Erdőkerülők

A Néprajzi Múzeum 2026. február 12-én nyílt új időszaki kiállítása a gyűjtemény egyik különleges, kéttonnányi anyagot kitevő fényképészeti kincséből válogat. A Vágatlanul. Törékeny fényképek valósága című tárlat az 1910-es évek vidéki Magyarországának fotográfusait és műtermi világát mutatja be az eredeti, vágatlan üvegnegatívok alapján.

A 25 000 darabból álló üvegnegatív-gyűjtemény a 20. század eleji magyar fotótörténet értékes, kevéssé ismert együttese: a Néprajzi Múzeum munkatársai, többek között Györffy István, Viski Károly, 1921–1922-ben 82 vidéki fényképésztől vásárolták meg, leletmentésként. Az üvegnegatívok a 700 érintett település által az első világháború utáni Magyarország teljes területét lefedik, és a korabeli fényképészet, valamint a vidéki élet rendkívüli gazdagságát őrzik.

A vágatlan üvegnegatív mint a megörökíteni nem kívánt dolgok tanúja

Az 1890-es évektől az 1920-as évekig a fényképet leginkább fényérzékeny zselatinos ezüsttel bevont üveglapra, azaz üvegnegatívra rögzítették. Az előre gyártott üvegnegatívokat tasakban, dobozban árusították. Ez a technológia forradalminak számított, mert nem igényelt hosszú beállást. Az üvegnegatív, amelyről később a fotográfus előhívta a papírképet, sokszor több információt is tartalmazott, mint a megrendelőknek átadott, később generációkon keresztül őrzött fotográfia.

A kiállítás címe, a „Vágatlanul”, éppen erre, a negatív képek teljességére utal. Az üveglemezeken nemcsak a megörökített személyek láthatók, hanem mindaz, amit a megrendelők által hazavitt, kivágott papírképekről már eltüntettek: a háttérbe tolt paravánok, a szűk hely miatt egymás mögé csúsztatott vásznak, a fotózásra várakozók árnyai, a retusasztalok, lámpák, olykor a fényképezőgép vagy a műterem kirakatfala. Néhány képen a textilhátteret tartó kezek is felfedezhetők. Ezek az apró, rejtett részletek emberközelivé teszik a száz évvel ezelőtti fotográfusok világát, a fényképezés körülményeit, és új nézőpontból mutatják meg a fényképezés folyamatát – azt a pillanatot, amikor a kép még nem „készült el”.

Műtermek, történetek, sorsok, nők

A „Vágatlanul” húsz, különböző felszereltségű és stílusú vidéki fényképészet világát idézi fel, a körmendi Steindl Károlytól a sátoraljaújhelyi Bartizek fivérekig, a mezőkövesdi, de osztrák származású Weissbach nővérektől a szolnoki Papszt Piroskáig. A látogatók betekinthetnek abba, hogyan változott a fényképezés társadalmi szerepe az 1890-es évektől az első világháború végéig — amikor a fényképészek műtermei a polgári és paraszti világ sajátos találkozóhelyeivé váltak. A városi, gyakran bécsi mintára berendezett, festett hátterekkel felszerelt műtermekben dolgozó mesterektől egészen azokig a fényképészekig terjed a skála, akik saját házuk tornácán, udvarán vagy verandáján állították fel kamerájukat. A fotók egyszerre idézik meg a korabeli társadalmi mobilitást, a változó viseletkultúrát, a családi emlékkép készítésének új társadalmi rétegekben való elterjedését, valamint az első világháború drámai, mindent átütő hatását. A képek sokasága ábrázol katonai kiképzésen átesett regrutákat, katonákat családjukkal, barátaikkal – és asszonyokat gyerekeikkel, akik a fronton lévő férj, édesapa számára örökíttették meg magukat.

Törékeny anyag, maradandó emlékezet

Az üvegnegatívok nem csupán képiségükben, hanem anyagukban is érzékenyek: a zselatinos ezüstbevonat sérülékenysége miatt minden darab külön konzerválási kihívás. A kiállított példányok egy része repedt, törött, felázott, a zselatinja lepattogzott — mégis éppen e törékenységükben hordozzák a fotográfiai múlt emberi és technikai történetét. A tárlat külön fejezetet szentel annak, hogyan menekültek meg ezek az anyagok a megsemmisüléstől: a húszas évek elején a múzeum munkatársai szó szerint ládaszám vásárolták fel a vidéki fényképészek padlásról, pincéből előkerülő üvegnegatívjait, amelyekből sokat üvegház építéshez vagy tükörgyártáshoz adtak volna el.

A Néprajzi Múzeum, a kiállítás kurátora,

Bata Tímea írása

Amikor a kiállításon a fotókat „fotóztam”, igyekeztem a fényképeken megmutatni a „részleteket”, az alig, vagy nehezen észrevehető „apróságokat” is: a gyermekek kezében a játékokat, az ő vagy a szüleik kezében tartott, az elmaradhatatlan rózsafüzért, az imakönyvet vagy a zsoltároskönyvet, a fronton harcoló, vagy az ott meghalt katonaférjek, apukák féltve őrzött fényképeit, vagy éppen, a sok esetben, az esküvői fényképen is, az alig látszó, a vőlegény kezében szorongatott, a szintén „elmaradhatatlan” füstölgő bagót…

De igyekeztem megmutatni – azzal, hogy közelebb hoztam őket – az arcukat és a szemüket is. Amelyekbe, hogyha közelről belenézünk, tiszta, egyenes tekinteteket, becsületességet, dolgos, munkás hétköznapokat, tisztességet, éltükben puritán egyszerűséget láthatunk. Ezt a "röghöz kötöttségüket" a paraszti, dolgos, kérges kezeikről is láthatjuk. És láthatunk aggódást és féltést a fronton harcoló szerettük miatt az anyák, a katonafeleségek és a gyermekek szemeiben is. És bánatot és szomorúságot is ugyanúgy, ha mint fiúk, apák, férjek elestek a fronton…

Sok esetben az eredetileg készített fotók kissé messziről, vagy távolabbról készültek. Igyekeztem közelebb, emberközelbe hozni őket, hogy jobban láthassuk az arcukat, tekintetüket, a szemeikből kiolvasható, sugárzó tiszta életüket, lelküket, megőrzött népi hagyományaikat, kultúrájukat. Hogy jobban emlékezzünk rájuk és a mából visszatekintve jobban megismerjük őket. Mert ők az „eleink”, az „őseink”, akiktől a vérvonalaink eredeznek. Ha ők nincsenek, akkor mára mi sem lennénk… Ezek a ritka, megőrződött fényképek, fotók segítenek emlékezni rájuk, hogy soha el ne felejtsük őket, a 100-150 évvel ezelőtt élt „ősszüleinket”, dédapáinkat, ükapáinkat, szépapáinkat és anyáinkat…

Köszönjük nekik az áldozatot, a reményt, a kitartást, hogy megmaradtak, hogy túlélték a történelem rettenetes viharait, az embertelenség poklát, amely életüket - s gyermekeik és unokáik életét is - végigkísérte a szétszakított Magyarhonban. Köszönjük nekik, hogy mi, az utódok élhetünk és fennmaradtunk. Az akkoriban róluk készített fényképek és az irántuk való maradandó emlékezet biztosítják, hogy emlékük örökre fennmaradjon...