2017. március. Szenzációs esemény! Koszorús költőnk, Vörösmarty Mihály hagyatékából rendezett kiállítást a Magyar Tudományos Akadémia „Hazádnak rendületlenül; 80 év után újra látható a Szózat eredeti kézirata” címmel az Akadémia könyvtártermében.
2017. november. És a másik nagy szenzáció! A másik koszorús költőnk, Arany János születésének 200. évfordulója alkalmából, a nagy magyar költő előtt tisztelegve, műveinek, költeményeinek korabeli, eredeti, ritkán látható kézirataiból rendezett kiállítást az Országos Széchenyi Könyvtár is, „Más csak levelenként kapja a borostyánt…” címmel. Az eredeti Arany és Vörösmarty kéziratok az OSZK, az MTA, a magyar hon páratlan, drága kincsei, azaz egyben nekünk, magyar embereknek is.
Most ezt a két irodalomtörténeti ritkaságot, nemzeti kincset mutatom meg, amelyek igen-igen ritkán láthatók számunkra, földi halandók számára. Ezek a felbecsülhetetlen értékű hagyatékok az Országos Széchenyi Könyvtár, illetve a Magyar Tudományos Akadémia tulajdonában vannak, és csak 80-100 évenként mutatják meg, illetve állítják ki a nagyközönségnek. Mivel ezeket az eredeti kéziratokat 2017-ben állították ki, így legközelebb, amikor újra látni lehet, úgy kb. 2100, 2120 tájékára tehető…
Koszorús költőnk, Arany János, mint tudjuk, élete során sok mindennel foglalkozott, korántsem csak a versírással. Volt jegyző Szalontán, tanárkodott Nagykőrösön, és vonzotta a nagyvárosi nyüzsgés, a pesti élet is. Miközben balladákat és elbeszélő költeményeket írt, lapot szerkesztett, és titkári állást vállalt az Akadémián, amely sok teendővel járt. Időskorában, betegségére hivatkozva, lemondott tisztségeiről (de előbb két év szabadságra küldték, de az erre az időre is járó fizetségét nem fogadta el), és a Margit-szigeten töltötte napjait. A Gyulai Páltól ajándékba kapott Kapcsos könyvbe ekkoriban írta utolsó költői korszakának verseit, amelyek Őszikék címmel váltak ismertté.
«Nem hal meg az, ki milliókra költi
Dús élte kincsét, ámbár napja múl»
- az ő e saját szavai töltötték be egész lelkünket, ravatala fölött s temetése gyászos s mégis oly lélekemelő ünnepélyén. Nem! a nemzetek nem hálátlanok; fölismerik igazi nagyjaikat, igazi jóltevőiket, s tiszteletben, szeretetben és kegyeletes megemlékezésben fizetik vissza azoknak, a kik dús éltök kincsét rájok költötték.” - e szavakkal búcsúzott a 1882. október 22-én elhunyt Arany Jánostól Szász Károly.
A sors iróniája, hogy egy héttel ezelőtt a költő 1882. október 15-én még Petőfi Sándor szobrának avatásán vett részt, ahol sajnálatos módon megfázott, tüdőgyulladást kapott és ágynak esett. Október 22-én jobban érezte magát, így, bár vasárnap volt, bement dolgozni az Akadémiára, ahol itt, életének 66. évében, 12 órakor érte utol a halál.
Temetésére két nap múlva, már október 24-én sor került. A költőt az Akadémián ravatalozták fel és innen kísérte a hatalmas, Deák Ferenc temetése óta nem látott nagyságú tömeg a Kerepesi úti temetőbe, ahol is 3 órakor testét átadták az anyaföldnek.
A költő temetése után, rögtön adakozás indult, hogy méltó síremléket kapjon. Az igényes és egyedi szobrászi értéket hordozó impozáns síremléket a kor két ismert művésze alkotta meg. A talapzatot, tehát az építészeti keretet Kallina Mór, a rajta levő szarkofágot és a babérkoszorút és pálmaágat Stróbl Alajos mintázta meg. A bronzkoporsón Arany Jánosnak, a posztamensen kőtáblába vésve pedig feleségének, Ercsey Julianna neve olvasható, akit 1885-ben itt helyeztek végső nyugalomra. A koporsó alatti bronzból készült, pergamentekercset utánzó forma később került az emlékműre, rajta fia, Arany László (1844-1898) és unokája Piroska (1866-1886) nevei, akiket szintén ide temettek el. A temetői művészetben ez az időszak az, amikor kezdtek megjelenni a szoborral díszített sírok és monumentálisabb síremlékek. Ezek között Deák Ferenc mauzóleuma volt az első.
100 éves kocsányos tölgyek között áll a síremlék, melyeket Arany kedvenc helyéről, a Margit-szigetről telepítették ide, mely tölgyek alatt szívesen üldögélt a költő és írta verseit a híres Kapcsos-könyvébe.
Arany János a nyár egy részét szinte mindig a Margit-szigeten töltötte. Történt egyszer, hogy József főherceg, aki nagyon kedvelte a költőt, meglátta, amint Arany az egyik padon ül és valamit ír. Lassan, nesztelenül sompolygott közelébe, a háta mögött megállt és rátekintett a költő kezében lévő papirosra. Arany verset írt ilyen címmel: A tölgyek alatt. Ezt látva, olvasva, József főherceg meglepi a költőt és tréfásan, jóságosan szól hozzá: – Ohó! Úgy látom, kedves Arany, hogy ön nem jó botanikus. Ezek itt hársak, amelyek alatt ül. Üljön kérem, tíz lépésnyire arrább: ott vannak a tölgyek. (Egy érdekesség: a Margit-sziget és a Városliget mára óriásokká nőtt platánfáit József nádor telepíttette).
Vörösmarty Mihály sírja azért is nagyon fontos, mert ő volt az első ikonikus halottja a sírkertnek 1855-ben. Nagyrészt ennek köszönhető, hogy a sírkert fokozatosan kialakította és elnyerte nemzeti panteon jellegét.
„Három hét múlva mi is Pestre költöztünk, a Kappel-házban volt lakásunk kivéve. Emlékszem a készülődés utolsó napjaira. Hideg, sűrű köd boríta be mindent. Mintha a természet már előre tudta volna, hogy fekete gyásznapok eljöttével a bánat setét köde száll reánk is. Midőn az ember lelkét is egyszínű szürkeség lepi el és nem tud gondolkozni, mert csak egyet érez: hogy az, kit oly forrón szeret, nem tér vissza hozzá, beszédes szemei nem tekintnek reá, oly kedves ajkai nem szólnak hozzá. Még láttam őt ágya mellett kényelmes karszékben ülve, nagy köpeny egyik felébe burkolva, míg a másik része köpenyének hosszan nyúlt végig a padlón. Soká néztem őt szorult szívvel gondolkozva, de nem tudtam, min gondolkozom. Egyszer még felvillant arca, azután már nem láttam őt többé. Magánkívül tették őt az ágyba, s többé nem tért magához. E rövid percnek fölvillant derűje – óh! –, bár a reménynek lett volna felcsillanása és nehéz felhők közül a búcsúzó nap szebb időkre biztató utolsó sugara! A költő látnok is, apám oly igaz költő volt. Mert borzasztó azt hinni, hogy annyi szenvedés után remény nélkül kelljen meghalnia. (...) Elköltözött ama hazába, hol megszűnik a gond. Nagyon szerettem őt, és elszorult szívem elgondolva: hogy most fagyos hideg borult szerető szívére, mély álmaira.” Vörösmarty Ilona, a költő leányának visszaemlékezéseiből
