Szívtelenségem története

                                                         Szívtelenségem története

                                       

Valamikor, az Idő hajnalán még nem nőttek fák a Földön. Ők egy idegen bolygóról származnak és lábuk is volt. De amikor a Földre érkeztek, látva az emberek gonoszságát és bántó szívtelenségét, ijedtükben és rémületükben földbe gyökerezett a lábuk…

 

   2024. január elseje a legfájdalmasabb napja volt életemnek: ugyanis a létfontosságú belső szerveim ekkor határoztak úgy, hogy elhagyják a testemet.

   Úgy kezdődött, hogy az első nap elment az eszem. Az agyam is vele tartott, az eszemre hallgatott… Bevallom, ez nagyon érzékenyen érintett: eszement lettem és agyatlan. Ettől kezdve, a továbbiakban ész nélkül éltem az életem: ész nélkül szaladoztam mindenhová és ész nélkül cselekedtem… De ebben nincs semmi furcsaság. Sokan mások, például a politikusok is ezt teszik. Bár nekik van agyuk, csak nem használják… Ennek szomorú következményeit láthatjuk is, hiszen egy zaklatott, eszement világban élünk. S a világunk olyan, amilyenné tesszük… Nem vesszük észre, hogy itt a Földön a Mennyországban élünk, csak mi tesszük pokollá.

   Mindegyik szervem elvesztése fájdalmas volt, de mondhatom, hogy mindközül legjobban a tüdőm és a szívem elvesztése viselt meg. A szívem már a torkomban dobogott, a tüdőm is menni készült. Zihálva, kissé túllihegve a dolgot, a maradék jottányi észérvekkel alátámasztva, szinte szívbemarkoló pátosszal kérleltem őket, hogy maradjanak és élettani funkciójuk számomra nyújtott jelentős hatásait kellőképpen ecsetelve, próbáltam őket jobb belátásra bírni: hogy mennyire fontos a szerepük gyarló testem működéséhez és fenntartásához… De a makacs, vadul kalapáló szívem vérlázító módon, a tüdőm pedig mint egy lukas kovácsfújtató, szinte sípolva, közölték velem, hogy ők már pedig nem maradnak tovább, elegük van a rest életvitelemből, és nem hajlandók tovább közreműködni abban, hogy a testemet a továbbiakban kiszolgálják. Meglepetésemre az epém is csatlakozott hozzájuk.

‒ Majd ha fagy!  – jelentette ki mérgesen, utalva arra, hogy neki sincs szándékában maradni. Epés megjegyzése kissé szíven ütött… Amikor a szívem elhagyta a testemet, ereimben megfagyott a vér. Az utolsó szívdobbanásomra határozottan és tisztán emlékszem. Ugyanis ekkor ébredtem rá, hogy mostantól kezdve egy szívtelen alak vagyok… Egy szívtelen dög… Hát így váltam egyik napról a másikra szívtelen emberré.

   A tüdőm távozása is tragikusan érintett: kétségbeesésemben először, egy hirtelen jött fikarcnyi ötlettől vezérelve, megpróbáltam a mellkasomban megrekedt csöppnyi levegőt visszatartani. Öt percen át kétségbeesetten kapkodtam levegő után, szemgolyóim kiguvadtak a gödreiből a fájdalmas erőlködéstől, – míg végül mint egy kipukkadt gumibelső, zihálva, hörögve leeresztettem.

   Szerveim elhatározása és önkényes távozásuk övön aluli ütés volt, mintha gyomorszájon vágtak volna. Nagyon fájt. A gyomrom először görcsbe rándult, nem vette be ezt a maszlagot, de aztán rágódott rajta egy kicsit, ‒ úgy éreztem nehezen emésztette meg – meg is feküdte egy kicsit – de végül is engedett és velük tartott. Így most se gyomrom, se gyomorszájam nem volt már, ami fájhatott volna… Majd nemsokára a májam és a vesém is felmondta a szolgálatot…

   Egyedül maradtam. A szerveim elhagytak, nem maradt más számomra, mint a testem, egy szánalmas porhüvely.

   A tükörbe nézve, nem akartam hinni a szememnek: a látványtól, az arcomból még a vér is kifutott, úgy megijedtem. Egy vértelen, fehér púder-arcú zombi alak nézett vissza rám. Se szívem, se agyam, se semmim. De akkor mi tart életben? Aztán szép lassan rájöttem: egy, az alsóbbrendű vegetatív életfunkció mutáns változata okozhatja… Hm…

   Meghaltam? Halott vagyok? Hulla lettem? Egyáltalán, mi vagyok?.. A tükörben bambán rám bámuló balga alaktól vártam a választ, de az csak bárgyún bámult vissza rám. Szinte semmi életjelet nem mutatott. Kiléptem a tükörből, majd vissza. Tehát tudok járni – nyugodtam meg kissé. Mintegy tovább tesztelve magamat, kiléptem az utcára. Az utcán tömeg. Mindenki jött-ment, mindenki sietett a dolgára. Félénken vizslattam az arcukat: vértelen, fehér púder-arcok, kiguvadt szemek, amúgy semmi érdekes…

   Elindultam. Mint egy csepp a tengerben, elmerültem, felolvadtam és elvegyültem a zombi embertársaim között. Szép új világ…

   Szervusz kedves barátom, hogy s mint vagy? – köszönt rám az egyik ismerősöm, váratlanul felbukkanva az utcasarkon.

‒ Hát… Nem is tudom… ‒ válaszoltam bizonytalanul, kissé elgondolkozva, hogy igazából ezt akartam-e válaszolni.

‒ És te?.. – kérdeztem vissza, tudva-tudván, hogy egy valóban súlyos szervi bajokkal küzdő ismerősömről van szó.

‒ Én, barátom, prímán. Nagyon prímán – válaszolta a legnagyobb meglepetésemre – Képzeld, rendbe jött a gyomorszűkületem, elmúltak a májzsugorodás miatti fájdalmaim, szinte magától. A tüdőm sem zihál, nem kell a pipát sem használnom, azt asztmám is rendbe jött, a veseköveim sem kínoznak már, és a tüdőm, meg a szívem,.. nos jobb mint valaha. Mintha nem is lennének… Mintha kicseréltek volna… A szívem már nem fáj, nem sajog, nem epekedik senkiért és semmiért. Olyan érzéketlen, hogy szinte nem is érzem, mintha tényleg nem is lenne…‒ szólt, és egy hanyag mozdulattal ‒ igazolva magát, hogy mennyire nincs szíve ‒ az útjából félrelökött egy 90 éves, járókeretes öreg nénikét, lelökve a járdáról. Spániel kutyájába is belerúgott. Az vonyítva oldalgott odébb… Szenvtelenül néztem végig a jelenetet, még a szempillám sem rebbent… Mit számít! Végül is csak egy vén szatyor és egy négylábú dög az egész...

‒ Ne haragudj, de egy kissé megszorultam… ‒ folytatta az ismerősöm, mintha mi sem történt volna – Nem tudnál adni egy ezrest? Jövőre, vagy valamikor megadom… Isten bizony!

‒ De… tudnék – átnyújtottam neki a bankjegyet, csak hogy ne mondja megint nekem, hogy szívtelen vagyok…

‒ Kösz… de nekem most mennem kell kedves barátom… Isten áldjon. Jó hogy összefutottunk…

   Kezet fogtunk. A keze nyirkos volt és hideg, mint a jég. És érzéketlen. Semmi melegség, semmi részvét, semmi kötődés. Csak az ezres bankó… Boldog ember. Észre sem vette magát, hogy tulajdonképpen nincs is… De egy csenevész, röpke gondolat erejéig az is megfordult a fejemben, hogy ezzel az emberrel többé nem szeretnék találkozni… Bánja a fene azt az ezrest!…

   Egy boltba betérve vettem egy zacskó étcsokis nápolyit. A kedvencem. Megkívántam. Legalábbis így emlékeztem rá… De ez csak egy, a koponyámban ragadt fikarcnyi emlékfoszlány lehetett. Felbontottam a zacskót, majszolni kezdtem a nápolyit. De aztán eszembe jutott, ‒ bocs, ezt az agyam nélkül nem tehettem, akkor úgy mondom, rájöttem ‒ hogy nincs is gyomrom. Fanyalogva hajítottam a zacskót a kukába.

   Mentem tovább. Útkereszteződés. A zebránál ürestekintetű, hullamerev emberek tömege, köztük egy fehérbotos vak ember. A lámpa zöldre vált, a tömeg meglódul, de az emberek ódzkodva kerülik ki a világtalant, csakhogy ne kelljen segíteniük. Szívtelenek! Megfordult a fejemben, hogy odalépek hozzá. De aztán meggondoltam magam. Hiszen nekem sincs szívem, akkor miért segítenék, minek törjem magam?

   Mostanában sokszor kavarom a dolgokat, ahogy pestiesen szokták mondani, keverem a szezont a fazonnal. A múltkor a buszon véletlenül ráléptem valakinek a lábára.

‒ Áúúú! – üvöltött fel az illető.

‒ Szívesen – mondtam. Bár ezt a helyzetre és a helyzetemre való tekintettel abszolút felesleges volt mondanom…

‒ Magának teljesen elment az esze? – kérdezte a sértett.

‒ Nekem? – kérdeztem vissza – Teljesen. Magának még nem?

   Napokon át az utcákat róttam. Bármerre is jártam, bármi is történt velem, vagy bármilyen történésnek a részese voltam, minden kétséget kizárva állapítottam meg, hogy körülöttem megváltoztak az emberek: szívtelenné váltak, mindenhol csak a szívtelenségükkel találkoztam. S ez alól magam sem voltam kivétel.

   Utam végén, a legfájóbb és legszomorúbb érzés az volt, amikor elhagyott a remény… Csak úgy, fogta magát ukmukfukk, se szó, se beszéd, egyszerűen otthagyott… Mivel mindenemet elvesztettem, ő is úgy látta jónak, ha elmegy. Amikor a remény elhagyja az embert, azt utolsóként, az utolsó pillanatban és végső kétségbeesésében teszi. Reménytelenül néztem a jövő elé…

   Üres óráimban gyöngyöket vetek a disznók elé, falra hányok egy marék borsót és a pusztába kiáltok néhány szót… A valóság, az élet értékes gyöngyszemei most már elveszni látszanak számunkra: végérvényesen, mindörökre. Kihalnak, mint a dinoszauruszok, ködfátyolos képzetté válnak, mint a sivatagi délibáb… Mindennap lemerülünk a tenger mélyére, gyöngyeinket keresve, mint a gyöngyhalász, aki egy életen át keresi az igazgyöngyeit. Vajon visszatér a remény, hogy egyszer megtaláljuk elveszett gyöngyeinket?.. A krónikus szívelégtelenség után a szívünk vajon visszatalál? Mert hogy agy nélkül, ész nélkül lehet-e élni, azt nem tudom, mert még nem próbáltam, de szív nélkül…

   Szív nélkül senkik vagyunk, szív nélkül semmik vagyunk…

   Egy nap kopogtak az ajtómon. Kinyitom, hát, a legnagyobb meglepetésemre a szívem állt a küszöbön: remegve, heves szívdobogással, izgatottan. Szívszorító találkozás volt. Aztán nemsokára az agyam is visszatért és az eszem is megjött… Este már nyugodt szívvel hajtottam álomra a fejem: a remény is visszaköltözött a szívembe…

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok. (részlet)

(József Attila: Reménytelenül)