A király és az öregember
Egy
nap, gondolt egyet a Jóisten és elhatározta, hogy tesz egy sétát a Földön. Angyalainak meghagyta, hogy ügyeljenek a házra, amíg odalesz... Sarut húzott, vette a vándorbotját és alászállt a felhőkből. Hogy fel ne
ismerjék, ‒ mert bár ember képére volt hasonlatos ‒ ütött kopott, szegényes
kabátot kanyarintott magára, feslett, rojtos szélű kalapot nyomott a fejébe,
még a glóriáját is otthon hagyta. Így pontosan úgy nézett ki, mint egy szegény
öregember a sok istenadta földműves közül, vagy mint egy szél hajszolta, vándor
garabonciás.
A Kárpátok egeket érintő bérceitől ölelt
szép Magyarhonban ért földet, amelyet – emlékezett rá – jókedvében teremtett… Ahogy
ment, mendegélt a tikkadt poros utakon, a madárdalos erdőkön, a nyár-illatú
zöld mezőkön, majd egy hatalmas, füves pusztaságon át, - odafentről, madárszemmel nézve, ez a
jellegzetes, végtelen magyar róna, a Hortobágy volt... - egyszercsak lódobogást
hallott a háta megett: egy vitéz dalia érte utol. Aranyos sisak volt a fején, fényes
ruhája ragyogott, oldalán, a hatalmas kardja ezüstös markolatán megcsillant a
napsugár, pompás lovát szálfaegyenesen ülte meg.
‒
Adj Isten, Öreg – köszöntötte a lovag az öregembert illedelmesen.
‒
Fogadj Isten, fiam – köszönt az is illendően.
‒
Látom, hogy fáradt kelmed és szomjas is lehet a hosszú út tikkasztó porától.
Fogja kend, igyon a vizestömlőmből.
Az öreg ivott.
‒
Bizton éhes is kend. Itt van-e, megosztom kelmeddel madárlátta kenyeremet, ami
még megmaradt.
Az öregember jóízűen evett. A földi étek
isteni volt, egészen jól esett a megszokott égi mannát feledve,
kifejezetten üdítő érzés volt a mennyei menü után egy kis változatosság…
‒
A legközelebbi falu ide még vagy félnapi járásra van – nézett a messzi,
délibábos láthatárig a vitéz sasszeme – Az még hosszú, fárasztó út kelmednek.
Üljöncsak a lovamra, elviszem kendet odáig – azzal leszállt a lováról és
felsegítette az öregembert a nyeregbe.
‒
Köszönöm fiam. A Jóisten fizesse meg – mondta a Jóisten.
A hosszú úton a vitéz dalia fáradhatatlanul
és frissen lépkedett mellette. Az út végén az öregember hálásan megköszönte a
vitéz fáradságát, s hogy enni és inni adott néki.
‒
Látom, szegényes gúnyád nem véd meg az éjszaka hidegétől – szólt a vitéz – Itt
van e bő köpenyem fele – s azzal éles kardjával kettévágta a vastag, vörös
színű köpenyt – vedd és terítsd magadra. Meleget ád a hideg éjszakákon…
Az öregembernek jólesett az idegen váratlan gondoskodása.
‒
Hogy hínak fiam? – kérdezte tőle.
‒
László az becsületes nevem, az magyarok királya vagyok.
‒
Tudom ki vagy… – mondta az öregember – Te vagy az magyaroknak fénylő csillaga,
besenyők félelme, kunoknak veszedelme, az ellenségnek rettenete, népednek
jótevője… De bánatot látok a szemedben, fiam. Mi gyötri szívedet? – kérdezte
tudakozódván a Jóisten.
‒
Szerelmetes magyar népem balsorsa emészti lelkemet. Valami szörnyű betegség, az
fekete halál pusztítja sorainkat, s nem tudok mit tenni ellene.
‒
Hívtad-e segítségül a Jóistent?
‒
Hívtam biz'a. De most nem válaszol.
‒
Talán nincs otthon… – vélte az öreg. – De nem hiába hívtad. Este vedd íjadat és
tegezed, menj ki a sátrad elé és íjadat felhúzva, céltalanul lőj ki egy
nyílvesszőt. Amelyik virágra esik, annak főzetéből adj népednek. Meglásd,
meggyógyulnak mind egy szálig. Gyógyír lészen az számukra.
‒
Köszönöm Öreg… De honnan tudod mindezt? Csak nem te vagy a Jóisten? – kérdezte
kissé talányosan a deli vitéz.
‒
Meglehet… – válaszolta az sejtelmesen, az orra alatt dünnyögve.
‒
És téged hogy hívnak öregember?
‒
Vagyok, aki vagyok – felelte titokzatosan az öreg.
‒
Isten áldja kendet – búcsúzott a lovag – talán még találkozunk.
‒
Istentudja... – mondta az öregember hamiskás mosollyal – Mint tudod fiam, Isten
útjai kifürkészhetetlenek…
‒
Isten segítse, reményem az, hogy engem is megsegít.
‒
Én mindig veled vagyok fiam – mondta a Jóisten és elváltak.
Egy
nap kelet felől szép Magyarországba betörtek a besenyők: raboltak fosztogattak,
a jónépet öldösték, a falvakat felgyújtották. László király legott lecsapott
rájuk, és megfutamította seregével az ellenséget. A csatában a király az első
sorban mint bősz oroszlán harcolt, a nehéz bárdjával úgy aprította a besenyők tar
fejeit, mint ahogy a tököt szokás. A pogány had menekült, László az országból
kizavarta, majd a keleti, kietlen pusztába üldözte őket. A magyar sereg elhagyatott,
kies tájra jutott, ahol több napi járásnyira se embert, se állatot nem
találtak. A katonák már éheztek és rettentően szomjúhoztak.
László király látván katonái szenvedését,
félrevonult egy ligetbe, majd térdre esett, imára kulcsolta kezét és így
könyörgött:
‒
Uram, segíts meg, hiszen éretted harcoltam! Adj kérlek katonáimnak enni!
A Jóisten lenézett a felhőkből és
meghallotta a király kérését. Isteni vállán átvetve még mindig a lovag vörös
köpenyét hordta, amit még a deli vitéztől kapott, mert úgy vélte, hogy a hideg
téli éjszakákon jól felmelegíti öreg, vén csontjait.
És ekkor
csoda történt. Egy seregnyi vadállat, erdők szarvasai és ökrök, marhák csordái
tűntek fel a pusztaságban. Megörültek a katonák, bőséges lakomát csaptak a
táborban. De a sereg szomjazott is, rettenetes szomjúság tikkasztotta őket.
László király éppen egy sziklás helyen poroszkált lován a pusztában. Az égre
emelte tekintetét és így fohászkodott:
‒
Uram, segíts meg, hiszen éretted küzdöttem! Kérlek, adj katonáimnak inni! A Jóisten megint letekintett a földre és
most is meghallotta a király kérését. „Jó tett helyébe jót várj!” – somolygott
megint magába. László király lova patkója ekkor tüzes szikrát hányva nagyot koppant
egy sziklán. Azon nyomban bő vizű forrás tört elő belőle, lova patkója
nyomában. A hideg, friss forrásvíz megmentette a katonákat a szomjhaláltól.
László király hálát adott az Úrnak.
‒
Köszönöm Uram, hogy megsegítettél.
‒
Szívesen, máskor is ‒ a Jóisten megint egy jót kuncogott a felhőkön ücsörögve,
lábát lógázva. Hisz ő csak azt a jóságot viszonozta a királynak, amely jóságot
– mint szegény öregember ‒ kapott tőle….
Vége
Üdvözlégy, kegyes Szent László király,
Magyarországnak édes
oltalma,
Szent királyok közt
drágalátos gyöngy,
Csillagok között fényes
csillag.
Népének (részlet), Peer-kódex, XV. - XVI. század