Két beszély a JCDecaux médiavállalat és a Libri közös irodalmi pályázatára, az „Álljon meg egy novellára” 1. : Tibor, Guszti és a Nap

Egy irodalmi, novellaíró pályázaton veszek részt, a JCDecaux médiavállalat és a Libri közös pályázatán. „Álljon meg egy novellára” címmel lett meghirdetve. Azért ez a címe, mert a győztes pályaműveket kiteszik a villamos- és buszmegállók utasváróinak üvegfalára. Aki ott megáll és várakozik a buszra vagy a villamosra, s amíg azok megjönnek, azalatt a 3-4 perc alatt el tudja olvasni a rövid novellát. S valóban rövid, nyúlfarknyiak ezek az írások, egyrészt a várók kis üvegfelülete miatt, másrészt – emiatt is – rövidnek kell lenniük, mivel pályázati feltétel az igen kurta terjedelmű novella megírása. Ez pontosan azt jelenti, hogy a mű nem lehet hosszabb 4000 karakternél (leütés), a szóközöket is beleszámítva. Én két novellával „szállok ringbe”. Mindkettőt már régebben „közzé tettem” a blogon.

   A benevezéssel viszont egy kis problémám volt, - ami a nyúlfarknyi rövidséget illeti - mert mindkettőnek az eredeti, normál terjedelme 15-16 ezer karakter volt. Ezt kellett lecsökkentenem, „lefaragnom” 4000-re. Remélem a rövidített változatok is megőrizték a két történet mondanivalóját, lényegét. Nálunk Mica a lektorom (egy élő Lőrince Lajosné) és szigorú kritikusom. Ő röviden, de velősen értékelte a novellákat: „jók”. És nekem ennyi elég... (de lehet, hogy kissé elfogult irányomban?.. Hm...). A két „ismert” novella címe: Tibor, Guszti és a Nap, a másiké SZERETET-BOLT a Körúton.

  Eredményhirdetés szeptemberben. 

 

                                                          Tibor, Guszti és a Nap

Tibor egy nap megfestette a Napot. Tibor festő volt. Nem a legjobb festő, de a Napot nagyon szépen meg tudta festeni. Gondosan ügyelve a részletekre, bearanyozta, melegséggel és fénnyel töltötte meg. De Tibor nem az iskolában tanult meg festeni. Úgy kezdte, mint az ősember: az élet adta kezébe az ecsetet és a Természettől tanulta el a festés minden csínját-bínját.

   A Nap ott lógott a szobája falán, ahol Tibor lakott. Mindennap fényt adott és meleget: simogató fénnyel és bársonyos melegséggel árasztotta el a szobát. A szobában Tibor nem egyedül lakott, Guszti volt a lakótársa. Guszti nem volt százas. De Tibor se. Kéz a kézben szklerózis multiplexben szenvedtek. De erről nem beszéltek. Felváltva gúnyolták ki egymás butuska hülyeségeit, se füle se farka sületlenségeit, de a gyermeteg ugratás, a kölcsönös sértegetősdi, majd a két percig tartó haragszomrád a végén határtalan, felszabadult hahotázásba fulladt. Mindketten egy kicsit agyalágyultak voltak, de meglepően jópofa módon kezelték a helyzetet. Ugyanis mindegyikük a másikról gondolta azt, hogy bolond, így ennek megfelelően viszonyultak egymáshoz. S ez olykor – sokszor ‒ vicces, megmosolyogtató, néha megindító helyzeteket eredményezett. Mindkettőjük a megértő, anyáskodó módon kezelte a másikat… Olyanok voltak ők együtt, mint Stan és Pan. Mint azok is örökre összezárva és összenőve, csak lakótelepi kiadásban…

   De boldogok voltak, mert a szobájukban és a szívükben mindig sütött a Nap. Tündöklött, fénylett; átjárta, beragyogta őket. Mert nekik legalább igazi Nap volt a birtokukban. Mert a világnak nem volt. Amikor odakint a Nap kihűlt, az emberek nagyon szenvedtek. A sötétben botorkáltak és sokmilliónyian megfagytak. A szoláris tél fagyott világa köszöntött a Földre. De a szívtelen, goromba házmesterük még ekkor is rendszeresen és szigorúan behajtotta a lakbért tőlük.

   Szobájuk falán a Nap gyönyörű volt és szemkápráztató. Tibor nagyon szépen megfestette: aranyba, ezüstbe, glóriába öltöztette. Teli volt élettel, fénnyel, színnel, és teli volt mozgással. Ha egészen közel mentél a Naphoz, akkor annak még a majdnem Föld nagyságú, forrongó granuláit, buborékait is láthattad. Úgy bugyogtak a felszínén, mint öreganyáink üstjében a sűrű, fortyogó szilvalekvár. Hát, Tibor így festette meg, ilyennek… Az óvódás gyerekek is így festik, mert a papirosra rajzolt Napot képzeletükben még jobban kiszínezik, valódinak látják… És egy elképzelt világ nagyon szép tud lenni…

   Az ő szobájukban – ha akarták ‒ mindig sütött a Nap… De a szemet bántó fényességét és iszonyatos forróságát szabályozni is tudták. Ezt pofon egyszerűen oldották meg: egy sötétítőfüggönyt raktak a kép elé, amely mint a felhők, eltakarták a Napot. Minden reggel ők is a Nappal együtt keltek… A kora hajnali, tűzben Főnixként lángoló Napkelték és a vörösbíborban izzó Naplementék különösen szépek voltak. Valóban festővászonra kívánkoztak…

   Végeredményben azt lehet mondani, hogy Tibor és Guszti sem közel, sem távol nem voltak a Napjuktól. Így sem nem égtek el, sem nem fagytak meg. Ideális távolságra a Naptól és helyzetüket nézve szobájuk lakható övezetnek minősült…

                                                                             •

 Guszti egyszer ‒ akárcsak Ikarosz ‒ túl közel merészkedett a Naphoz és ujjával megérintette. Amikor hozzáért, az úgy megégette, hogy felkiáltott szörnyű fájdalmában.

‒ Te buta. Nem tudtad, hogy ha túl közel mész a Naphoz, megéget? – pirította le őt Tibor – még jó, hogy nem égtél szénné, vagy nem lett belőled roston sült csirke, vagy ropogós pirítós… Gondolj az éjszakai molylepkékre. Ha beleszállnak az olajlámpa üvegbúrájába, azonnal ellobbannak. Még jó, hogy te nem így jártál... Na jól van, ne üvölts már, mint a fába szorult féreg. Dugd az ujjad a csap alá, a hideg víz enyhíti a fájdalmat és jót tesz az égett bőrnek… ‒ javasolta Tibor anyáskodva ‒ Mit szólsz egy kis napozáshoz? Egy kis fényfürdő azt hiszem nem árt meg egyikünknek sem… 

 

úszmillió!HHHH

 

Dédapáink, ükanyáink, szépapáink a múlt homályából megidézve, a fotográfia segítségével; Vágatlanul. Törékeny fényképek valósága: a Néprajzi Múzeum kiállítása

A Néprajzi Múzeum 2026. február 12-én nyílt új időszaki kiállítása a gyűjtemény egyik különleges, kéttonnányi anyagot kitevő fényképészeti kincséből válogat. A Vágatlanul. Törékeny fényképek valósága című tárlat az 1910-es évek vidéki Magyarországának fotográfusait és műtermi világát mutatja be az eredeti, vágatlan üvegnegatívok alapján.

 

   A 25 000 darabból álló üvegnegatív-gyűjtemény a 20. század eleji magyar fotótörténet értékes, kevéssé ismert együttese: a Néprajzi Múzeum munkatársai, többek között Györffy István, Viski Károly, 1921–1922-ben 82 vidéki fényképésztől vásárolták meg, leletmentésként. Az üvegnegatívok a 700 érintett település által az első világháború utáni Magyarország teljes területét lefedik, és a korabeli fényképészet, valamint a vidéki élet rendkívüli gazdagságát őrzik.

 

A vágatlan üvegnegatív mint a megörökíteni nem kívánt dolgok tanúja

 

Az 1890-es évektől az 1920-as évekig a fényképet leginkább fényérzékeny zselatinos ezüsttel bevont üveglapra, azaz üvegnegatívra rögzítették. Az előre gyártott üvegnegatívokat tasakban, dobozban árusították. Ez a technológia forradalminak számított, mert nem igényelt hosszú beállást. Az üvegnegatív, amelyről később a fotográfus előhívta a papírképet, sokszor több információt is tartalmazott, mint a megrendelőknek átadott, később generációkon keresztül őrzött fotográfia.   

   A kiállítás címe, a „Vágatlanul”, éppen erre, a negatív képek teljességére utal. Az üveglemezeken nemcsak a megörökített személyek láthatók, hanem mindaz, amit a megrendelők által hazavitt, kivágott papírképekről már eltüntettek: a háttérbe tolt paravánok, a szűk hely miatt egymás mögé csúsztatott vásznak, a fotózásra várakozók árnyai, a retusasztalok, lámpák, olykor a fényképezőgép vagy a műterem kirakatfala. Néhány képen a textilhátteret tartó kezek is felfedezhetők. Ezek az apró, rejtett részletek emberközelivé teszik a száz évvel ezelőtti fotográfusok világát, a fényképezés körülményeit, és új nézőpontból mutatják meg a fényképezés folyamatát – azt a pillanatot, amikor a kép még nem „készült el”.

 

Műtermek, történetek, sorsok, nők 

 

A „Vágatlanul” húsz, különböző felszereltségű és stílusú vidéki fényképészet világát idézi fel, a körmendi Steindl Károlytól a sátoraljaújhelyi Bartizek fivérekig, a mezőkövesdi, de osztrák származású Weissbach nővérektől a szolnoki Papszt Piroskáig. A látogatók betekinthetnek abba, hogyan változott a fényképezés társadalmi szerepe az 1890-es évektől az első világháború végéig — amikor a fényképészek műtermei a polgári és paraszti világ sajátos találkozóhelyeivé váltak. A városi, gyakran bécsi mintára berendezett, festett hátterekkel felszerelt műtermekben dolgozó mesterektől egészen azokig a fényképészekig terjed a skála, akik saját házuk tornácán, udvarán vagy verandáján állították fel kamerájukat. A fotók egyszerre idézik meg a korabeli társadalmi mobilitást, a változó viseletkultúrát, a családi emlékkép készítésének új társadalmi rétegekben való elterjedését, valamint az első világháború drámai, mindent átütő hatását. A képek sokasága ábrázol katonai kiképzésen átesett regrutákat, katonákat családjukkal, barátaikkal – és asszonyokat gyerekeikkel, akik a fronton lévő férj, édesapa számára örökíttették meg magukat.

 

Törékeny anyag, maradandó emlékezet

 

Az üvegnegatívok nem csupán képiségükben, hanem anyagukban is érzékenyek: a zselatinos ezüstbevonat sérülékenysége miatt minden darab külön konzerválási kihívás. A kiállított példányok egy része repedt, törött, felázott, a zselatinja lepattogzott — mégis éppen e törékenységükben hordozzák a fotográfiai múlt emberi és technikai történetét. A tárlat külön fejezetet szentel annak, hogyan menekültek meg ezek az anyagok a megsemmisüléstől: a húszas évek elején a múzeum munkatársai szó szerint ládaszám vásárolták fel a vidéki fényképészek padlásról, pincéből előkerülő üvegnegatívjait, amelyekből sokat üvegház építéshez vagy tükörgyártáshoz adtak volna el. 

                                                                  A Néprajzi Múzeum, a kiállítás kurátora,   

                                                                 Bata Tímea írása

Amikor a kiállításon a fotókat „fotóztam”, igyekeztem a fényképeken megmutatni a „részleteket”, az alig, vagy nehezen észrevehető „apróságokat” is: a gyermekek kezében a játékokat, az ő vagy a szüleik kezében tartott, az elmaradhatatlan rózsafüzért, az imakönyvet vagy a zsoltároskönyvet, a fronton harcoló, vagy az ott meghalt katonaférjek, apukák féltve őrzött fényképeit, a felnőttek kezeiben a munkaeszközöket vagy éppen, a sok esetben, az esküvői fényképen is, az alig látszó, a vőlegény kezében szorongatott, a szintén „elmaradhatatlan” füstölgő bagót…

   De igyekeztem megmutatni – azzal, hogy közelebb hoztam őket – az arcukat és a szemüket is. Amelyekbe, hogyha közelről belenézünk, tiszta, egyenes tekinteteket, becsületességet, dolgos, munkás hétköznapokat, tisztességet, éltükben puritán egyszerűséget láthatunk. Ezt a "röghöz kötöttségüket" a paraszti, dolgos, kérges kezeikről is láthatjuk. És láthatunk aggódást és féltést a fronton harcoló szerettük miatt az anyák, a katonafeleségek és a gyermekek szemeiben is. És bánatot és szomorúságot is ugyanúgy, ha mint fiúk, apák, férjek elestek a fronton…

   Sok esetben az eredetileg készített fotók kissé messziről, vagy távolabbról készültek. Igyekeztem közelebb, emberközelbe hozni őket, hogy jobban láthassuk az arcukat, tekintetüket, a szemeikből kiolvasható, sugárzó tiszta életüket, lelküket, megőrzött népi hagyományaikat, kultúrájukat. Hogy jobban emlékezzünk rájuk és a mából visszatekintve jobban megismerjük őket. Mert ők az „eleink”, az „őseink”, akiktől a vérvonalaink eredeznek. Ha ők nincsenek, akkor mára mi sem lennénk… Ezek a ritka, megőrződött fényképek, fotók segítenek emlékezni rájuk, hogy soha el ne felejtsük őket, a 100-150 évvel ezelőtt élt „ősszüleinket”, dédapáinkat, ükapáinkat, szépapáinkat és anyáinkat… 

   Köszönjük nekik az áldozatot, a reményt, a kitartást, hogy megmaradtak, hogy túlélték a történelem rettenetes viharait, a háborúkat, az embertelenség poklát, a szegénységet, sok esetben a nyomort, amely életüket - s gyermekeik és unokáik életét is - végigkísérte a szétszakított Magyarhonban. Köszönjük nekik, hogy mi, az utódok élhetünk és fennmaradtunk. Az akkoriban róluk készített fényképek és részünkről a feléjük megnyilvánuló tisztelet, az irántuk való maradandó emlékezet biztosítják, hogy emlékük örökre fennmaradjon...