Az ország „legédesebb” birodalma - cukorból: a Kopcsik Marcipánia. Egy kolduló szerzetes a középkorból, aki beszélt a halak nyelvén: Páduai Szent Antal és temploma, a Minorita templom, Egerben.

Ha Magyarország "legédesebb” kiállítását keressük, akkor azt Egerben találjuk meg. Ez Kopcsik Lajos Oscar-díjas, olimpiai- és világbajnok, Guinness rekorder mestercukrász cukorbirodalma, a Kopcsik Marcipánia, ahol a mester különleges, egyedi alkotásai tekinthetők meg – mind-mind édességből és cukorból elkészítve! Ugyanis az itt kiállított tárgy mindegyike cukormasszából, cukortésztából készült. A kiállítás fő attrakciója pedig a múzeum végében található Barokk cukorszoba, amelyet egy cukorkutya őriz. S hogy teljesen nyugodtak legyünk, a cukorkutyus elé tett cukortálban lévő véres csont is cukorból van… Ebben a szobában a padlótól, a tapétán és függönyön át a csillárig, a kályháig, és a legapróbb berendezési tárgyig minden cukorból készült. Ráadásul itt minden tárgy életnagyságú és élethű. A Mester egyik barátja, munkatársa mondja: „A szobát őrző cukorkutya elé helyezett csonthoz a hentestől vittünk mintát, és amikor kész lett, figyeltem, hogy néz-e Lajos, és megszagoltam, melyik az igazi csont, és melyik a cukor…” A mesternek 3 évbe telt a különleges helyiség megalkotása! (Ebben két barátja volt a segítségére). Kopcsik Lajos Marcipánia birodalma Eger egyik olyan nevezetessége, látványossága, ami a világon is egyedülálló csúcsteljesítmény.

   S miből is készültek pontosan ezek a csodálatos tárgyak? A tragant, vagyis a zselatinból és porcukorból álló cukortészta lett az alapanyag, amit a mester továbbfejlesztett. Díszítő glazúrként tojásfehérje és cukorliszt keverékét használta. A marcipánt el kellett hagynia, hiszen a benne lévő mandula magas zsírtartalma miatt avasodik. A kész művet alkotó cukormassza végül olyan keményre szárad, mint a porcelán. (S hogy a mester hány mázsa cukrot, zselatint, tojást és cukorlisztet használt fel ehhez, azt a Barokk szobát bemutató képek között árulom el…)

   A cukorbirodalomban Gárdonyi Géza, a nemzet írójának tiszteletére egy emléksarok is készült, természetesen benne minden tárgy cukorból: az író széke, amelyen ülve az Egri csillagokat írta, a pipázós portréképe, az elmaradhatatlan pipája, a könyv, az Egri csillagok, a koszorú, a nemzeti trikolorral, rajta a felirattal…

   Itt abszolút igaz a mondás: mindent a szemnek, semmit a kéznek, pláne a szájnak…

 

Páduai (Padova) Szent Antal (1195–1231) korának népszerű ferences prédikátora. Nem Itália, hanem Portugália szülöttje volt. Eredetileg nem Antalnak, hanem Fernandónak keresztelték, nevét akkor cserélte le, midőn végképp az apostoli szegénységet választotta, és Remete Szent Antalt választotta példaképének. Pályafutását Ágostonos szerzetesként kezdte, és utána lépet át a Ferencesekhez. Halála után tíz hónappal már szentté avatták, és máig a katolikus egyház egyik legnépszerűbb szentje. Merthogy ő a szegények védelmezője. Nagy szükség is van az ő csodáira, hiszen szegény emberekből, elesettekből, nélkülözőkből mindig sok volt és sok van a mai világban is. Személyes pártfogója, védőszentje még az amputált végtagúaknak, állatoknak, főleg a vízi állatoknak, Brazíliának, éhezőknek, elveszett tárgyaknak, hajósoknak, időseknek, meddőknek, Portugáliának, várandós anyáknak.

   Nevezetes vándorprédikátor volt. Pályája elején nem is akármilyen feladatokkal bízták meg. Előbb Marokkóba küldték, a muszlim szaracénokhoz, majd az eretnek katharokat és a valdenseket kellett volna észhez téríteni francia földön. Páduában (vagy Padovában) tömegek tódultak, hogy izzó szenvedélyű, látványos képekben tobzódó és erkölcsnemesítő beszédeit meghallgathassák. Sokszor 20-30 ezres tömeg előtt beszélt, ilyenkor, mivel a templomból kiszorultak, a nyílt téren, mezőn tartotta meg prédikációit mint Jézus a hegyi beszédét Názáret közelében… Beszédeit követően örök ellenfelek békültek ki, tolvajok, rablók adták vissza az ebül szerzett holmit, haragosok ölelték meg egymást, uzsorások mondtak le a jogtalan, túlzó kamatról. Állítólag még az 1231-ben meghozott adóstörvény is neki köszönhető. Ez kimondta, hogy ezentúl az adós csak vagyonával áll jót a tartozásért, nem pedig személyével vagy szabadságával.

   Az egyik legismertebb legendája szerint – amiből Mahler is dalt írt – egyszer Antal prédikálni akart, de a templomban nem volt hallgatósága (valószínű dologidő volt), ezért lement a tengerhez Riminiben. És akár Assisi Szent Ferenc a madarakhoz, ő a tenger lényeihez beszélt, a halakhoz, teknősökhöz és rákokhoz. Azokat megbabonázta, elragadta a heves szónoklat – amíg tartott. Antal is elégedett volt, meg a „gyülekezet” is bőszen „bólogatott”. Csakhogy amint befejeződött a prédikáció, mindenki ment a dolgára, és visszatért a régi beidegződéseihez:

„Vége a beszédnek,

Halak hazatérnek;

Csuka ragadozik,

Bujálkodik a csík.

Csüngtek a beszéden,

S élnek úgy, mint régen.

Rák tovább is lassú,

Harcsa hájas hasú,

Zabál a ponty egyre

Szent szókat feledve.

Csüngtek a beszéden,

S élnek úgy, mint régen.”

(Kunszery Gyula fordítása)

    Áldozatos munkája bölcs példázataként is értelmezhető. Miszerint az emberi (a zsigeri) természettel, például a kapzsisággal, a gyűlölettel vagy erőszakossággal való folytonos küzdelemnek még akkor is rosszak az esélyei, ha a legjobbak veszik fel a harcot a világ megjobbításáért.

   De nem csak az emberi szív és lélek gyarló és megalkuvó, hanem pontosan így vagyunk az Isten adta természet védelmével is, amely körülvesz bennünket és tágabb értelemben az otthonunk is, és amelyet nem csak kötelességünk lenne óvni, védeni. Normális ember nem piszkít a saját fészkébe… Példát vehetnénk a költőmadarakról, például a gólyáktól… Az emberek közti megbékélésről is most már simán lemondhatunk, mert génjeinkben, zsigereinkben van az egymás iránti gyűlölködés, a gonoszság, az erőszak, amelyek például az örökös, permanens viszályokban, háborúkban nyilvánulnak meg. Az a mondás, vagy közhely, miszerint „nincs béke az olajfák alatt”, nemcsak a Közel-Keletre, hanem az egész világra is értelmezhető, mert ha csak az emberen múlik, soha nem lesz béke az olajfák alatt…

   Orwelli világban élünk. Einstein őrület definíciója a mai időkben is megállja a helyét. „A világon két dolog végtelen: a világegyetem és az emberi hülyeség. Bár az elsőben nem vagyok biztos.” /Albert Einstein/

   Páduai Szent Antal múltbéli heroikus küzdelme, erőfeszítése, jobbító szándéka ugyan átüt az évszázadok láthatatlan falain a mába, de a békességre, a szelídségre, a megértésre buzdító szavainak termékenyítő magvai most is meddő, műveletlen talajra hullnak…