Erdőkerülők

Orpheusz és Eurüdiké

Orpheusz Kalliopé múzsának és Oiagrosz folyamistennek, mások szerint magának Apollónnak volt a fia. Csodálatosan szép éneke még az Alvilág urait is meglágyította.

Felesége, Eurüdiké, a folyó partján játszadozott társnőivel, a Drüaszokkal, a fák istennőivel, mikor meglepte őket Arisztaiosz, Apollón fia, a pásztoristen és a méhek kedvelője. Futott előle Eurüdiké, és futtában nem látta a mérgeskígyót a magas fű között, ez megmarta, és a kígyómarás halálát okozta. Betöltötte hangos siratóénekkel a Drüaszok kara a hegyeket, velük sírtak a Rhodopé hegység sziklavárai, a Pangaion csúcsa, Rhészosz harcias földje, a geták népe és a Hebrosz folyó és egész Thrákia.

Maga Orpheusz lantja zengő hangjában keresett vigasztalást, és egyedül bolyongva a parton, csak Eurüdikét énekelte; róla énekelt, amikor a nap felkelt, róla énekelt, amikor a nap lenyugodott. Elment a Tainaron hegyfokához is, az Alvilág torkának tátongó mélységéhez, s a fekete félelemtől sötétlő ligetbe hatolt. Ott az Alvilág félelmetes királya, Hádész elé járult, hogy kérlelje emberi könyörgésekre meglágyulni nem tudó szívét.

Énekére megindultak az Erebosz mélyére rejtett lakukból a könnyű árnyékok, a napvilágtól megfosztott emberek képmásai, s jöttek sűrű rajban, mint ahogy a lombos ágakon a madarak ezrei, bújnak meg, mikor az este vagy a téli vihar a hegyekből összetereli őket. Jöttek anyák és férjek, nagyszívű hősök, akik már eleget küzdöttek az életben, gyermekek és hajadon leányok, és ifjak, akiket még szüleik előtt helyeztek máglyára, mindazok, akiket a fekete iszap, a Kókütosz folyó és az undok mocsár lomha vize köt meg és a Sztüx kilencszer körülfolyó árja tart fogva.

Elcsodálkozott az éneken Hádész palotája, sőt maga Tartarosz legbelsőbb zuga is, és az Eumeniszek, akiknek a hajába sötétkék kígyók fonódtak. Nyitva felejtette három száját a Kerberosz, és az örökkön forgó tüzes kerék, amelyhez kötve Ixión, a laphita király bűnhődött, megállt.

Perszephoné, az Alvilág királynéja is megilletődött, és visszaengedte Eurüdikét, csak azt kötötte ki, hogy férje mögött menjen fel a napvilágra, s míg fel nem érnek, ne nézzen hátra Orpheusz. Hanem Orpheusz eszét elvette a vágy hitvese után – megbocsátható vétek, ha egyáltalán ismernék a megbocsátást az alvilági istenek –, s már majdnem felértek a napvilágra, mikor megállt hirtelen és visszanézett. Ezzel meghiúsult minden, amit elért, az Alvilág engesztelhetetlen urával kötött szerződést ő maga szegte meg, recsegő hang hallatszott háromszor az Aornosz mocsár felől, és szomorúan mondta Eurüdiké:

– Engem, szegény hitvesedet, és téged, Orpheusz, a te meggondolatlanságod veszített el. Íme, visszahív már a kegyetlen végzet, s elhomályosuló két szememre újra álom borul. Isten veled, a nagy éjszaka vesz körül, és sodor magával, csak erőtlen kezemet nyújthatom feléd még egyszer, de nem lehetek többé a tiéd. – És eltűnt Orpheusz szeme elől, mint a füst, mely szerteoszlik a levegőben. Az hiába kapkodott az árnyék után, és hiába akart oly sokat mondani neki, többé nem látták egymást. Kharón, az Alvilág révésze, nem engedte meg még egyszer, hogy átkeljen az Alvilágot elzáró mocsáron Orpheusz.

Mit tehetett, hova vonszolhatta magát, kitől kétszer ragadta el hitvesét a halál? Mivel engesztelhetné meg a holtak lelkeit, az alvilági istenségeket? Eurüdikét már, mint hűvös árnyékot, a Sztüx vizén vitte a csónak.

Mondják, hogy hét álló hónapon át siránkozott egy szikla alatt, a Sztrümón folyó elhagyott partján, és szomorú sorsát újra meg újra elénekelte, és énekére meglágyultak a vérengző tigrisek, megindultak a kemény tölgyfák. Mint mikor a nyárfa árnyékában a gyászoló fülemüle elvesztett fiókáin kesereg, melyeket a keményszívű szántóvető kiszedett a fészekből, mikor még tolluk sem volt, és az anyamadár egész éjszaka siratja őket, az ágon ülve, nem fogy ki az énekből, és bús panaszával betölti az egész vidéket.

Orpheusznak sem kellett többé a szerelem, s nem lelt vigasztalást új menyegzőben. Magányosan nézte a sivár jeget a hüperboreoszok földjén, a Tanaisz folyó havas vidékét és az örök dérrel belepett mezőket.

Líraian szép történet Orpheusznak, a csodálatos hellén lantosnak és énekesnek megindító meséje, aki szerelméért, halott kedveséért még az alvilágba is alászáll, csakhogy visszahozhassa onnét.

Az ének és a lant egy művészeti ág volt egykoron, az istenekről és az ősökről szóló mítoszokban mások is csodákat műveltek általa (pl. Hermész és Amphión). De Orpheusz volt az első, aki az alvilági utat is vállalta, hogy feleségét, Eurüdikét művészetével, hangja és lantja mágikus erejével kiszakítsa a holtak birodalmából. Elbűvölő énekével mindent és mindenkit lenyűgözött, ami vad, még az Alvilág hatalmasságait is.

A hérosz azonban ember volt, esendő; Eurüdiké utáni vágyakozása türelmetlenné tette: az istenek törvényét megszegte, ezért neki is súlyos árat kellett fizetnie: mindörökre elveszítette kedvesét.

A mítosz mondanivalója kettős: a művészet csodálatos hatalom, még az isteneket is meg tudja győzni, de az embert esendősége miatt a túlvilági hatalmak mégis legyőzik.

Trencsényi-Waldapfel Imre: Orpheusz és Eurüdiké, Móra Kiadó, Bp., 1976 (In: Trencsényi-Waldapfel Imre: Görög regék).

ORFEUSZ ÉS EURIDIKÉ TÖRTÉNETE - Az arzanói gyerekek tolmácsolásában

A dél-olasz arzanói általános iskolások dolgozatait tanítójuk Marcello D'Orta gyűjtötte össze és rendezte könyvvé. A kisdiákok gondolatai a maguk kis világában a helyükön vannak, de a felnőttek világához igazodva kissé kisiklanak. Valamiféle romlatlan bölcsességet tartalmaznak, még akkor is ha jót nevetünk rajtuk.. Lássuk:

„Orfeusz és Euridiké nem tudták, hogy egyszer még majd híresek lesznek. Öntudatlanul tengették-lengették az életüket Görögországban, egyik napról a másikra. Orfeusz egy profi zenész volt, fuvolista, és olyan fantasztikusan játszott, hogy ember, állat egyaránt a nyomába eredt, a megáradt folyók lefékeztek, a lekókadt növények fölegyenesedtek, az egerek a kíséretébe álltak.

Orfeusznak volt egy mitológiai felesége, Euridiké, származását tekintve nimfa. Eszméletlenül szerették egymást, nincs az a kincs a világon, amiért elváltak volna, akár a sziámi ikrek. Egy szép nap azonban, mikor Euridiké sétálgatott a kertben, egy nagy mérgeskígyó megharapta a lábát, és Euridiké meghalt. Mivel akkoriban még nem volt se Tisztítótűz, se Paradicsom, egyenlőre a Pokolba került. Mint tetszik tudni, Orfeusz erre elkeseredik, elkezd őrülten fuvolázni, és nekivág a Pokolnak, hátha az énekével meghatja az ördögöket. Először Káróval találkozik, aki nem akarja átengedni, mert még túl eleven. De Orfeusz erre fúj egy végtelen keserves futamot, és Káró azt mondja, "na menj".

Amerre megy, minden ördög leakarja állítani, de ő túlságosan siralmasan játszik ahhoz, hogy ellen lehessen állni neki, és így egyenként elbánik velük. Pont a végén ér el a legerőszakosabb, személyesen a Sátán elé, aki nagyon nehezen akart megolvadni. Akkor Orfeusz megkomponálta a kedvéért a legszerencsétlenebb szimfóniáját, és a Sátán végül megkönyörült. "Orfeusz - mondta -, meggyőztél. Visszaadom a feleségedet. De ne felejtsd el, hogy sose fordulj hátra, mint a Lót lánya, különben lőttek az egésznek.

Orfeusznak bemutatják a vadonatúj Euridikét, aki olyan, mintha misem történt volna. Szerette volna megcirógatni, megcsókolni, de a nő azt mondta, hogy amíg a lukból kinem érnek, szó se lehet róla. Orfeusz erőt vesz magán, hozzá se ér, gondolom fúj egy futamot a fuvolán, hogy lehiggadjon.

A visszaúton ő megy elöl, így Euridiké a kedvezményezett, mert láthatja Orfeuszt, ha csak hátulról is, ő viszont Euridikéből semmit, egy darabkát se láthat. A végén, mikor már tényleg szinte kibújtak Jeruzsálembe, Orfeusz nem bírta tovább és hátranézett. Ahogy megfordult, Euridiké megeresztett egy mindenható sikolyt, mire föl a Pokol visszaszippantotta.

Orfeusz azt hitte, megbolondul. Visszarohant a Pokolba, és újrakezdte a fuvolázást. De hát ez már régi trükk volt, az ördögöknek megse kottyant.”

Marcello D'Orta: Rómeó alulról jegyezte el Júliát

Vergilius: Orpheus

Részlet a Georgica IV. könyvéből 419-527., fordította: Lakatos István

Nem mindennapi lény űz téged (Arisztaioszt) ilyen dühödötten;
Nagy bűnért vezekelsz! a szegény Orpheus öl e bajjal,
S ölne tovább, nem is oktalanul, ha a végzet akarná –
Úgy lobog elragadott felesége miatt a haragtól.
Mert tőled menekült a folyó mentén szeretője,
S lába előtt ama nagy kígyót rejtezve a sűrű
Sásban ezért nem látta s eként omlott a halálba.
Sírtak is a dryasok? hugukat gyászolva bezengtek
Bércfokot-ormot; felzokogott Rhodopé kőcsúcsa,
Pangaeus hegye, Rhésusnak Mars-óvta hazája,
S Óríthyia is Actéból, a geták meg a Hebrus.
Férje, sötét gyászát, teknős lantján szelidíti,
S ó, téged sző, szép hitves, téged csak a dalba,
Téged hajnalidőn, téged part-esti magányban.
Taenarus aknáján azután Dís mély kapujáig,
Egy gyilkos ködtől palló gyászparkhoz is eljut,
Hogy majd lent ama lelkekhez s a mogorva királyhoz,
Kiknek az emberi könny kebelét sose hatja meg, esdjen.
S mind odagyűlnek a híg árnyékok a mély Erebusból,
Körbesereglik e váz-alakok versén elalélván,
Oly sűrűn, amiként madarak hada libben a lombra,
Hogyha leűzi az éj vagy az őszi fagy őket a hegyről:
Férfiak és nők lelkei, elhúnyt nagyszivü hősök
És fiuk és hajadon lánykák sokasága, meg ifjak,
Kiknek teste szülőik előtt hamvadt el a máglyán;
Ámde, setét-iszapos mocsarával a mostoha, szittyós
Cócytus, meg e gyűlölt láp közönyös vize tiltja
És a kilencszer körbefutó Styx is köti őket.
Sőt a Halál palotája s a Tartarus eumenidái,
Kik hajukat felkontyolják kéklő viperákkal,
Mind ámulnak, Cerberus is hüledezve figyelte,
S Ixíon kerekét a szelek forgatni feledték.
Majd kifelé lábolt, már túl minden veszedelmen,
S elnyert Eurydicéjével, ki mögötte botorkált
(Mint ahogy azt meghagyta nekik Próserpina), majdnem
Fenn járt már, amidőn szerető szive hirtelen eltelt
Őrült, ó, de bocsánandó vággyal – ha bocsánat
Holtaknál van ugyan – s megtorpant épp a küszöbnél,
Hátratekintve mohón-feledékenyen Eurydicére!
Érdeme hát odalett, kemény zsarnokkal az alku
Felbomlott, hármat dördült az Avernus alatta.
S párja: „Mi sújt le – kiált –, mily bősz harag, engem esendőt,
S téged is, Orpheus? Ím ismét a halálba parancsol
Mostoha sorsom, könnyfátylas szemem álom igázza.
Áldjon a menny, ez az éj engem körülönt iszonyával,
Fogd elerőtlenedő kezemet, haj’ nem tiedet már!”
Így szólt és szem elől, mint pára a gyér levegőben,
Ellebegett, ura hasztalanul nyújtotta ki karját
Árnya után, oly sok mindent elmondani néki
Hasztalanul vágyott: ezután nem látta, s az Orcus
Vámosa mégegyszer nem vitte keresztül a fertőn.
Mit tegyen? újra-fogoly felesége után hova menjen?
Hogy könyörögjön a mánokhoz? hogy esengjen az égre? –
Hitvese holt-hidegen leng már ama styxi ladikban.
Strymon habjainál, magas ormok alatt, a magányban,
Mint mondják, hosszú hét hónapig egyre siratta,
S jégkeblű barlangok ölén sorsát panaszolván,
Tigriseket szelidít, tölgyfákat emel ki dalával;
Mint a topoly hűsén csalogány kesereg, kinek ádáz
Gazda fiókáit még pelyhes-pőre korukban
Megpillantotta s fészkük letarolta, hogy anyjuk
Ott ül az ágon egész éjjel, nem bírva betelni
Bús panaszával, a messzi mezőn pedig árad a gyászdal.
Írt szerelem vagy nász többé nem is önt a szivébe!
Egymaga jár a hyperboreus havasokban az ifjú,
Rhípaeus mindig deres ormain, és Tanaisnak
Téli jégen átkozván Díst, adománya hogy’ eltűnt,
Eurydicé! A cicón nőket sértette azonban
Ekkora bú – velük élni dacolt – Bacchusnak egy éjén
Szétszaggatták hát, darabokban a rétre kiszórták?
S márvány vállairól leszakadt feje régen a Hebrus
Habjaiban hömpölygött már, oeagrusi tájon,
Ám a jeges nyelv Eurydicét onnét is imádta,
Eurydicét hivogatta, midőn libegett el a lelke,
Eurydicé neve visszhangzott a folyókon, a parton.