Budakalász
ókori, a rómaiak használta mészkőbányája (Kápolna-hegy, 250 méter). Az Idő
skáláján a Pleisztocén-kori (0,9 millió év) „Kárpát medencében”, a
Pannon-tenger után, az itt rekedt sekély, meleg, édesvizű tóban feltörő,
illetve a tófenékbe nyíló források sok oldott kalcium-karbonátot (CaCO3) hoztak
a felszínre. Ez a vegyület a sűrű, buja ősnövényzet szárára és levelére
csapódott ki és rövid idő alatt megölte a növényt, amelynek lágy részei elbomlottak
és a helyükön maradt üregek okozzák a forrásvízi mészkövek jellegzetességét, a lyukacsos
szerkezetet. Az eredmény; az édesvízi mészkő, a travertino, amely kalcitból és aragonitból álló üledékes kőzet.
Ezek a földtanilag fiatalnak számító
mészkőhegyek egyben „tanúhegyek” is, mivel a 900 ezer évvel ezelőtti,
valamikori hegyek szintjét is jelzik, amely azóta hozzávetőlegesen 100 méterrel
csökkent, így felfedve az ősi kőzetrétegeket, bennük a megkövesedett növényzet-tömeg
sűrű rétegeit. A budakalászi bánya megnyitásának ideje Kr. u. 92–93 körüli
időre tehető. Akkor helyezték ide a rómaiak a XII. légiójukat, amely azután felépítette
a közeli Aquincumot. A légió mérnökei hamar megtalálták kiválóan alakítható,
faragható elefántcsont-fehér mészkövet és Aquincum építményeinél jelentős
mértékben felhasználták. Gyakorlatilag az épületek köveit, a vízvezetékeket, a
két amfiteátrumot, az összes oszlopot, oszlopfőt, de számos sírkövet,
kőszarkofágot (lásd a Nemzeti Múzeum ókori Lapidáriumában) is ebből a likacsos
szerkezetű mészkőből faragták ki. A rómaiak másik kedvelt kőfejtője volt a Pisznicei-kőbánya, a Gerecsében, ahol a híres vörös mészkövet, a piszkei "vörös márványt" bányászták (később azt is bemutatom).
A középkor folyamán is felhasználták az itt
fejtett mészkövet, a török hódoltság másfél száz éve során viszont felhagytak
itt a kőfejtéssel, olyannyira, hogy az 1760-as években már nem is tudták a
látható gödrök mibenlétét. 1879-től az olasz származású Fabro Miklós kezdett újra kőtermelést a régi,
felhagyott bányában.
(Itt fejtették ki azt a hatalmas
sziklatömböt, amelyből a budapesti Hősök Tere trianoni kőszarkofágját faragták,
egy 470 mázsa súlyú monolit mészkősziklát (Hősök Emlékköve), amelyet Horthy
Miklós Magyarország kormányzója avatott fel 1929-ben. Ha már
megemlítettem, röviden elmesélem ennek az egyedi, monumentális kőnek a
történetét. Eredetileg az első világháborús emlékművek csoportjához tartozott,
így története nem kapcsolódik közvetlenül a vele szomszédos Millenniumi emlékműhöz.
Az Andrássy út felé néző oldalán az első világháború dátuma (1914-1918) állt,
az ellenkező oldalon pedig a felirat: „Az ezeréves határokért”, utalva az
elszakított országrészekre. Az emlékmű tetején egy stilizált kardmarkolatra
emlékeztető kereszt volt látható. Körülötte pázsitot ültettek, amely így egy
tömegsírt szimbolizált. Az eredeti
kő a II. világháborúban megsérült, amelyet aztán süttői mészkőből újrafaragva 1956-ban
átkereszteltek az „ismeretlen katona sírjává”. A kőlap tetején a felirat így szólt: „A
hősök emlékének, akik népünk szabadságáért és a nemzeti függetlenségért
áldozták életüket.” A Kádár-időkben ezt koszorúzta meg minden év április 4-én
Czinege Lajos honvédelmi miniszter elvtárs. A Hősök Emlékköve a tér teljes
felújításával (1996-2000) kezdi meg harmadik, jelenlegi korszakát. A felirat
újra más lett: az első alkotáshoz köthetően újra csak az oldalán van felirat,
kizárólag az Andrássy út felé néző rövidebbik oldalon olvasható a „Hőseink
emlékére” felirat).
A háború a tulajdonost és az itteni
kőbányászatot is elsodorta. Ma csak egy hatalmas gödör tátong a helyén. A
bányaudvart teljesen benőtte a növényzet, a szúrós, tüskés bokrok szövevénye. Ahhoz,
hogy a kőbánya falaihoz eljuthassak, és hogy láthassam az ősidők tengeri növényeinek
megkövesedett, fosszilis rétegeit, némi áldozatot kellett hoznom. A
vendégmarasztaló, tüskés akác- és csipkebokrok garmadáján kellett átjutnom. Jó
néhány karcolás árán, de sikerült.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése