Tibor, Guszti és a Nap
Világunkban, amióta az ember „feltalálta” a művészeteket, és az ősember kezébe vette az ecsetet, megszámlálhatatlanul sok szürrealista festmény született. Akad köztük néhány értékes, de mégtöbb az értéktelen, silány példány. De a szürreális emberi történetek száma sem kevés. A szürreális emberekről, és a velük kapcsolatos bizarr élethelyzetekről számos történet kering… Azoknak bizony se szeri, se száma… No, ez a történet azok közül való…
Tibor
egy nap megfestette a Napot. Tibor festő volt. Nem a legjobb festő, de a Napot
nagyon szépen meg tudta festeni. Gondosan ügyelve a részletekre, bearanyozta,
melegséggel és fénnyel töltötte meg. De Tibor nem az iskolában tanult meg festeni.
Úgy kezdte, mint az ősember: az élet adta kezébe az ecsetet és a Természettől
tanulta el a festés minden csínját-bínját.
A Nap ott lógott a szobája falán, ahol Tibor
lakott. Mindennap fényt adott és meleget: simogató fénnyel és bársonyos melegséggel
árasztotta el a szobát. A szobában Tibor nem egyedül lakott, Guszti volt a
lakótársa. Guszti nem volt százas. De Tibor se. Kéz a kézben szklerózis
multiplexben szenvedtek. De erről nem beszéltek. Felváltva gúnyolták ki egymás butuska
hülyeségeit, se füle se farka sületlenségeit, de a gyermeteg ugratás, a kölcsönös
sértegetősdi, majd a két percig tartó haragszomrád a végén határtalan,
felszabadult hahotázásba fulladt. Mindketten egy kicsit agyalágyultak voltak,
de meglepően jópofa módon kezelték a helyzetet. Ugyanis mindegyikük a másikról
gondolta azt, hogy bolond, így ennek megfelelően viszonyultak egymáshoz. S ez
olykor – sokszor ‒ vicces, megmosolyogtató, néha megindító helyzeteket
eredményezett. Mindkettőjük a megértő, anyáskodó módon kezelte a másikat… Olyanok
voltak ők együtt, mint Stan és Pan. Mint azok is örökre összezárva és összenőve,
csak lakótelepi kiadásban…
De boldogok voltak, mert a szobájukban és a
szívükben mindig sütött a Nap. Tündöklött, fénylett; átjárta, beragyogta őket. Mert nekik legalább
igazi Nap volt a birtokukban. Mert a világnak nem volt. Amikor odakint a Nap
kihűlt, az emberek nagyon szenvedtek. A sötétben botorkáltak és sokmilliónyian
megfagytak. De a szívtelen, goromba házmesterük még ekkor is rendszeresen és
szigorúan behajtotta a lakbért tőlük.
Szobájuk falán a Nap gyönyörű volt és
szemkápráztató. Tibor nagyon szépen megfestette: aranyba, ezüstbe, glóriába
öltöztette. Teli volt élettel, fénnyel, színnel, és teli volt mozgással. Ugyanis
Tibor úgy festette meg, hogy a Nap felszínén a sötétfekete foltok, és a fénylő flerek
állandó mozgásban legyenek, méretük rendszeres periódusban változzon. Ha
egészen közel mentél a Naphoz, akkor annak még a majdnem Föld nagyságú forrongó granuláit, buborékait
is láthattad. Úgy bugyogtak a felszínén, mint öreganyáink üstjében a sűrű,
fortyogó szilvalekvár. De Tibor talán legjobban sikerült munkája a
Napkitörések, a protuberanciák megfestése volt. A több százezer kilométeres
izzó fényhurkok látványosan és fénysebesen lövelltek ki a Nap felszínéből és
egy pillanat alatt, irdatlan sebességgel hulltak alá. De hát ezt hol tehetné meg
a Napfény fénysebességgel, ha nem a Napon… Ilyenkor hatalmas fényívek, hurkok
keletkeztek a felszín fölött, olyanok voltak, mint a repülők után húzott
kondenzcsíkok. Majd hatalmas, lebegő fényfoszlányok emelkedtek a forró légbe, vakító,
vöröslő napfáklyák nyúltak ki a semmibe, gigantikus, sárgán izzó fényfelhők
kavarogtak, de nem sokáig, mert az iszonyatos gravitáció máris szétcincálta
őket. A fénytünemények eme kaleidoszkópikus tobzódása, varázslatos játéka szakadatlanul
élt, és vibrált, egy percre sem lankadt az intenzitása, vagy vált monotonná… Hát, Tibor
így festette meg, ilyennek… Az óvódás gyerekek is így festik, mert a papirosra rajzolt
Napot képzeletükben még jobban kiszínezik, valódinak látják… És egy elképzelt
világ nagyon szép tud lenni…
Az ő szobájukban – ha akarták ‒ mindig
sütött a Nap… De a szemet bántó fényességét és iszonyatos forróságát
szabályozni is tudták. Ezt pofon egyszerűen oldották meg: egy sötétítőfüggönyt raktak
a kép elé, amely mint a felhők, eltakarták a Napot. Ha teljesen behúzták, akkor,
ha nem is sötét, de még tapintható szürkület uralta a szobát. Ilyenkor szoktak
aludni. A nappalt, az éjszakát, a hajnalt és a reggelt, a naplementét is be
tudták állítani: ők szabályozták, ők mondták meg, hogy mikor legyen reggel és
mikor legyen este és hogy mikor van sötét éjszaka és hogy mikor keljen fel a
Nap… Minden reggel ők is a Nappal együtt keltek… A kora hajnali, tűzben Főnixként
lángoló Napkelték és a vörösbíborban izzó Naplementék különösen szépek voltak.
Valóban festővászonra kívánkoztak… Amikor Guszti délidőben teljesen elhúzta a
függönyt a Nap elől és a Nap kisütött, hihetetlen, szemkápráztató fényvarázslat
támadt a szobában, akkor Guszti csak így mondta: „begyújtom a Napot”… Mintha
egy otthoni kazánt indított volna be,
vagy egy ócska vaskályhát rakott volna dugig tűzifával…
A kinti, „világi” Nap egyik napról a másikra
hűlt ki, teljesen váratlanul, a természet törvényeinek szinte teljesen
érthetetlenül ellentmondva. Ennek következtében a szoláris tél fagyott világa köszöntött a Földre, amely mára egy elhidegült, jéggé
fagyott bolygó lett. A bekövetkező drámai természeti változások miatt az
emberiség kipusztulóban volt. A fényt még úgy-ahogy nagyteljesítményű
generátorokkal biztosítani tudták a maguk számára, de a meleget… A Nap
hiányában a napkollektorok és a napelemek fabatkát sem értek. Tibor és Guszti
gyanította, hogy a Nap és a Föld pusztulásában az ember lehetett a ludas… Hogy
miképpen, azt nem tudták. De nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. Nem igaz?…
‒
Guszti, te tudtad, hogy egymillió fok van a Nap felszínén?
‒
Ez most egy beugratós vagy találós kérdés? ‒ kérdezte Guszti, kissé bárgyú
arckifejezéssel – Nem, nem tudtam. De akkor hogy hogy még nem égtünk el?... ‒ kérdezte
újfent Guszti, de most már csodálkozva.
‒
Azért nem, mert egy hiper-szuper magfúziós-tompítót is belefestettem a Napba. Az
véd meg bennünket – válaszolta Tibor.
‒
Hát akkor már érthető, – mondta megkönnyebbülve Guszti, mint amikor egy nagy kő
esik le az ember szívéről – az a tompító nagyon jól működik… Aha, ott látom… Na
de ott van a koronakidobódás, a protuberanciák, a napszél, meg az ártalmas
sugárzás… ‒ aggodalmaskodott Guszti ‒ Talán mégse ártana egy gravitációs mező a
szobába. Ha festenél egyet, akkor…
‒
Kérlek, ne bonyolítsd túl a dolgot! – torkolta le Tibi Gusztit – Nem kell
gravitációs mező! A beépített fúziós szűrő megbízhatóan semlegesíti az ártalmas
sugarakat. Még a szúnyogokat és a berepülő legyeket is semlegesíti. Így még
szúnyogháló sem kell… Ezért is nincs. Azok úgy elégnének, ha közel repülnének
hozzá, mint a pinty. Úgyhogy nyugodj meg, teljes biztonságban vagyunk…
‒
Akkor jó… ‒ hunyászkodott meg Guszti.
Egy nap elfogyott a pénzük. Nem tudták
kifizetni a lakbért. A házmester kiabált velük, azt kiabálta, hogy ha nem
fizetnek, kilakoltatja őket a szobából, és akkor mehetnek a híd alá...
‒
Adjuk el a Napot – állt elő egyik nap Tibor az ötlettel – akkor lesz pénzünk és
ki tudjuk fizetni a lakbért.
‒
Elment az a maradék eszed? – háborodott fel Guszti – de hisz akkor megfagyunk!
‒
Ha kikerülünk az utcára, akkor is megfagyunk. Majd jól betakarózunk, az összes
plédet, ami csak van, magunkra tekerjük.
Egy aukciós ház fogadta be a képet és a
képtár vezetője tájékoztatta őket, hogy már holnap reggel indul az árverés.
Az éjszaka a Nap nélkül rettenetes volt és vigasztalan.
Este elmaradt a megszokott, a horizontot lángvörösre festő Naplemente. Az éj sötét volt és lehangoló. A plédek helyett
inkább a fojtogató sötétség bugyolálta be őket. A plédek alig melegítették a
testüket, majdhogynem fáztak. Másnap elmaradt a lángolva ébredő hajnal és elmaradt
a szívüket melengető reggel is: kezük-lábuk összegémberedett, foguk vacogott, a
csontjaikig hatolt a dermesztő hideg. Brrr…
Reggel korán indult a licitálás. Az ő képük
a harmadik tétel volt az árverési katalógusban.
‒
Mivel egy nem jegyzett festményről van szó, a licit egy forintról indul –
jelentette be az aukciót levezető férfihang.
‒
Micsoda? Egy forintról? – méltatlankodott Tibor.
A licitálást a közrádió is közvetítette,
Tibor és Guszti bekapcsolták az otthoni rádiójukat, szinte belebújtak a
készülékbe, úgy hallgatták.
–
Hallatlan és felháborító! – füstölgött továbbra is Tibor.
-
Két forint – hangzott a rádióból egy nő vastag, egyáltalán nem nőies hangja.
‒
Két forint? – Tibor már se nem látott, se nem hallott a dühtől – Ezek nem
normálisak! Elment az eszük? Ezek hülyébbek mint mi vagyunk!
‒
Öt forint!
‒
Tíz forint! – jött rá egy gyors válasz.
‒
Húsz forint! – tromfolt rá valaki az éterből.
‒
Tibi. Hallod ezt? Mi folyik itt? Meg akarják venni a Napunkat. Nem hallod? El
fogjuk veszíteni!.. De akkor mi lesz velünk? – Guszti rémült arca mindent
elmondott Tibornak, ahogy társára nézett.
‒
Huszonöt forint!
‒
Harminc forint! – hangzott erre egy férfi érces hangja.
‒
Negyven forint! – jött rá a gyors válasz.
‒
Tibi! Ne hagyjuk, hallod? Elveszítjük a Napunkat! Örök sötétségben és hidegben
akarsz itt gubbasztani a szobában?
‒
Negyvenöt forint! – hangzott el egy újabb licit.
‒
Igazad van Guszti… – szólt Tibi.
‒
Ötven forint! – a licitáló hangja érzéketlen, kíméletlen volt és hideg. A
pillanatnyilag beálló éteri csendet ezer darabra törte.
‒
Ha elveszítjük a Napot… ‒ ezt Guszti nyüszítette, siralmas egy hangon.
‒
Hatvan forint!
‒
Tudod mit? Nem hagyjuk. Nem hagyjuk, hogy elorozzák az orrunk elől. Azt
javaslom, hogy vegyük meg mi. És akkor a miénk lesz végérvényesen.
‒
De honnan vegyünk rá pénzt? – kérdezte szörnyülködve és tanácstalanul Guszti.
‒
Mit tudom én – válaszolta ingerülten Tibor. Karjaival úgy hadonászott a
levegőben, mint egy cséphadaró – majd kirabolunk egy bankot. Ott van elég pénz.
‒
Igaz. Ott van elég pénz… ‒ hagyta rá Guszti.
‒
Hatvanöt forint! – robbant ki a licitáló hangja a rádióból.
‒
Hívjuk fel az aukciós házat… ‒ javasolta Guszti.
‒
Hetven forint!
‒
...és mi is tegyünk rá ajánlatot.
‒
Hetvenöt forint!
‒
Jó ötlet ‒ Tibor a telefonhoz rohant. Remegő kézzel tárcsázta a számot és
bejelentkezett a licitre.
‒
Egy külsős licitáló van a vonalban ‒ hangzott a rádióból a levezető hangja ‒ Jó
napot uram! Mennyi a...
‒
Egymillió! – Guszti, Tibor hangját olyan különösnek hallotta vissza a rádióból.
„Biztos az izgalom, az adrenalin teszi…”
‒
Uram. Meg kell hogy …
‒
Kétmillió! – vágott Tibor a levezető szavába.
‒
Rendben van uram, de…
‒
Ötmillió! – fojtotta belé a szót Tibor, hangja nem tűrt ellentmondást.
‒
Na de…..
‒
Jól van, legyen tízmillió! – Tibor hangja már elcsuklott az izgalomtól.
‒
Ez az! Ne hagyd magad Tibi! – villanyozódott fel Guszti – addig üsd a vasat,
amíg meleg! Csak így tovább! Miénk lesz a Nap megint, senki másé – lelkendezett
Guszti.
‒
Húszmillió! – Tibor ezt már artikulátlanul beleüvöltötte a telefonba. Arcán
lázrózsák jelentek meg, mint a Nap felszínén a forrongó granulák.
‒
Uram, kérem…. – próbálkozott a levezető.
‒
Na jól van. Legyen százmillió!
‒
Helyes Tibi! Ezt jól megmondtad. A Nap nekünk minden pénzt megér. Majd két
bankot rabolunk ki.
‒
Megkérem uram, hogy ha lehet… ‒ próbálkozott a…
‒
Ezermillió! – Tibor most már szinte tajtékzott. Egyszerűen nem hagyhatta, hogy
máshoz kerüljön a Nap. Még mit nem!.. Hogy másnak világítson és másra pazarolja
áldott melegét? Hát nem!.. Biztosra akart menni.
‒
Ezermillió? ‒ csodálkozott el a rádió előtt Guszti. Előrehajolva, méretes lapátfülét
egészen odanyomta a rádió hangszóróját borító posztóhoz, hogy első kézből és
minden szót jól halljon a készülékből. Ahogy ezt az irdatlan nagy számot
meghallotta, próbálta felfogni. Megütközve egyenesedett fel ‒ Az nem
egymilliárd véletlenül? Ennyi pénz nincs is a világon… De te tudod…
‒
Igen, én tudom. De miénk marad a Nap, még ha a fene fenét eszik is!..
A
rádióból nem jött válasz.
‒
Százezer billió – Tibor ezt most már a legnagyobb nyugalommal mondta bele a telefonkagylóba.
Semmi válasz. A rádióból csak a halk sistergés hallatszott. Tibor a hallgatást
elfogadásnak tekintette.
‒
Kérem, hogy küldjék a képet a címünkre. Mondom a címet…. – és mondta.
‒
Hurrá! Sikerült! Megvettük a képet! A miénk. És miénk a Nap! Többet nem
hagyjuk, hogy kikerüljön a kezünkből és más is szemet vessen rá!...
‒
Nem lőttünk túl a célon egy kicsit ezzel a licittel? – kérdezte kissé
aggodalmaskodva Guszti – Százezer billió... Százezer billió... – kóstolgatta ‒ Van ilyen szám?.. Eh,
a fene bánja…
Mivel a licitálás során a képre nem érkezett
komoly, értékelhető ajánlat – Tibor komolytalannak vélt ajánlatától
eltekintettek, a festményt meg amúgy valószínűleg giccsesnek és/vagy naivnak –
uram bocsá’ gyerekesnek ‒ találhatták, vagyis végeredményben a kutyának sem
kellett ‒ a képtár egy szó nélkül küldte vissza Tibornak és Gusztinak a képet, nem fűztek hozzá kommentárt…
•
Guszti egyszer - akárcsak Ikarosz - túl közel merészkedett a Naphoz és ujjával megérintette. Amikor hozzáért, az úgy megégette, hogy felkiáltott szörnyű fájdalmában.
‒
Te buta. Nem tudtad, hogy ha túl közel mész a Naphoz, megéget? –
ejnye-bejnyézte őt Tibor – még jó, hogy nem égtél szénné, vagy nem lett belőled
roston sült csirke, vagy ropogós pirítós… Gondolj az éjszakai molylepkékre. Ha
beleszállnak az olajlámpa üvegburájába, azonnal ellobbannak. Még jó, hogy te
nem így jártál... Na jól van, ne üvölts már, mint a fába szorult féreg. Dugd az
ujjad a csap alá, a hideg víz enyhíti a fájdalmat és jót tesz az égett bőrnek…
‒ javasolta Tibor anyáskodva ‒ Mit szólsz egy kis napozáshoz? Egy kis fényfürdő azt hiszem
nem árt meg egyikünknek sem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése