Egy
kopott pesti bérház első emeletén egy fiatal pár lakott békében és boldogságban. De
jött a Nagy Háború és a fiatalembernek be kellett vonulnia. Mindkettőjüknek a
szíve szakadt meg, hogy el kellett válniuk egymástól. A fiút egy távoli frontra
vitték. Teltek az évek, a hű feleség meg egyre csak várta, várta haza a férjét.
Aztán vége lett a háborúnak, de a férj nem jelentkezett, hír sem jött felőle.
De az asszonyka hite nem lankadt, tudta, hogy a férje él és egyszer haza fog
jönni. Egész napon át, minden áldott nap reggelén, estéjén, éjszakáján ott
várta lakásuk erkélyén a férjét, lankadatlanul figyelve a házuk előtti utcát,
azt lesve, hogy mikor bukkan fel a szeretett kedves. Aztán egyszer csak
csengetett a postás, s vele együtt szörnyű hír érkezett, hogy szerelme hősi
halált halt a fronton. Mindenki megsiratta, meggyászolta a katonát, csak ő
hitte rendületlenül, hogy férje még él, és vissza fog jönni hozzá. Újabb évek teltek el. De ő éjjel-nappal
csak az erkélyen várakozott, még ételt, italt is alig vett magához. Csak a
remény éltette. Fújhatott hó vagy szél, szakadhatott az eső, lehetett dermesztő fagy, mind nem számított, az utolsó leheletéig várta a férjét az erkély korlátjára
támaszkodva. Aztán a rettenetes nagy bánatban, a hosszú éveken át tartó
szomorúságban a sokat szenvedett szív egyszer csak megszakadt, gyenge virágteste
pedig azon nyomban kővé vált… Onnantól fogva már csak egy hideg kőszobor lesett az
erkély korlátján át, most már mindörökké figyelve az utcát, lesve a kedves
jöttét…
Pár nap múlva a katona, a férj hazajött. Öt
évet töltött hadifogságban, amikor végre elengedték és végre visszatérhetett rég
nem látott kedveséhez. Ő sem hallott hírt felőle rabsága ideje alatt. De nem
sok örömöt lelt, mikor hazatért. Hű mátkáját ott találta az erkélyen kőszoborrá
válva. Vigasztalan nagy bánatában átölelte, megsiratta. Könnyei ráfolytak kedvese
hófehér márványarcára, és az olyan volt, mintha mátkája arcán is patakzottak volna
a könnyek…
A férj
végső búcsút vett feleségétől és befalaztatta az erkélyt, hogy oda többé soha
senki ki ne léphessen és ne zavarja felesége nyugalmát, amint még most is rendületlenül figyeli,
lesi, hogy kedvese mikor bukkan fel az úton, a ház sarkánál, hogy végre
megláthassa őt…
Az
épületet Ybl Lajos (Ybl Miklós unokaöccse) építész tervezte az első világháború
előtt Pápai Manó varrógépgyár tulajdonos részére. Ybl Ervin (Ybl Lajos fia,
neves művészettörténész) egyetemi éveit a párizsi Sorbonne-on végezte és
tanulmányai során beutazta egész Franciaországot, hogy az ország műemlékeit
tanulmányozza. Egyik ilyen útja során látta Bourges-ban Jacques Coeur VII.
Károly francia király dúsgazdag pénzügyminiszterének palotáját, melynek
bejáratát mindkét oldalról egy-egy kőszobor (egy férfi és egy női alak)
figyeli. Hazaérve megmutatta e palota képét apjának, Ybl Lajosnak, akinek igen
megtetszett, és a Pápai villa számára is faragtatott egy ilyen figyelő női
alakot. A szobrot Ligeti Miklós, neves szobrász készítette. Pápai Manó a villát
lányának Irénnek és annak férjének dr. Preszler Jenőnek szánta. A fiatalok véleménye
is az volt, hogy ez a bájos erkély-dísz méltó éke lesz az épületnek, amely
számukra is, a közös életük kezdetén, a halhatatlan hűséget szimbolizálta…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése