Szávitri: az asszonyi hűség dicsérete. Történet a szerelemről és a halálról.

Illés Endre

Szávitri (részlet)

 

Már kilenc napja bolyongott az erdőben Szávitri, a királylány. Kétkerekű aranykocsit hajtott, kocsiját két fehér ló húzta. Pávák és seregélyek nézték elámulva, megnémulva a kocsiban álló magas, fiatal lányt.

   Tisztásokon hajtott át. Majd keskeny, egyre szűkülő erdei utakra tévedt. A kerekek alatt néha kövér puha fű hajlongott és mozgott, máskor meg vékony; száraz ágak roppantak, mint a gonosz, sebes átkozódás.

   Szávitri már mindent ismert az erdőben.

   A vízért esengő vadont. A sűrű bozótot, a lombtalan fákat, a bepiszkolódott pálmafejeket. A perzselő, az elviselhetetlen, a lángoló meleget.

   Azután megismerte a vihart. Először azt a titokzatos sustorgást, amikor hirtelen felforr a szél, mint tűz fölé akasztott üstben a víz, majd hirtelen ömleni kezd az eső, láthatatlan kezek tördelik a fákat, kék fénypatakok ömlenek szét a magasban, dörgés és villám szakadnak egymásba. És esik, és még vadabbul esik:

   Az éjszakákat is ismerte. Az éjszakák hangjait - két sakál csahol a sötétben, szomorú, vékony kappanhangon panaszkodva, és közben ezer meg ezer tücsök szól, párduc sétál puha mancsokon, egyre sűrűbb a sötétség. És egészen váratlanul nagy csend támad. Ezeken a mézsűrű, sötét éjszakákon szólal meg a tigris: egyetlen rekedt, mély sóhajtás - csak ennyi a tigris szava.

   Szávitri megismerte a kék varjút is. Azt, amelyiknek olyan hosszú, sötéten csillogó farktolla van, és a boldogtalanságot hozza.

   És látta a medvéket. A koromfekete, fehér nyakékes, ajakos medvét. Meg azt a másik fajtát, a kisebbet: a kócost, a durva szőrűt, a mindig mérgeset. A késő délután fényében látta, hogyan igyekeznek hazafelé: a meredek hegyoldalon fenekükre ülnek, és úgy szánkáznak sebesen le a mély völgyekbe.

   Megismerte az erdei remeték kunyhóit is: négy földbe vert dorong, vékony sás meg összefont nád. Elmélkedő, szent remeték éltek mindenfelé a roppant erdőkben. Hozzájuk tért be Szávitri éjszakára. Leszállt kocsijából, egy fához kötötte fehér lovait. Majd mély tisztelettel köszöntötte a kunyhó előtt kuporgó bölcset.

   A szent remeték szívesen láttak minden erdőnjárót. Szívesen fogadták Szávitrit is. Megnézték a lány kocsiját, rápillantottak szemet gyönyörködtető fehér lovaira, de a szívük nem dobbant meg a látványtól. Egyik-másik talán maga is híres király volt valamikor vagy bátor harcos, de már régen otthagytak mindent, családot, otthont, hatalmat. Lemondtak erről a legalsó világról, hogy tíz meg száz év múlva feljuthassanak a fényességes harmadik égbe, egyenesen az istenek istenének, Indrának csarnokába.

   Mindezt látta és ismerte már Szávitri, amikor a tizedik napon, a sejtelemhalvány hajnalban, mely rózsaszín volt, akár a flamingók szárnya, egy fiatal szarvassal találkozott.

   A szarvasünő egy erdei tó partján állt. A sötét vízen haragosvörös és halványsárga lótuszvirágok nyíltak. A tó fölött lusta pillangók kergetőztek, rőtesbarnák, égszínkékek és mélyen, puhán feketék.

   Éjszaka eső esett, s most friss és ragyogó volt minden.

   Kisütött a nap.

   Szávitri odament a szarvashoz, a fiatal ünő nem futott el.

   Belenézett a szarvas barna, nedves szemébe... Egy fiatal lányt látott a szarvasszemben: magas volt ez a lány, a szeme kék, akár Visnu ege, a teste hajlékony, vékony és mégis erőt sugárzó, a homloka magas, a karja, a lába hosszú és formás - az egész lány olyan fiatal, üde és friss, mint egy virágzó tavaszi gyümölcsfaág.

   Ő maga volt az: Szávitri, az ég lánya, akit ájtatos apja imákkal, sok-sok évi jámborsággal könyörgött le az istenektől a földre. Egyetlen lánya volt apjának.

  És Szávitri most megismerte magát. Meglátta szépségét az ártatlan, fiatal szarvas szemében.

   Fájdalmasan, nyugtalanítóan szép volt.

   Olyan szép, hogy a fiatal férfiak messze földről, a legtávolabbi országokból is eljöttek Madrába, az öreg király birodalmába. Szávitriért jöttek, megnézték, beszéltek vele, ragyogása megsebezte szívüket. De amikor megteltek ezzel a ragyogással, senki nem merte arra kérni: legyen a felesége.

   Ezt a tündöklő, égi szépséget nem lehetett lejjebb húzni - a földre, a sárba.

   A férfiak elmenekültek előle.

   És Szávitri apja, Aszvapati király ekkor így szólt lányához:

- Feddésre méltó az az apa, aki lányát nem adja férjhez. Menj, lányom. Menj világgá, és keress magadnak férjet, hogy az istenek ne találjanak bennem hibát.

   Szávitri elpirult, és térdre esett apja előtt. De azután megértette a bölcs szót, és megérezte az apai szív fájdalmát. Nem ellenkezett többé.

   Elővezették kocsiját, befogták a fehér lovakat, és ő elindult világgá, hogy férjet keressen magának.

   S most itt állt a rózsaszínű derengésben, a kis erdei tó partján - és a szarvas szemében meglátta önmagát.

   Megértette - a szépség veszélyes és kényes ajándéka az isteneknek.

   A fiatal szarvas sokáig kísérte Szávitrit, és csak akkor maradt el tőle, amikor már teljes fénnyel tűzött a nap, és forró szél támadt…

Szávitri, a szépséges indiai királylány felnővén, egy elűzött, megvakult király fiát, a remeteként élő erényes Szatjavatot választotta férjéül, jóllehet égi híradásból tudta, hogy már csak egy év van hátra annak életéből. Maga is levetette díszeit és vezeklő életre adta magát, hogy meglágyítsa az istenek szívét, de a kitűzött napon férje lelkéért eljött Jamá, a halál istene. Szávitri olyan állhatatosan könyörgött szerelméért és olyan hatásosan érvelt hitvesi jogai mellett, hogy az isten visszaadta Szatjavat életét, száz gyermeket ígért nekik, és életük tartamát négyszáz esztendőre terjesztette ki. 

   Szávitrinak, a halállal viaskodó, szerelmes királylánynak a története a régi Indiát idézi fel, az ezer és ezer éve elsüllyedt világot, azt a szigorú csodákkal és szigorú hittel átszőtt ,,régidőt'', amikor a hajnalból, a tűzből, a napból, a sötétből, a halálból, a szerelemből, az élet és a világ minden lélegzetvételéből, még az esőcseppből is istenek, főistenek, tündérek, varázslók, halhatatlanok léptek ki, s egyszerre volt hajnal meg a hajnalnak istene, halál meg a halálnak istene, s ezek az istenek minduntalan elkeveredtek az emberekkel, oly természetesen és közvetlenül, mint a szél, a fény, a fű, egy virágzó fa, egy óriás hegy vagy a messzi tenger.

   Indiában imák, varázsmondások, himnuszok, énekeskönyvek, bölcseleti szabályok s óriás-költemények őrzik ezt a világot.

   Ilyen óriás-költemény a Mahábhárata is. Roppant üst, melyben minden benne forr: hősi mondák, vallási legendák, erkölcsi tételek, példázatok, mesék, az istenvilág és a föld, a költészet és a valóság. Őserdő is ez a költemény, melyben el lehet tévedni. És tankönyv is: a vallásnak, a jognak, a mindennapi életnek, a szerelemnek és a megváltásnak tankönyve. Kétszázezer sor. Égig érő, hatalmas törzs, vastag főágak, száz meg száz hajlékony, könnyű mellékág, csupa levél és virág. A világirodalom legnagyobb, legterjedelmesebb költeménye.

   Szávitri története apró tisztás a Mahábhárata ősrengetegében. Beleszőtt, kicsi mese. Egy pillangószárny rebbenése. Mindössze háromszáz sor a kétszázezerből.

   A Mahábháratába beleszőtt meséket már India költői is feldolgozták - például Sakuntala szerelmét Kálidásza, a drámaíró. Ezek a sejtelmes, szerelmes, holdfénysütötte mesék halhatatlanok: új meg új színekkel állandóan felbukkannak minden nemzet irodalmában.

   Szávitri-mesém is ilyen változat: tükörkép is, hűtlenség is. De úgy vigyáztam a háromszáz sorra, mint aki ritka magot vet el, s megfogadja, csak azt a virágot tartja meg, mely a magból hajtott ki. Amit hozzáírtam: az eredeti mesében is benne lehetett volna. Betétmeséim is végig indiai mesék.

   Egy ősi - s tán a másik legszebb - indiai himnusz egy halhatatlan égi tündér s egy halandó fiatal férfi szerelmét mondja el. A tündér négy évig volt a férfi kedvese. Egy éjjel azután a tündér eltűnt, „mint az első hajnalpír''. A szerelemtől bódult férfi feldúlva, félőrülten kereste, végül évek múlva egy tó vizében megpillantotta hűtlen kedvesét. A partról kérlelte: jöjjön vissza. A tündér csak intett: nem. A fiatal férfi könyörgött: a vízbe veti magát, meghal, nem tud nélküle élni, jöjjön vissza. ,,Nem megyek! - felelte hidegen a tündér. - Tudd meg: nőkkel nincs barátság. A nők szíve hiénák szíve.'' - És eltűnt. A fiatal férfi többé sohasem látta.

   Ennek a szerelemnek égő ellenpárja Szávitri szerelme. A nő a halálból is visszaragadja szerelmesét. Ami a szívében egyszer kigyulladt, az elolthatatlan.