A 424-es, a Bivaly: a magyar gőzmozdonygyártás leghíresebb sorozatú mozdonya
„Szikrák a szélben, szikrák szállnak, óh, az én apám fűt, sivít a fekete mozdony, száll a 424-es”. Szólt Cseh Tamás, és Bereményi Géza már-már kultikussá vált dala a hetvenes évek végén. A MÁV legendás, emblematikus mozdonyát mindenki ismeri, mindenki hallott már róla. A sorozat tervezését még az első világháború előtt megkezdték. A békediktátummal megcsonkított ország elszegényedett vasútjának igényeit ez a sorozat maradéktalanul kielégítette. Az első 424-es 1924-ben hagyta el a MÁV gépgyárat. (1925-től MÁVAG.) Az első néhány mozdony apróságokban eltért egymástól, ugyanis ezeken próbálták ki a különféle változatokat. Ez az első huszonhat mozdony 1924-25-ben épült, és az említett konstrukciós eltérések miatt tulajdonképpen elősorozatnak tekinthető. A gépek a huszonhetedik mozdonnyal nyerték el végleges formájukat (424,027). Ez volt a MÁVAG ötezredik gőzmozdonya. Csúcssebessége 90 km/óra volt, ami nem lebecsülendő. A vasutasok hamar megszerették a 424-est, általában Bivalyként becézték, a Dunántúlon pedig Nurminak hívták a finn csodafutó, Paavo Nurmi olimpiai bajnokhoz hasonlítva, míg a környező országokban Vitéz volt a becenevük. Az államvasút anyagi gondjai miatt a mozdonyok gyártása hosszú ideig szünetelt, és csak a második világháború alatt indult be tömegesen. A háború végén összesen 95 új 424-est kellett jóvátételként leszállítani a szovjet, a jugoszláv és a csehszlovák államvasút részére(?). A jóvátételt aztán külföldi megrendelések követték. Az exportmozdonyok Szlovákiába, Jugoszláviába, a Szovjetunióba és Észak-Koreába mentek. A jugoszláv (magyar) mozdonyok kék színűek voltak, és a magyargyűlölő Tito marsall különvonatát húzták (hogy fonnyadt volna el a nyaka idő előtt...).
A mozdonyok megjelenése az '50-es évek második felében változott meg, ekkor kezdték el ugyanis felszerelni rájuk a füstterelő lemezeket. A korábbi gyártású 424-eseket korszerűsítették: mindegyikre felkerültek a füstterelők. Így egységes lett a mozdonyok kinézete. A korszerűsített gépek közül húszat széntüzelésről pakuratüzelésűvé alakítottak. Az utolsó, 424,365-ös bivaly 1958-ban gördült ki a MÁVAG-ból. 1924 és 1958 között összesen 514-et gyártottak a mozdonyokból. A mozdonyok selejtezése a '70-es években kezdődött, de egészen a gőzkorszak végéig, 1984. december 31-éig szolgáltak. Szerencsére, az egy évvel később beindított nosztalgiaforgalom több gépnek is megadta a túlélés lehetőségét. Először a 424,009-est jelölték ki erre a célra, és 1986-ban eredeti, füstterelők nélküli állapotában állították helyre. Füstterelős állapotában maradt meg a 262-es és a 287-es, és ezek a széntüzelésű gépek továbbították a legtöbb nosztalgiavonatot. A szenes gépeknél azonban állandó volt a szikraszórás problémája, mely nem egyszer a vasút menti bozót kigyulladásához vezetett, ezért a '80-as évek végén a 247-es és a 287-es mozdonyt is pakuratüzelésűvé alakították át. Ezeken kívül, hazánkban hat vasútállomáson találhatunk kiállított 424-eseket, valamint, 1998 óta a Közlekedési Múzeumnál lehetett megtekinteni a gyártáskori állapotúra visszaalakított 424,001-est. A mozdony a második világháború alatt került Jugoszláviába, és a Közlekedési Múzeum 1997-ben, mozdonycsere keretében hozta haza a zágrábi vasúti múzeumból. Egy 424-es hazatért... Ezen kívül még három 424-es mozdony található kiállítva Belgrád, Jesenice és Knin vasútállomásán. De akár itthon, vagy bárhol a világon is látjuk őket, felemelő érzés, mert magyar, és még ma is fenséges látványt nyújtanak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése