A Bükk mesés kaptárkövei, ősi vakablakos sziklái, vulkanikus tufaár-kúpjai. Kőbe vájt barlanglakások és pincék Cserépfalu és Cserépváralja határában.

A Bükkalján, a földtörténeti miocén korban megközelítőleg 13-20 millió évvel ezelőtt igen jelentős vulkáni folyamatok zajlottak le. Ezek eltértek a napjaink közismert kitöréseitől: a vörösen izzó lávaszökőkutak és lávafolyások helyett sűrű, sötét, gyorsan áramló gomolyfelhők (plinius kitörési felhő) uralták a területet. Ezek anyaga túlnyomó többségében forró hamu és por volt, ami a kirobbanás energiájának hatására szétporladt kőzet- és ásványszemcsékből állt. Az anyagban kisebb nagyobb kőzetdarabok, horzsakő, vulkáni törmelékek is voltak. A robbanás felfelé ható erejének megszűnésével ez a portömeg, a gravitáció erejének engedelmeskedve „visszazuhant” a felszínre és ott az asztalra kiöntött liszthez hasonlóan nagy sebességgel szétáramlott (piroklasztikus ár). Az így keletkezett kőzeteket a szakirodalom horzsakő- és hamuárként tartja nyilván. A több tíz méter vastagságú tufa egyes részei összeolvadtak, így szilárd, tömött lávára emlékeztető kőzetté vált (riolittufa). Voltak olyan időszakok, kitöréssorozatok, amikor hullott tufák kerültek a felszínre. Az összeolvadt, keményebb rétegek az eróziónak ellenállva platóként maradtak fenn, míg a puhább, összesülés nélküli portufa részek pedig a könnyű eróziója miatt vagy teljesen lepusztultak, vagy megmaradt részei szabdalt felületűekké váltak, tufa kőzetfalakat vagy tufakúpokat alkotva.

   (A Plinius típusú vulkánokkal, ill. a klasszikus pliniusi kitörési felhőkkel kapcsolatban Caius Plinius Secundus római történetíróról majd a Vezúvról szóló bejegyzésben írok).

   A Cserépfalu határában található, mára lepusztult barlanglakásokat nem kis gúnnyal „Kisamerikának” nevezték. Nyilvánvalóan a szegényebbek, a létminimum alatt élők laktak ezekben a kőotthonokban. Az építészeti jegyekből arra lehet következtetni, hogy az 1900-as évek elején vésték ezeket a lakásként funkcionáló üregeket. Szabó Zoltán 1938-ban íródott híres szociográfiájában „A cifra nyomorúság”-ban a településen még 12 db barlanglakást dokumentált, amiben 36-an éltek. Arra vonatkozóan, hogy ez nem elszigetelt jelenség, ugyanebből a könyvből értesülhetünk: a környező 10 településsel együtt 805 db kőbe vésett hajlékot vesz lajstromba, összesen 4005 lakóval. Egy 1975-ben készült felmérés alapján még mindig lakott volt egy pincelakás Cserépfaluban. Egy szintén, az 1930-as évek elején készült leírás így jellemzi a barlanglakásokat: „Az ablakok szűkek, a falak nedvesek, eső idején a plafonon a víz beszivárog, a levegő dohos, az ételek megpenészednek. Árnyékszék nincs, a szemétdombra, a bokrok mögé járnak, emiatt a lakások környéke a vérhasnak és a hastífusznak a melegágya. Az állatok is vagy a lakásban, vagy közvetlen a lakás melletti ólban vannak.” Akkor mégis mi kényszerítette az itt lakókat, hogy ilyen embertelen körülmények között éljenek? Ebben többek között közrejátszott az, hogy egy ilyen „lyuk” olcsóbb volt, mint egy parasztház, kisebb volt az adója és az ott lakók szerint takarékosabban lehetett fűteni. Az is ok lehetett, hogy a földesurak nem adtak házhelyet a termőföldjükön, ezért szorultak a sziklafalak területére. Ez mindenféleképpen elősegítette a pincék és pincelakások elterjedését, mivel az itt található, a vulkánok által kiszórt riolittufa könnyen faragható, szilárd és jó hőszigetelő kőzet volt. Később borospincéket is kialakítottak bennük.