Szívtelenségem története

                                                         Szívtelenségem története

                                       

Valamikor, az Idő hajnalán még nem nőttek fák a Földön. Ők egy idegen bolygóról származnak és lábuk is volt. De amikor a Földre érkeztek, látva az emberek gonoszságát és bántó szívtelenségét, ijedtükben és rémületükben földbe gyökerezett a lábuk…

 

   2024. január elseje a legfájdalmasabb napja volt életemnek: ugyanis a létfontosságú belső szerveim ekkor határoztak úgy, hogy elhagyják a testemet.

   Úgy kezdődött, hogy az első nap elment az eszem. Az agyam is vele tartott, az eszemre hallgatott… Bevallom, ez nagyon érzékenyen érintett: eszement lettem és agyatlan. Ettől kezdve, a továbbiakban ész nélkül éltem az életem: ész nélkül szaladoztam mindenhová és ész nélkül cselekedtem… De ebben nincs semmi furcsaság. Sokan mások, például a politikusok is ezt teszik. Bár nekik van agyuk, csak nem használják… Ennek szomorú következményeit láthatjuk is, hiszen egy zaklatott, eszement világban élünk. S a világunk olyan, amilyenné tesszük… Nem vesszük észre, hogy itt a Földön a Mennyországban élünk, csak mi tesszük pokollá.

   Mindegyik szervem elvesztése fájdalmas volt, de mondhatom, hogy mindközül legjobban a tüdőm és a szívem elvesztése viselt meg. A szívem már a torkomban dobogott, a tüdőm is menni készült. Zihálva, kissé túllihegve a dolgot, a maradék jottányi észérvekkel alátámasztva, szinte szívbemarkoló pátosszal kérleltem őket, hogy maradjanak és élettani funkciójuk számomra nyújtott jelentős hatásait kellőképpen ecsetelve, próbáltam őket jobb belátásra bírni: hogy mennyire fontos a szerepük gyarló testem működéséhez és fenntartásához… De a makacs, vadul kalapáló szívem vérlázító módon, a tüdőm pedig mint egy lukas kovácsfújtató, szinte sípolva, közölték velem, hogy ők már pedig nem maradnak tovább, elegük van a rest életvitelemből, és nem hajlandók tovább közreműködni abban, hogy a testemet a továbbiakban kiszolgálják. Meglepetésemre az epém is csatlakozott hozzájuk.

‒ Majd ha fagy!  – jelentette ki mérgesen, utalva arra, hogy neki sincs szándékában maradni. Epés megjegyzése kissé szíven ütött… Amikor a szívem elhagyta a testemet, ereimben megfagyott a vér. Az utolsó szívdobbanásomra határozottan és tisztán emlékszem. Ugyanis ekkor ébredtem rá, hogy mostantól kezdve egy szívtelen alak vagyok… Egy szívtelen dög… Hát így váltam egyik napról a másikra szívtelen emberré.

   A tüdőm távozása is tragikusan érintett: kétségbeesésemben először, egy hirtelen jött fikarcnyi ötlettől vezérelve, megpróbáltam a mellkasomban megrekedt csöppnyi levegőt visszatartani. Öt percen át kétségbeesetten kapkodtam levegő után, szemgolyóim kiguvadtak a gödreiből a fájdalmas erőlködéstől, – míg végül mint egy kipukkadt gumibelső, zihálva, hörögve leeresztettem.

   Szerveim elhatározása és önkényes távozásuk övön aluli ütés volt, mintha gyomorszájon vágtak volna. Nagyon fájt. A gyomrom először görcsbe rándult, nem vette be ezt a maszlagot, de aztán rágódott rajta egy kicsit, ‒ úgy éreztem nehezen emésztette meg – meg is feküdte egy kicsit – de végül is engedett és velük tartott. Így most se gyomrom, se gyomorszájam nem volt már, ami fájhatott volna… Majd nemsokára a májam és a vesém is felmondta a szolgálatot…

   Egyedül maradtam. A szerveim elhagytak, nem maradt más számomra, mint a testem, egy szánalmas porhüvely.

   A tükörbe nézve, nem akartam hinni a szememnek: a látványtól, az arcomból még a vér is kifutott, úgy megijedtem. Egy vértelen, fehér púder-arcú zombi alak nézett vissza rám. Se szívem, se agyam, se semmim. De akkor mi tart életben? Aztán szép lassan rájöttem: egy, az alsóbbrendű vegetatív életfunkció mutáns változata okozhatja… Hm…

   Meghaltam? Halott vagyok? Hulla lettem? Egyáltalán, mi vagyok?.. A tükörben bambán rám bámuló balga alaktól vártam a választ, de az csak bárgyún bámult vissza rám. Szinte semmi életjelet nem mutatott. Kiléptem a tükörből, majd vissza. Tehát tudok járni – nyugodtam meg kissé. Mintegy tovább tesztelve magamat, kiléptem az utcára. Az utcán tömeg. Mindenki jött-ment, mindenki sietett a dolgára. Félénken vizslattam az arcukat: vértelen, fehér púder-arcok, kiguvadt szemek, amúgy semmi érdekes…

   Elindultam. Mint egy csepp a tengerben, elmerültem, felolvadtam és elvegyültem a zombi embertársaim között. Szép új világ…

   Szervusz kedves barátom, hogy s mint vagy? – köszönt rám az egyik ismerősöm, váratlanul felbukkanva az utcasarkon.

‒ Hát… Nem is tudom… ‒ válaszoltam bizonytalanul, kissé elgondolkozva, hogy igazából ezt akartam-e válaszolni.

‒ És te?.. – kérdeztem vissza, tudva-tudván, hogy egy valóban súlyos szervi bajokkal küzdő ismerősömről van szó.

‒ Én, barátom, prímán. Nagyon prímán – válaszolta a legnagyobb meglepetésemre – Képzeld, rendbe jött a gyomorszűkületem, elmúltak a májzsugorodás miatti fájdalmaim, szinte magától. A tüdőm sem zihál, nem kell a pipát sem használnom, azt asztmám is rendbe jött, a veseköveim sem kínoznak már, és a tüdőm, meg a szívem,.. nos jobb mint valaha. Mintha nem is lennének… Mintha kicseréltek volna… A szívem már nem fáj, nem sajog, nem epekedik senkiért és semmiért. Olyan érzéketlen, hogy szinte nem is érzem, mintha tényleg nem is lenne…‒ szólt, és egy hanyag mozdulattal ‒ igazolva magát, hogy mennyire nincs szíve ‒ az útjából félrelökött egy 90 éves, járókeretes öreg nénikét, lelökve a járdáról. Spániel kutyájába is belerúgott. Az vonyítva oldalgott odébb… Szenvtelenül néztem végig a jelenetet, még a szempillám sem rebbent… Mit számít! Végül is csak egy vén szatyor és egy négylábú dög az egész...

‒ Ne haragudj, de egy kissé megszorultam… ‒ folytatta az ismerősöm, mintha mi sem történt volna – Nem tudnál adni egy ezrest? Jövőre, vagy valamikor megadom… Isten bizony!

‒ De… tudnék – átnyújtottam neki a bankjegyet, csak hogy ne mondja megint nekem, hogy szívtelen vagyok…

‒ Kösz… de nekem most mennem kell kedves barátom… Isten áldjon. Jó hogy összefutottunk…

   Kezet fogtunk. A keze nyirkos volt és hideg, mint a jég. És érzéketlen. Semmi melegség, semmi részvét, semmi kötődés. Csak az ezres bankó… Boldog ember. Észre sem vette magát, hogy tulajdonképpen nincs is… De egy csenevész, röpke gondolat erejéig az is megfordult a fejemben, hogy ezzel az emberrel többé nem szeretnék találkozni… Bánja a fene azt az ezrest!…

   Egy boltba betérve vettem egy zacskó étcsokis nápolyit. A kedvencem. Megkívántam. Legalábbis így emlékeztem rá… De ez csak egy, a koponyámban ragadt fikarcnyi emlékfoszlány lehetett. Felbontottam a zacskót, majszolni kezdtem a nápolyit. De aztán eszembe jutott, ‒ bocs, ezt az agyam nélkül nem tehettem, akkor úgy mondom, rájöttem ‒ hogy nincs is gyomrom. Fanyalogva hajítottam a zacskót a kukába.

   Mentem tovább. Útkereszteződés. A zebránál ürestekintetű, hullamerev emberek tömege, köztük egy fehérbotos vak ember. A lámpa zöldre vált, a tömeg meglódul, de az emberek ódzkodva kerülik ki a világtalant, csakhogy ne kelljen segíteniük. Szívtelenek! Megfordult a fejemben, hogy odalépek hozzá. De aztán meggondoltam magam. Hiszen nekem sincs szívem, akkor miért segítenék, minek törjem magam?

   Mostanában sokszor kavarom a dolgokat, ahogy pestiesen szokták mondani, keverem a szezont a fazonnal. A múltkor a buszon véletlenül ráléptem valakinek a lábára.

‒ Áúúú! – üvöltött fel az illető.

‒ Szívesen – mondtam. Bár ezt a helyzetre és a helyzetemre való tekintettel abszolút felesleges volt mondanom…

‒ Magának teljesen elment az esze? – kérdezte a sértett.

‒ Nekem? – kérdeztem vissza – Teljesen. Magának még nem?

   Napokon át az utcákat róttam. Bármerre is jártam, bármi is történt velem, vagy bármilyen történésnek a részese voltam, minden kétséget kizárva állapítottam meg, hogy körülöttem megváltoztak az emberek: szívtelenné váltak, mindenhol csak a szívtelenségükkel találkoztam. S ez alól magam sem voltam kivétel.

   Utam végén, a legfájóbb és legszomorúbb érzés az volt, amikor elhagyott a remény… Csak úgy, fogta magát ukmukfukk, se szó, se beszéd, egyszerűen otthagyott… Mivel mindenemet elvesztettem, ő is úgy látta jónak, ha elmegy. Amikor a remény elhagyja az embert, azt utolsóként, az utolsó pillanatban és végső kétségbeesésében teszi. Reménytelenül néztem a jövő elé…

   Üres óráimban gyöngyöket vetek a disznók elé, falra hányok egy marék borsót és a pusztába kiáltok néhány szót… A valóság, az élet értékes gyöngyszemei most már elveszni látszanak számunkra: végérvényesen, mindörökre. Kihalnak, mint a dinoszauruszok, ködfátyolos képzetté válnak, mint a sivatagi délibáb… Mindennap lemerülünk a tenger mélyére, gyöngyeinket keresve, mint a gyöngyhalász, aki egy életen át keresi az igazgyöngyeit. Vajon visszatér a remény, hogy egyszer megtaláljuk elveszett gyöngyeinket?.. A krónikus szívelégtelenség után a szívünk vajon visszatalál? Mert hogy agy nélkül, ész nélkül lehet-e élni, azt nem tudom, mert még nem próbáltam, de szív nélkül…

   Szív nélkül senkik vagyunk, szív nélkül semmik vagyunk…

   Egy nap kopogtak az ajtómon. Kinyitom, hát, a legnagyobb meglepetésemre a szívem állt a küszöbön: remegve, heves szívdobogással, izgatottan. Szívszorító találkozás volt. Aztán nemsokára az agyam is visszatért és az eszem is megjött… Este már nyugodt szívvel hajtottam álomra a fejem: a remény is visszaköltözött a szívembe…

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok. (részlet)

(József Attila: Reménytelenül)

 

 

Az ország „legédesebb” birodalma - cukorból: a Kopcsik Marcipánia. Egy kolduló szerzetes a középkorból, aki beszélt a halak nyelvén: Páduai Szent Antal és temploma, a Minorita templom, Egerben.

Ha Magyarország "legédesebb” kiállítását keressük, akkor azt Egerben találjuk meg. Ez Kopcsik Lajos Oscar-díjas, olimpiai- és világbajnok, Guinness rekorder mestercukrász cukorbirodalma, a Kopcsik Marcipánia, ahol a mester különleges, egyedi alkotásai tekinthetők meg – mind-mind édességből és cukorból elkészítve! Ugyanis az itt kiállított tárgy mindegyike cukormasszából, cukortésztából készült. A kiállítás fő attrakciója pedig a múzeum végében található Barokk cukorszoba, amelyet egy cukorkutya őriz. S hogy teljesen nyugodtak legyünk, a cukorkutyus elé tett cukortálban lévő véres csont is cukorból van… Ebben a szobában a padlótól, a tapétán és függönyön át a csillárig, a kályháig, és a legapróbb berendezési tárgyig minden cukorból készült. Ráadásul itt minden tárgy életnagyságú és élethű. A Mester egyik barátja, munkatársa mondja: „A szobát őrző cukorkutya elé helyezett csonthoz a hentestől vittünk mintát, és amikor kész lett, figyeltem, hogy néz-e Lajos, és megszagoltam, melyik az igazi csont, és melyik a cukor…” A mesternek 3 évbe telt a különleges helyiség megalkotása! (Ebben két barátja volt a segítségére). Kopcsik Lajos Marcipánia birodalma Eger egyik olyan nevezetessége, látványossága, ami a világon is egyedülálló csúcsteljesítmény.

   S miből is készültek pontosan ezek a csodálatos tárgyak? A tragant, vagyis a zselatinból és porcukorból álló cukortészta lett az alapanyag, amit a mester továbbfejlesztett. Díszítő glazúrként tojásfehérje és cukorliszt keverékét használta. A marcipánt el kellett hagynia, hiszen a benne lévő mandula magas zsírtartalma miatt avasodik. A kész művet alkotó cukormassza végül olyan keményre szárad, mint a porcelán. (S hogy a mester hány mázsa cukrot, zselatint, tojást és cukorlisztet használt fel ehhez, azt a Barokk szobát bemutató képek között árulom el…)

   A cukorbirodalomban Gárdonyi Géza, a nemzet írójának tiszteletére egy emléksarok is készült, természetesen benne minden tárgy cukorból: az író széke, amelyen ülve az Egri csillagokat írta, a pipázós portréképe, az elmaradhatatlan pipája, a könyv, az Egri csillagok, a koszorú, a nemzeti trikolorral, rajta a felirattal…

   Itt abszolút igaz a mondás: mindent a szemnek, semmit a kéznek, pláne a szájnak…

 

Páduai (Padova) Szent Antal (1195–1231) korának népszerű ferences prédikátora. Nem Itália, hanem Portugália szülöttje volt. Eredetileg nem Antalnak, hanem Fernandónak keresztelték, nevét akkor cserélte le, midőn végképp az apostoli szegénységet választotta, és Remete Szent Antalt választotta példaképének. Pályafutását Ágostonos szerzetesként kezdte, és utána lépet át a Ferencesekhez. Halála után tíz hónappal már szentté avatták, és máig a katolikus egyház egyik legnépszerűbb szentje. Merthogy ő a szegények védelmezője. Nagy szükség is van az ő csodáira, hiszen szegény emberekből, elesettekből, nélkülözőkből mindig sok volt és sok van a mai világban is. Személyes pártfogója, védőszentje még az amputált végtagúaknak, állatoknak, főleg a vízi állatoknak, Brazíliának, éhezőknek, elveszett tárgyaknak, hajósoknak, időseknek, meddőknek, Portugáliának, várandós anyáknak.

   Nevezetes vándorprédikátor volt. Pályája elején nem is akármilyen feladatokkal bízták meg. Előbb Marokkóba küldték, a muszlim szaracénokhoz, majd az eretnek katharokat és a valdenseket kellett volna észhez téríteni francia földön. Páduában (vagy Padovában) tömegek tódultak, hogy izzó szenvedélyű, látványos képekben tobzódó és erkölcsnemesítő beszédeit meghallgathassák. Sokszor 20-30 ezres tömeg előtt beszélt, ilyenkor, mivel a templomból kiszorultak, a nyílt téren, mezőn tartotta meg prédikációit mint Jézus a hegyi beszédét Názáret közelében… Beszédeit követően örök ellenfelek békültek ki, tolvajok, rablók adták vissza az ebül szerzett holmit, haragosok ölelték meg egymást, uzsorások mondtak le a jogtalan, túlzó kamatról. Állítólag még az 1231-ben meghozott adóstörvény is neki köszönhető. Ez kimondta, hogy ezentúl az adós csak vagyonával áll jót a tartozásért, nem pedig személyével vagy szabadságával.

   Az egyik legismertebb legendája szerint – amiből Mahler is dalt írt – egyszer Antal prédikálni akart, de a templomban nem volt hallgatósága (valószínű dologidő volt), ezért lement a tengerhez Riminiben. És akár Assisi Szent Ferenc a madarakhoz, ő a tenger lényeihez beszélt, a halakhoz, teknősökhöz és rákokhoz. Azokat megbabonázta, elragadta a heves szónoklat – amíg tartott. Antal is elégedett volt, meg a „gyülekezet” is bőszen „bólogatott”. Csakhogy amint befejeződött a prédikáció, mindenki ment a dolgára, és visszatért a régi beidegződéseihez:

„Vége a beszédnek,

Halak hazatérnek;

Csuka ragadozik,

Bujálkodik a csík.

Csüngtek a beszéden,

S élnek úgy, mint régen.

Rák tovább is lassú,

Harcsa hájas hasú,

Zabál a ponty egyre

Szent szókat feledve.

Csüngtek a beszéden,

S élnek úgy, mint régen.”

(Kunszery Gyula fordítása)

    Áldozatos munkája bölcs példázataként is értelmezhető. Miszerint az emberi (a zsigeri) természettel, például a kapzsisággal, a gyűlölettel vagy erőszakossággal való folytonos küzdelemnek még akkor is rosszak az esélyei, ha a legjobbak veszik fel a harcot a világ megjobbításáért.

   De nem csak az emberi szív és lélek gyarló és megalkuvó, hanem pontosan így vagyunk az Isten adta természet védelmével is, amely körülvesz bennünket és tágabb értelemben az otthonunk is, és amelyet nem csak kötelességünk lenne óvni, védeni. Normális ember nem piszkít a saját fészkébe… Példát vehetnénk a költőmadarakról, például a gólyáktól… Az emberek közti megbékélésről is most már simán lemondhatunk, mert génjeinkben, zsigereinkben van az egymás iránti gyűlölködés, a gonoszság, az erőszak, amelyek például az örökös, permanens viszályokban, háborúkban nyilvánulnak meg. Az a mondás, vagy közhely, miszerint „nincs béke az olajfák alatt”, nemcsak a Közel-Keletre, hanem az egész világra is értelmezhető, mert ha csak az emberen múlik, soha nem lesz béke az olajfák alatt…

   Orwelli világban élünk. Einstein őrület definíciója a mai időkben is megállja a helyét. „A világon két dolog végtelen: a világegyetem és az emberi hülyeség. Bár az elsőben nem vagyok biztos.” /Albert Einstein/

   Páduai Szent Antal múltbéli heroikus küzdelme, erőfeszítése, jobbító szándéka ugyan átüt az évszázadok láthatatlan falain a mába, de a békességre, a szelídségre, a megértésre buzdító szavainak termékenyítő magvai most is meddő, műveletlen talajra hullnak…