A király és az öregember

                                             A király és az öregember

 

Egy nap, gondolt egyet a Jóisten és elhatározta, hogy tesz egy sétát a Földön. Angyalainak meghagyta, hogy ügyeljenek a házra, amíg odalesz... Sarut húzott, vette a vándorbotját és alászállt a felhőkből. Hogy fel ne ismerjék, ‒ mert bár ember képére volt hasonlatos ‒ ütött kopott, szegényes kabátot kanyarintott magára, feslett, rojtos szélű kalapot nyomott a fejébe, még a glóriáját is otthon hagyta. Így pontosan úgy nézett ki, mint egy szegény öregember a sok istenadta földműves közül, vagy mint egy szél hajszolta, vándor garabonciás. 

   A Kárpátok egeket érintő bérceitől ölelt szép Magyarhonban ért földet, amelyet – emlékezett rá – jókedvében teremtett… Ahogy ment, mendegélt a tikkadt poros utakon, a madárdalos erdőkön, a nyár-illatú zöld mezőkön, majd egy hatalmas, füves pusztaságon át, - odafentről, madárszemmel nézve, ez a jellegzetes, végtelen magyar róna, a Hortobágy volt... - egyszercsak lódobogást hallott a háta megett: egy vitéz dalia érte utol. Aranyos sisak volt a fején, fényes ruhája ragyogott, oldalán, a hatalmas kardja ezüstös markolatán megcsillant a napsugár, pompás lovát szálfaegyenesen ülte meg. 

‒ Adj Isten, Öreg – köszöntötte a lovag az öregembert illedelmesen. 

‒ Fogadj Isten, fiam – köszönt az is illendően. 

‒ Látom, hogy fáradt kelmed és szomjas is lehet a hosszú út tikkasztó porától. Fogja kend, igyon a vizestömlőmből. 

   Az öreg ivott. 

‒ Bizton éhes is kend. Itt van-e, megosztom kelmeddel madárlátta kenyeremet, ami még megmaradt. 

   Az öregember jóízűen evett. A földi étek isteni volt, egészen jól esett a megszokott égi mannát feledve, kifejezetten üdítő érzés volt a mennyei menü után egy kis változatosság… 

‒ A legközelebbi falu ide még vagy félnapi járásra van – nézett a messzi, délibábos láthatárig a vitéz sasszeme – Az még hosszú, fárasztó út kelmednek. Üljöncsak a lovamra, elviszem kendet odáig – azzal leszállt a lováról és felsegítette az öregembert a nyeregbe. 

‒ Köszönöm fiam. A Jóisten fizesse meg – mondta a Jóisten. 

   A hosszú úton a vitéz dalia fáradhatatlanul és frissen lépkedett mellette. Az út végén az öregember hálásan megköszönte a vitéz fáradságát, s hogy enni és inni adott néki. 

‒ Látom, szegényes gúnyád nem véd meg az éjszaka hidegétől – szólt a vitéz – Itt van e bő köpenyem fele – s azzal éles kardjával kettévágta a vastag, vörös színű köpenyt – vedd és terítsd magadra. Meleget ád a hideg éjszakákon… 

   Az öregembernek jólesett az idegen váratlan gondoskodása. 

‒ Hogy hínak fiam? – kérdezte tőle. 

‒ László az becsületes nevem, az magyarok királya vagyok. 

‒ Tudom ki vagy… – mondta az öregember – Te vagy az magyaroknak fénylő csillaga, besenyők félelme, kunoknak veszedelme, az ellenségnek rettenete, népednek jótevője… De bánatot látok a szemedben, fiam. Mi gyötri szívedet? – kérdezte tudakozódván a Jóisten. 

‒ Szerelmetes magyar népem balsorsa emészti lelkemet. Valami szörnyű betegség, az fekete halál pusztítja sorainkat, s nem tudok mit tenni ellene. 

‒ Hívtad-e segítségül a Jóistent? 

‒ Hívtam biz'a. De most nem válaszol. 

‒ Talán nincs otthon… – vélte az öreg. – De nem hiába hívtad. Este vedd íjadat és tegezed, menj ki a sátrad elé és íjadat felhúzva, céltalanul lőj ki egy nyílvesszőt. Amelyik virágra esik, annak főzetéből adj népednek. Meglásd, meggyógyulnak mind egy szálig. Gyógyír lészen az számukra. 

‒ Köszönöm Öreg… De honnan tudod mindezt? Csak nem te vagy a Jóisten? – kérdezte kissé talányosan a deli vitéz. 

‒ Meglehet… – válaszolta az sejtelmesen, az orra alatt dünnyögve. 

‒ És téged hogy hívnak öregember? 

‒ Vagyok, aki vagyok – felelte titokzatosan az öreg. 

‒ Isten áldja kendet – búcsúzott a lovag – talán még találkozunk. 

‒ Istentudja... – mondta az öregember hamiskás mosollyal – Mint tudod fiam, Isten útjai kifürkészhetetlenek… 

‒ Isten segítse, reményem az, hogy engem is megsegít. 

‒ Én mindig veled vagyok fiam – mondta a Jóisten és elváltak.

Egy nap kelet felől szép Magyarországba betörtek a besenyők: raboltak fosztogattak, a jónépet öldösték, a falvakat felgyújtották. László király legott lecsapott rájuk, és megfutamította seregével az ellenséget. A csatában a király az első sorban mint bősz oroszlán harcolt, a nehéz bárdjával úgy aprította a besenyők tar fejeit, mint ahogy a tököt szokás. A pogány had menekült, László az országból kizavarta, majd a keleti, kietlen pusztába üldözte őket. A magyar sereg elhagyatott, kies tájra jutott, ahol több napi járásnyira se embert, se állatot nem találtak. A katonák már éheztek és rettentően szomjúhoztak. 

   László király látván katonái szenvedését, félrevonult egy ligetbe, majd térdre esett, imára kulcsolta kezét és így könyörgött: 

‒ Uram, segíts meg, hiszen éretted harcoltam! Adj kérlek katonáimnak enni!

   A Jóisten lenézett a felhőkből és meghallotta a király kérését. Isteni vállán átvetve még mindig a lovag vörös köpenyét hordta, amit még a deli vitéztől kapott, mert úgy vélte, hogy a hideg téli éjszakákon jól felmelegíti öreg, vén csontjait. 

   És ekkor csoda történt. Egy seregnyi vadállat, erdők szarvasai és ökrök, marhák csordái tűntek fel a pusztaságban. Megörültek a katonák, bőséges lakomát csaptak a táborban. De a sereg szomjazott is, rettenetes szomjúság tikkasztotta őket. László király éppen egy sziklás helyen poroszkált lován a pusztában. Az égre emelte tekintetét és így fohászkodott: 

‒ Uram, segíts meg, hiszen éretted küzdöttem! Kérlek, adj katonáimnak inni!   A Jóisten megint letekintett a földre és most is meghallotta a király kérését. „Jó tett helyébe jót várj!” – somolygott megint magába. László király lova patkója ekkor tüzes szikrát hányva nagyot koppant egy sziklán. Azon nyomban bő vizű forrás tört elő belőle, lova patkója nyomában. A hideg, friss forrásvíz megmentette a katonákat a szomjhaláltól. László király hálát adott az Úrnak.

‒ Köszönöm Uram, hogy megsegítettél.

‒ Szívesen, máskor is ‒ a Jóisten megint egy jót kuncogott a felhőkön ücsörögve, lábát lógázva. Hisz ő csak azt a jóságot viszonozta a királynak, amely jóságot – mint szegény öregember ‒ kapott tőle….

 

                                                                Vége

 

Üdvözlégy, kegyes Szent László király,
Magyarországnak édes oltalma,
Szent királyok közt drágalátos gyöngy,
Csillagok között fényes csillag.

                                    Népének (részlet), Peer-kódex, XV. - XVI. század