Erdőkerülők

Mini galériákká alakultak a Magyar Képzőművészeti Egyetem műtermei I. rész

Mielőtt megmutatnám a Képző hallgatóinak munkáit, alkotásait, előbb bemutatom az Egyetem kettős épületét kívül-belül, hiszen keresztül-kasul bejártam (akárcsak az Epreskertet, az Egyetem valóban igazi „művésztelepét” (az Epreskertet már megmutattam)) és elmondom a történetét is.

A világvárosi rangra törő Pesten, a mai Terézvárosban az 1870-es években a korabeli képzőművészeti élet meghatározó intézményei találtak otthonra: az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat, az Országos Magyar Királyi Mintarajztanoda és Rajztanárképezde.

A Társulat célja a következő volt: "a hazai képzőművészetnek minden ágát tökélyre kell segíteni, nemesbíteni kell a műízlést, népszerűsíteni s terjeszteni a műszeretetet, vagyis a művészet szeretetét." Az intézmény első tanárai közé tartozott Székely Bertalan és Schulek Frigyes.

Végül mai helyén, az akkori Sugárúton (ma Andrássy út) 1876-ra készült el a 71. szám alatti épület Rauscher Lajos és Kolbenheyer Ferenc, a 69. szám alatti központi épület pedig 1877-ben Láng Adolf tervei alapján, neoreneszánsz stílusban, Lotz Károly csodálatos belső freskóival és Róth Miksa csodálatos színes, festett ablakaival.

Az Epreskert őspark és épületegyüttes 1921 óta a mai Magyar Képzőművészeti Egyetemhez tartozik, annak műtermei találhatók meg benne. Elvadult eperfaliget volt e helyen, ezt Strobl Alajos, a legendás „Szobrászpápa” hozatta rendbe. Az egykori kert a mainál nagyobb kiterjedésű volt és magába foglalta a környező utcák nagy részét is. Az első műtermek az 1870-es években jöttek benne létre. 1879-ben Huszár Adolf kapott itt telket, hogy elkészíthesse Deák Ferenc monumentális, ülőalakos szobrát, amely ma a Széchenyi István téren áll.

1883-ban az iskolák tanárai, Benczúr Gyula, Lotz Károly, Székely Bertalan, Feszty Árpád és Zichy Mihály műtermet kaptak a területen. 1886-ban itt állította föl pavilonját Zala György, és itt készítették el Schickedanz Alberttel a Hősök téri Millenniumi emlékmű több szobrát.

Borzongató élmény volt most, az Epreskertben járva a kor nagy szobrászainak, festőinek akkori műtermeibe betérni, megnézni, amire nekünk, az utca emberének, a por népnek eddig soha nem volt lehetősége. De most az Egyetem „nyílt napot” hirdetett, és ezekbe a szentélyekbe kivételesen belépve, e nagy múltú, ikonikus műtermekben meg lehetett tekinteni a Képző hallgatóinak év végi munkáit, alkotásait. Dupla borzongás, dupla élvezet. Sőt, ezt fokozni lehetett, mert most az egész Epreskertet, ezt a képzőművészeti ősparkot is be lehetett járni, legendás szobrászmesterek alkotásait, műemlék jellegű épületeit megcsodálni.

Ami azt illeti, - bár a műtermekbe a tanév során, "munkaidőben" elméletileg idegenek, illetéktelenek, azaz senki emberfia nem teheti be a lábát, csak fővesztés terhe mellett, vagy jobb esetben azonnal felkoncoltatik… - szerencsémre, két alkalommal mégis bejuthattam a szentélyekbe (a kíváncsiság és az érdeklődés hajtott, hogy hogyan dolgoznak a jövő művészei). Évekkel ezelőtt, az első alkalommal az Egyetem főépületében, a Festészet Tanszék docensének kivételes engedélyével részt vehettem egy női aktfestészeti tanórán. A másik esetben, szintén engedéllyel, az Epreskert Szobrász Restaurátor műhelyében láthattam éppen Jankovits Gyula szobrászművész 1891-ben alkotott Libatolvaj című, sérült szobrának a restaurálását. Mindkettő nagy élmény volt. A libás szoborkompozícióról néhány szó:

A Budapesti Történeti Múzeumban (BTM), a most ott látható szobor hivatalos neve Libatolvaj. A carrarai márványból készült, értékes műalkotás ma, a Vármúzeum újkori állandó (I. emeleti) kiállításán tekinthető meg.

A szobor története kifejezetten kalandos:

Eredete: Az eredeti gipszmunkát Ferenc József vásárolta meg. Az ő megbízásából faragták ki ezt a márványváltozatot az olaszországi Carrarában.

Sérülése: A második világháború ostromakor súlyosan megrongálódott. A fiú feje, az egyik lába, valamint a libák feje és lábai letörtek és elvesztek.

Restaurálása: A hányatott sorsú szobrot hosszú évtizedekig egy raktárban tárolták, majd a korabeli fényképek alapján, a Képzőművészeti Egyetem restaurátor hallgatója, Agárdi Fanni hozta vissza régi fényébe. (Az epreskerti Restaurátor Műhelyben a sérült szoborról készített fotóimat a következő, II.részben mutatom meg.)

Sajnos, a Művészetért magamnak is (súlyos) áldozatot kellett hoznom Pallasz Athéné, többek között a művészetek istennőjének oltárán. Ugyanis az történt, hogy a Feszty műteremházban a lépcsőn lefelé jövet, a már fényesen simára kopott lépcsőkön megcsúsztam és elestem. Elszálltam, mint egy léghajó, lábaim a gravitációnak fittyet hányva a levegőben úsztak és mit szépítsem, pestien szólva, dobtam egy hátast. A kezeimre estem: a bal kezem egy ujja eltört, a másik kezem két ujja pedig kificamodott. Módosult, girbe-gurba ujjaim úgy néztek ki, mint egy össze-vissza hajtogatott colostok. Sebeimet nyalogatva most gyógyulok, de érzem, hogy ujjaim már nem a régiek: autodidakta módon gitáron és szitáron játszom, de tudom, hogy a két hangszert most jó hosszú időre a sarokba kell állítanom. A citerázás még úgy-ahogy megy, mert a lefogások a húrokon egyszerűbbek, könnyebbek.

Az Epreskertet, az Egyetem épületét és a műtermek kiállított, nem kevés képanyagát – mert több tanszék hallgatóinak műveiről, alkotásairól van szó – több részletben, több bejegyzésben mutatom meg.

Most kezdjük hát a sort, a bemutatást az Egyetem főépületeivel.