád nem véd meg az éjszaka hidegétől – szólt a vitéz – Itt van e bő köpenyem fele – s azzal éles kardjával kettévágta a vastag, vörös színű köpenyt – vedd és terítsd magadra. Meleget ád a hideg éjszakákon… 
   Az öregembernek jólesett az idegen váratlan gondoskodása. 
‒ Hogy hínak fiam? – kérdezte tőle. 
‒ László az becsületes nevem, az magyarok királya vagyok. 
‒ Tudom ki vagy… – mondta az öregember – Te vagy az magyaroknak fénylő csillaga, besenyők félelme, kunoknak veszedelme, az ellenségnek rettenete, népednek jótevője… De bánatot látok a szemedben, fiam. Mi gyötri szívedet? – kérdezte tudakozódván a Jóisten. 
‒ Szerelmetes magyar népem balsorsa emészti lelkemet. Valami szörnyű betegség, az fekete halál pusztítja sorainkat, s nem tudok mit tenni ellene. 
‒ Hívtad-e segítségül a Jóistent? 
‒ Hívtam biz'a. De most nem válaszol. 
‒ Talán nincs otthon… – vélte az öreg. – De nem hiába hívtad. Este vedd íjadat és tegezed, menj ki a sátrad elé és íjadat felhúzva, céltalanul lőj ki egy nyílvesszőt. Amelyik virágra esik, annak főzetéből adj népednek. Meglásd, meggyógyulnak mind egy szálig. Gyógyír lészen az számukra. 
‒ Köszönöm Öreg… De honnan tudod mindezt? Csak nem te vagy a Jóisten? – kérdezte kissé talányosan a deli vitéz. 
‒ Meglehet… – válaszolta az sejtelmesen, az orra alatt dünnyögve. 
‒ És téged hogy hívnak öregember? 
‒ Vagyok, aki vagyok – felelte titokzatosan az öreg. 
‒ Isten áldja kendet – búcsúzott a lovag – talán még találkozunk. 
‒ Istentudja... – mondta az öregember hamiskás mosollyal – Mint tudod fiam, Isten útjai kifürkészhetetlenek… 
‒ Isten segítse, reményem az, hogy engem is megsegít. 
‒ Én mindig veled vagyok fiam – mondta a Jóisten és elváltak.

Egy nap kelet felől szép Magyarországba betörtek a besenyők: raboltak fosztogattak, a jónépet öldösték, a falvakat felgyújtották. László király legott lecsapott rájuk, és megfutamította seregével az ellenséget. A csatában a király az első sorban mint bősz oroszlán harcolt, a nehéz bárdjával úgy aprította a besenyők tar fejeit, mint ahogy a tököt szokás. A pogány had menekült, László az országból kizavarta, majd a keleti, kietlen pusztába üldözte őket. A magyar sereg elhagyatott, kies tájra jutott, ahol több napi járásnyira se embert, se állatot nem találtak. A katonák már éheztek és rettentően szomjúhoztak. 
   László király látván katonái szenvedését, félrevonult egy ligetbe, majd térdre esett, imára kulcsolta kezét és így könyörgött: 
‒ Uram, segíts meg, hiszen éretted harcoltam! Adj kérlek katonáimnak enni!
   A Jóisten lenézett a felhőkből és meghallotta a király kérését. Isteni vállán átvetve még mindig a lovag vörös köpenyét hordta, amit még a deli vitéztől kapott, mert úgy vélte, hogy a hideg téli éjszakákon jól felmelegíti öreg, vén csontjait. 
   És ekkor csoda történt. Egy seregnyi vadállat, erdők szarvasai és ökrök, marhák csordái tűntek fel a pusztaságban. Megörültek a katonák, bőséges lakomát csaptak a táborban. De a sereg szomjazott is, rettenetes szomjúság tikkasztotta őket. László király éppen egy sziklás helyen poroszkált lován a pusztában. Az égre emelte tekintetét és így fohászkodott: 
‒ Uram, segíts meg, hiszen éretted küzdöttem! Kérlek, adj katonáimnak inni!   A Jóisten megint letekintett a földre és most is meghallotta a király kérését. „Jó tett helyébe jót várj!” – somolygott megint magába. László király lova patkója ekkor tüzes szikrát hányva nagyot koppant egy sziklán. Azon nyomban bő vizű forrás tört elő belőle, lova patkója nyomában. A hideg, friss forrásvíz megmentette a katonákat a szomjhaláltól. László király hálát adott az Úrnak.
‒ Köszönöm Uram, hogy megsegítettél.
‒ Szívesen, máskor is ‒ a Jóisten megint egy jót kuncogott a felhőkön ücsörögve, lábát lógázva. Hisz ő csak azt a jóságot viszonozta a királynak, amely jóságot – mint szegény öregember ‒ kapott tőle….

 

                                                                Vége

 

Üdvözlégy, kegyes Szent László király,
Magyarországnak édes oltalma,
Szent királyok közt drágalátos gyöngy,
Csillagok között fényes csillag.

                                    Népének (részlet), Peer-kódex, XV. - XVI. század


 

2024. október 28., hétfő

Egy, a jégkorszakból származó fenyőerdő, a Fenyőfői Ősfenyves, a Bakonyban. Megkövült ősparányok, a nummuliteszek, avagy Szent László pénze a Fenyőfő melletti Bodzás-árok szurdokvölgyében.

Létezik a Bakony északi lábánál egy erdő, ahol majd’ húsz méteres fák nőnek, ahol tíz centiméter vastag, puha fenyőtű-avarban sétálhatsz, és a levegő édeskés fegyőgyanta illattal telített. Igen, ez Fenyőfő ősfenyvese, a helyiek védett kincse. Az erdőben a fenyőillat beszippant, eláraszt, a levegő, az oxigén helyett most ez élteti a tüdőnket. Mindenfelé csak a csend uralkodik, énekes madarak csicsergésével fűszerezve. No meg időnként ezt a mélységes csendet a szarvasbikák hangos bőgése töri meg, messzire visszhangozva. Nem csoda, hisz szeptember, október eleje van, a szarvasbőgés ideje. Távoli, de száz méterről jövő hangos bőgéseket is hallottunk… 
   A Fenyőfőtől Bakonyszentlászlóig terjedő védett természeti terület nagysága 578 hektár, amelyből több mint 320 hektár fokozottan védett. Az ősfenyvesek Magyarországon a legutóbbi jégkorszak máig tartó interglaciális periódusában, a mainál hűvösebb éghajlatú fenyő-nyír korból visszamaradt, reliktum faj növénytársulások. A Fenyőfői ősfenyvest az teszi egyedivé, hogy ez Magyarország egyetlen, a jégkorszak óta talajtani okokból fennmaradt őshonos erdeifenyő-állománya. Homoki fenyvesnek is nevezzük. Ez a homoki erdeifenyves növénytársulás egyetlen, magyarországi termőhelye. A laza, tápanyagszegény, homokos talajon ugyanis a lombos fafajok (pl. tölgy, bükk) nem élnek meg, míg az erdeifenyő igen. A vastag homoktakaró miatt az erőteljes nyári párologtatás rendszerint úgy lesüllyeszti a talajvíz szintjét, hogy azt már a lombhullató fák gyökerei nem érik el. A környező patakok (Hódos-ér, Cuha) rendszeresen kiszáradnak. Az itt megtelepedett fenyves azért maradhatott fenn, mert az ilyen talajban annyira kevés a tápanyag, a víz, hogy a tölgy és a bükk nem él meg rajta.
    Az erdeifenyő a 12 ezer éve végbement jégkorszak utáni felmelegedéskor, az úgynevezett fenyő-nyír korszakban hódította meg a Kárpát-medencét. A korábbi eljegesedések során fújó északias szelek hozták a homokot a Bakony szegélyére, ahol a hegységnek ütközve szétterítették szállítmányukat. A továbbmelegedő éghajlaton a fenyő a magasabb területekre szorult vissza, helyét fokozatosan lombhullatók vették át. Az erdő jelentőségére, egyediségére Kitaibel Pál, az európai hírű, kiváló természettudósunk hívta fel a figyelmet a 18. század végén. A Fenyőfői Ősfenyves Természetvédelmi Terület fokozottan védett, a Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatóság kezeli.