A korabeli Redoute és a mai Vigadó történetét most, itt nem mesélem el, mert a képes beszámolómban erről részletesen szó lesz. Inkább a két épület történetéből csak szemelvényeket, érdekességeket emelek ki, szemezgetve belőlük.
A pesti klasszicista építészet egyik csúcsteljesítményét jelentő és a városképet alapvetően meghatározó Redoute 1833. január 13-án nyílt meg. Redoute (ejtsd: rödút)-nak nevezték régebben Franciaországban az álarcosbálokat, és eme báltermek épületeit.
A pesti Redoute nagytermében nyitották meg 1848 július 5-én ez első népképviseleti országgyűlést, ahol az ideiglenes nemzetgyűlés képviselőháza az u. n. „ujonczosási törvényjavaslat”-ot tárgyalta. Itt mondta el Kossuth Lajos ama hátborzongatóan gyönyörű, emlékezetes megajánlási beszédét a nemzeti őrsereg felállításának szükségességéről. Kossuth 200 000 főnyi katonát és ehhez szükséges „pénzerőt” kért, melyet a képviselők egyhangúlag megadtak. ”A haza veszélyben van” - mondotta költői szárnyalású és drámai fordulatokban bővelkedő beszédének kezdetén. „Azt hiszem — mondotta Kossuth beszéde befejező részében —, hogy midőn egy nemzet minden oldalról fenyegettetik,… egyenesen és ünnepélyesen kinyilatkoztatom, midőn azt kérem: adja meg a képviselő-ház a kétszázezer főnyi katonát s az erre szükséges pénzerőnek előteremtését." „Kossuth itt megszakítá beszédét s ekkor Nyáry Pál a szónoklat varázsereje, s a helyzet rendkívülisége által fellelkesítve felugrott helyéről is jobbját esküre emelve hangosan kiáltá: „Megadjuk!” A visszafojtott keserv, aggodalom és lelkesedés, mely Kossuth beszédének eddigi folyamán számos helyeslésben nyilvánult, viharként tört ki e jelenetnél. A hazaszeretet áthatotta az elméket és szíveket. A jelen volt összes képviselők felálltak helyeikről és a lelkesedés lángoló hevével kiáltották: „Megadjuk!”... Kossuth a meghatottságtól remegő hangon folytatta beszédét: „Ezt akartam kérni, Uraim, de önök felállottak, mint egy férfiú, s én leborulok a nemzet nagysága előtt. Csak azt mondom: annyi energiát a kivitelben, mint amennyi hazafiságot tapasztaltam a meg-ajánlásban, — és Magyarországot a poklok kapui sem fogják megdönteni. (Óriási lelkesedés, helyeslés és hosszú éljenzés.)”
Buda 1849-es ostroma az 1848–49-es forradalom és szabadságharc tavaszi hadjáratának csúcspontja volt. A Budát körülzáró magyar honvédsereg fővezére Görgei volt (Görgei nevének „i”-s változatát használta, de keresztlevelében a Görgey név szerepel), alvezérei Kmety György, Knezich Károly, Nagysándor József és Aulich Lajos honvédtábornokok voltak. Görgei felszólította a védőket a megadásra, és becsületes hadifogságot kínált cserébe. Hozzátette, hogy Pest felől nem fogja ostromolni a várat, de ha Hentzi (a várat bitorló labancsereg parancsnoka) mégis lövetné Pestet, úgy ne számítsanak kegyelemre. Hentzi erre azt üzente, hogy ha Görgei nem hagy fel az ostrommal és a falak lövetésével, úgy „kénytelen lesz” Pestet hatalmas ágyútűzzel elárasztani. Így is tett, mert lövetni kezdte Pestet, megsemmisítve az Al-Dunasor szép klasszicista épületegyüttesét, köztük a Redoute-ot. (Kutatásom során csak egy nyomra bukkantam arra vonatkozóan, hogy Pest ágyúzásának mintegy hetven civil áldozata volt). Görgei nemes jellemére vall, hogy a vár sikeres elfoglalása után minden fogságba esett osztráknak megkegyelmezett… (lásd a A kőszívű ember fiai című nagyszerű film ominózus, megkapó jelenetét: „Fiúk! Eddig oroszlánok voltatok! Legyetek most emberek!”
Hentzi felmenői között magyarok is találhatók voltak, de ez őt mégsem akadályozta meg abban, hogy barbár módon a pesti Dunasor gyönyörű palotáit rommá bombázza. Úgy látszik, a császárához való hűsége erősebb volt, mint a vérkötelék… Amikor az ostrom során súlyosan megsebesült (amely aztán halálosnak bizonyult), Görgei saját orvosát bocsátotta a rendelkezésére…
A forradalom leverése után kegyes császára hatalmas emlékművet csináltatott számára, amelyet ki nem találják, hogy hol állíttatta fel: hát a budai Vár kellős közepén, a Szent György téren (a Sándor palota előtt)… Évtizedekig, a Kiegyezésig szálka volt minden jóérzésű magyar szemében…
A romos Redoute nagy báltermének egyik megmentett csillárja a Király utca és a Nagymező utca sarkán álló Szent Teréz templomban van, ahol ma is megcsodálható. Mennyezetének egyik látványos dísze. Ennyi maradt a régi Vigadó fényéből…
Az új román, bizánci és mór stílusú Vigadó épületet 1865-ben adták át. A főlépcsőháza, amelynek freskóit Lotz Károly és Than Mór készítette, az emeleti nagyterembe vezetett. A padlózat tardosi vörös, nicosiai és ruskicai fehér márványból készült. Az épület rövid időn belül a pesti kulturális élet kedvelt központja lett. A koncertteremben bálokat, fogadásokat is rendeztek, az I. Ferenc József megkoronázása alkalmából 1867-ben rendezett bálon az uralkodó is részt vett. Itt ünnepelték 1873-ban Pest, Buda és Óbuda egyesítését, azaz Budapest megszületését is.
A Vigadó 1945-ben, Budapest ostroma idején olyan súlyosan megrongálódott, hogy vita folyt arról, helyreállítsák-e. A Magyar Dolgozók Pártja vezetői inkább szocreál stílusú épületmonstrumokat szerettek volna emelni az elpusztult szállodasor és a Vigadó helyére. Kádár János és hívei iskolát szerettek volna oda építeni. Szerencsére demagógiájuk nem vezetett eredményre. Az épület felújításához, amelybe a mennyezet hiányában 23 évig beesett az eső, nagy nehezen, 1968-ban kezdtek hozzá - jelentősen redukált igényekkel -, és 1980-ban adták át. Néhány változás a sok közül: lebontották az első emeleti, öntöttvas oszlopos éttermet, megszűnt az Ybl-üvegajtó, a nagyterembe az eredeti szobrok újrafaragása helyett az Arany János utca 16. számú házban található hét vezér figurája közül lemásoltak négyet, a díszterem előtti folyosóra pedig két táncosnőszobrot hoztak a Vámház körút (akkoriban Tolbuhin krt.) 12. számú bérház udvaráról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése