Egy pesti srác, aki egy napon elment otthonról és nem tért haza 1956-ban: akit szovjet lánctalpak tiportak el: Szalay Tivadar, tanuló, élt 16 évet

                   Egy pesti srác élete és halála

 „Az ’56-os forradalomban a VIII. kerületben 5-6000 fegyveres vett részt. A forradalom 40. évfordulóján avatták fel a pesti srácok emlékművét a Corvin mozi előtt. Egyre kevesebb a tanú, aki emlékezhetne azokra, akik a harcokban életüket vesztették.

   Szalay Tivadar és barátja, Kögler Gusztáv november 5-én, a második szovjet inváziót követő napon hazajöttek a Kisfaludy utcai házba. Másnapra sem csitult a harc, ők mégis elindultak. Családja sem tudta visszatartani Tivadart és barátját. Puskáikat kellett visszavinniük annak a katonának, akitől még az első éjjelen kapták. Aznap hiába várta őket a család. Szalay Ágnes, a nővér így emlékezik:
„Eltelt a hatodika. Apuka 7-én reggel elindult megkeresni őket. Alig lépett ki a kapun, egy gránát becsapódott a szemközti házba, és egy repesz levitte Apuka ujját. Valaki ellátta a sebet, de bebizonyosodott, hogy most még nem lehet kimenni az utcára, abba a golyózáporba. Csak imádkozhattunk, hogy a fiúknak ne essék semmi bajuk. Nyolcadikán megint elindult Apuka, már nem volt akkora csatazaj. A Nap utca sarkáig ért, szembejött vele egy férfi, ismerhette, mert azt kérdezte: 

– Maga a Szalaynak az apja?

– Igen, én vagyok. 

– Akkor menjen, és temesse el a fiát, mert két napja ott fekszik a baptista templom előtt!” Amikor odaért, egy fehér virág volt már az Öcsin.
   Tivadar 16 éves volt. Tanuló. Születése óta a Kisfaludy utcai ház második emeletén lakott hatodmagával; szüleivel, nővérével, húgával, nagymamájával. Az általános iskolát a Práter utcai általános fiúiskolában végezte. Ő is, mint kortársai közül annyian, szabadidejét, ha csak tehette, az utcán töltötte. Tivadar mindig eleven, elszánt és önfejű fiú volt. És mindig éhes. Barátjával a Horváth Mihály téri csoporthoz csatlakoztak. Puskájuk volt, de – mint mesélte Tivadar, ha hazaszaladt ruhát, fehérneműt váltani – csak a levegőbe lőttek, igaz, a benzinespalackokkal ők is dobálták az iskola tetejéről az Orczy tér felől a Baross utcába közeledő tankokat. Ha jött egy tank – mesélte Tivadar –, lefeküdtek a járdára, és úgy tettek, mintha halottak lennének. Különben is messziről hallották a lánctalpak csörgését.

   November 6-án reggel, amikor a puskákat vissza akarták vinni, a Vajdahunyad utcában nem lánctalpas, hanem gumikerekes harckocsi közeledett. Tivadar fél arcát elvitte egy sorozat, egy pillanat alatt meghalt. Barátjának több ideje maradt. Szenvedni. Be akart ugrani egy ház kapuján, de az zárva volt, haslövést kapott közelről”.

   Először a közeli Papp-gödör szélére – ma Molnár Ferenc tér – temette a kétségbeesett apa a fiát. November 23-án kapták meg az engedélyt a hivatalos temetésre. Másodszor a Kerepesi úti temető 21-es parcellájában vett végső búcsút a család halottjától. A sírkőre azt a mondatot vésték, amivel Tivadar anyja álmában elbúcsúzott tőle: „Anyukám, el kell mennem!” Aztán valamikor a hatvanas évek közepén értesítést kaptak, hogy a parcellát elsimítják, gondoskodjanak a holttestek áttemetéséről. „A húgommal együtt mentünk el az exhumálásra. A ruhája még úgy-ahogy ép volt, de a koporsóból már semmi. Egy másik, kisebb koporsóba tették át a csontokat, a koponyáját, a lábszárcsontokat, a karokat, de mi már nem bírtuk tovább, hagyjuk, hagyjuk… – mondtuk – elég volt! Harmadszorra Rákoskeresztúrra (Új köztemető), apja mellé temettük, akkorra már ő is itt hagyott bennünket, a szíve vitte el. Új sírkövet kaptak, alig találtunk sírkövest, aki vállalta, hogy rávésse a sírfeliratot. Isten vezethette a kezemet, amikor rátaláltam ezekre a sorokra egy Vörösmarty kötetben: „Emléket neki egy jobb kor fog tenni, öröklőt, S azt, hogy hű fia volt, a haza jegyzi rá.”

   A rendszerváltás után kezdték helyreállítani a 21-es parcellát. Ágnes megszerezte Göncz Árpád köztársasági elnök engedélyét a visszatemetéshez, de arra már nem volt elég pénze a családnak, hogy külön sírkövet is állítsanak mindkét sírra, ott maradt Tivadar az apjával. A család belefáradt. Hat évvel később az édesanya is elhunyt. Később emléktábla állításával is próbálkoztak, de a procedúrában anyagilag is magukra maradtak.

    Ágnes ma nyugdíjas zongoratanár, órákat ad. Kilenc unokája született, a két fiút Mártonnak és Áronnak keresztelték. Azóta is ugyanazt a lakást lakja, már egyedül. A szobában kis sarok, fénykép, és a beszélgetés alatt égő mécses őrzi Tivadar emlékét. És sok, nem halványuló gondolata. „Tudod, olyan gyerekek voltak még. Öcsi, amikor egyszer hazaszaladt, azt mondta: – El sem tudod képzelni, milyen csodálatos, hogy éjszaka, amikor nem lőnek, és békés csend van, senki sem jár az utcán, kimegyünk a térre, és hintázunk egy jót.”

Flumm János cikke, Magyar Nemzet 2005. Vác

 

Szalay Tivadar egy fiatal srác volt, majdhogynem gyerek. De nem ő volt a forradalom legfiatalabb áldozata. 1956. október 25-én a Kossuth téren több ezer békésen tüntető tömeg gyűlt össze. A vérengzés akkor kezdődött, amikor egy szovjet tank bukkant fel a Báthory utca és a Nádor utca sarkánál, azaz az akkori Ságvári tér (ma Vértanúk tere) sarkán lévő épület mögül és minden figyelmeztetés nélkül páncélgránátokat lőtt ki és géppuskatüzet zúdított a tömegre, majd haladt az Akadémia utca felé. Pánik tört ki, mindenki fejvesztve menekült, de a többszöri sortűz következtében a tér, a II. Rákóczi Ferenc szobor és a 2-es villamos megállója közötti füves szakaszán legkevesebb 70, de egyes becslések szerint több száz halott és súlyosan sebesült pesti civil feküdt: öregek, fiatal munkások, asszonyok és gyerekek. Egy 10 éves kislány is akkor és ott halálos lövést kapott. Anyukája kétségbeesetten jajveszékelt felette, de segítség, mentő nem érkezett. Se akkor, se később. De nemsokára viszont érkeztek a hullaszállító, platós ZIL teherautók és elszállították a holttesteket. A kislány tetemét is felrakták a kocsira. De az anyukája kérte a hullaszállítókat, hogy vele mehessen. Felszállt, leült a halott kislánya mellé a vértől átázott platóra, a rettenetesen összeroncsolt, az egymásra rakott véres holttestekből álló hullahegyek közé és vele ment a hosszú úton a temetőig. Végig fogta a kislánya kezét. Nem akarta elengedni...

A magyaros Art Nouveau diadala, a szecesszió tobzódása: a Szenes-ház, Budapest egyik legszebb bérháza a Thököly út 46. szám alatt

Nem azért Szenes-ház a neve, mert innen látták el telente a környékbeli házak kályháit tüzelővel, szénnel, hanem mert Szenes Mór biztosítóintézeti főfelügyelő és felesége, Stern Regina számára épült 1906-ban. Ifj. Nagy István építészmester csodálatos mesterműve. Épületén érezhető egy igazi építészzseni, Lechner Ödön hatása, a Mester Hold utca Királyi Postatakarékpénztár épületének homlokzatán fedezhetőek fel hasonló építészeti megoldások, a rá oly nagyon jellemző szecessziós díszítővonások.

   Az attikafal egybeolvad a pártázattal, és összekötő elemként kőrácsok jelennek meg azokon a részeken, ahol Lechner épületénél kerámia rácsok. Az oromzatok középen itt is nyílással áttörtek, azonban mögöttük zárt tér nyílik. Az igazi meglepetések orgiája azonban belül fogad bennünket: a kapubejáró, a lépcsőház és a belső udvar varázsa: ennek az építészeti stílus ornamentikájának tárháza: egy virágoskert fából, fémből, kőből: kovácsoltvas pillangók, pávák, pávatollak és virágok, faragott tulipán, a falon fűzfák lefolyó ág- és levélzuhataga, az oszlopokon, falakon végigfutó girlandok, virágdíszek. S mindezt a magyaros népművészet motívumvilága jeleníti meg. Az életre kelt természet köszönt bennünket ebbe a kőházba belépve. (Attika = a homlokzat tetején lévő, a tetőzetet lezáró, díszítőelemekkel tarkított mellvédszerű fal).

   Tervezőjéről nem sok információ van. De hogy egy nagyszerű építőmesterről van szó, az kétségtelen. Mint épületei bizonyítják, Lechner Ödön követőjének tartják. Több épületet, bérházat tervezett és épített fel. Az I. világháborúban hadba vonult. „Feltehetően az 1870-es évek elején született (1875), 1950-ben hunyt el, az első világháború előttről ismertek épületei, azután pedig a fővárosi közgyűlésben dolgozott, városatyaként tevékenykedett, részt vett a húszas évekbeli bérház- és iskolaépítési program bizottságának munkájában" – legalábbis ez derül ki a Magyar Építőművészet egyik korabeli számából.

   Tavaly, 2020-ban a ház belső udvarát felújították. A falak meghatározó színeiből csak a sárga színt tartották meg, a pinket fehérre és az oszlopokon felfutó virágdíszes girlandjainak kék színét pirosra cserélték. Szerintem az eredeti kék szín szebb volt… És az eredeti színkombináció is... A mostani színvilág rideg, túl harsány, rikító, majdhogynem csicsás, míg összhatásában a régi nyugodtabb volt, harmonikus és meleg tónusú. A beltér sötétkék színmotívuma utalt rá és kapcsolatot teremtett az utcafronti homlokzatfal díszítőelemeinek halvány búzakék színével… A belső és a külső színvilág így harmonizált egymással. Igazából, nem értem, hogy az eredeti színeket miért nem lehetett meghagyni, úgy és olyannak, ahogy akkor azt az építőmester megálmodta és felépítette. Szerintem, mivel ezek az épületek már műemlék jellegűek, a felújító cégnek kötelező lett volna az eredeti állapotokat, így a színvilágot is megtartania. (A végén mutatok egy képet a piros girlandos belső udvarról).