Háborítatlan, trópusi őserdő Budapesten: ahol a Természet az úr; a Háros-sziget ártéri ősrengetege

Ez a közel 60 hektáros védett terület a Duna fővárosi, déli szakaszának jobb partján, Budatétény területén fekszik, tehát Budapest része. A sziget az 1838. évi nagy árvíz következtében elpusztult Csepel-szigeti Al- és Felháros községtől kapta mai nevét. Régebben Fácános-szigetnek nevezték, utalva a nagy számban itt élő madárfajra. A sziget északi részén az 1920-as évektől hajógyárat kezdtek építeni (Atlantica Trust Rt.), amelynek működését a nagy gazdasági világválság végleg meghiúsította. Helyére 1928-tól előbb a Magyar Királyi Honvédség, majd a Magyar Néphadsereg hídverő katonái települtek. A területen a háború éveiben – majd utána is –, katonai raktárt működtettek, és kiképzőbázis is volt. 1991-ben dr. Für Lajos, akkori honvédelmi miniszter kinyilvánítja, hogy "...a természetvédelmi terület kezelői jogáról a Honvédelmi Minisztérium lemond". A területet 1993-ban nyilvánította védetté az akkori környezetvédelmi és területfejlesztési miniszter, országos jelentőségű természetvédelmi területté minősítve.

   Az itt felejtett, varázslatos trópusi őserdőben megtalálható a fűz és fehér nyárfák uralta puhafás ligeterdő, valamint a jellemzően tölgy-, kőris- és szil alkotta keményfás ligeterdő. A fákon az őshonos, védett ligeti vadszőlő-függönyök alkotta emeletes élőhelyek alakultak ki. A Háros-szigetet az egykori, a sziget kis részét érintő katonai használat (laktanya és kikötő) teljesen elzárta a külvilágtól, így zavartalanul válhatott buja őserdővé. A terület nem látogatható (még vezetett túralátogatás sincs), háborítatlansága ma is jellemző és fenntartandó követelmény. Így kialakulhatott egy, az emberi beavatkozástól mentes, háborítatlan dzsungelerdő. A több évszázados elhagyatottság egyedülálló növény- és állattársulást eredményezett, az ősi ártéri élővilágot fenntartva. A sziget fái vagy viharban dőlnek ki, vagy lábon halnak meg. Szinte áttörhetetlen, a legtöbb helyen 2-3 méter magas, sűrű aljnövényzet borítja a faóriások közti teret. Kúszónövények, azaz a vadszőlő, komló és hamvas szeder messze elágazó liánjai, mindenhova felkapaszkodó indái szövik át szinte az egész erdőt, rátelepedve mind az élő fákra, mind a fekvő és álló holtfákra, teljesen áthatolhatatlanná téve ezt a hírmondónak megmaradt Duna parti, buja őserdőt. A vadszőlő mindenütt felkúszik a hatalmas nyárfákra, onnan leomolva indáival óriási függönyöket, több szintes levélteraszokat, sátrakat, szőlővízeséseket, áttörhetetlen növényfalakat, kupolákat, gótikus levéltornyokat, lombkatedrálisokat alkotva, létrehozva egy olyan különleges, bámulatos természeti látványosságot, mint a függőavar. Ez az egyedülálló, ritka természeti jelenség az un. fátyolerdő. Ilyen fantasztikusan gyönyörű látvány csak Dél-Amerika őserdeiben tárulhat a szerencsés ember szemei elé. A tüskés szeder és a szúró vadcsalános azonban szinte áthatolhatatlanná és járhatatlanná teszi az őserdőt. Senki meg ne próbálkozzon vele, hogy oda bemenjen! Több szempontból is életveszélyes!

    Az ártéri erdő gazdag rovar- és madárfaunának biztosít zavartalan élőhelyet, de megtalálható itt a vöröshasú unka, a mocsári teknős, vagy a hód is. Amit most az országunk egyetlen fennmaradt, élő őserdejéről röviden elmondottam, az alapján egyértelműen megállapíthatjuk, hogy a sziget páratlan természeti értékkel bír, fokozottan védendő erdőrezervátum. Ezer körömmel kell védenünk.

   Sajnos az emberi tevékenység ezt az elhagyott, most már csak a természet uralta területet sem hagyta érintetlenül: itt maradt vasbetonelemeket, épületmaradványokat, gumiabroncsokat, és nem utolsó sorban lőszereket, eldobott, kiselejtezett katonai tárgyakat nőtt be a növényzet, a felhagyott katonai használat emlékeiként. Mindezek eltávolítása, a sziget hulladékmentesítése létfontosságú lenne a különleges, értékes és egyedi élőhely megmaradása érdekében.