Petőfi, 1848. márczius 15.: „szabadságunk, édes kedves újszülöttje"

EURÓPA CSENDES, UJRA CSENDES...

Európa csendes, ujra csendes,
Elzúgtak forradalmai...
Szégyen reá! lecsendesűlt és
Szabadságát nem vívta ki.

Magára hagyták, egy magára
A gyáva népek a magyart;
Lánc csörg minden kézen, csupán a
Magyar kezében cseng a kard.

De hát kétségbe kell-e esnünk,
Hát búsuljunk-e e miatt?
Ellenkezőleg, oh hon, inkább
Ez légyen, ami lelket ad.

Emelje ez föl lelkeinket,
Hogy mi vagyunk a lámpafény,
Mely amidőn a többi alszik,
Ég a sötétség éjjelén.

Ha a mi fényünk nem lobogna
A véghetetlen éjen át,
Azt gondolhatnák fönn az égben,
Hogy elenyészett a világ.

Tekints reánk, tekints, szabadság,
Ismerd meg mostan népedet:
Midőn más könnyet sem mer adni,
Mi vérrel áldozunk neked.

Vagy kell-e még több, hogy áldásod
Nem érdemetlen szálljon ránk?
E hűtlen korban mi utósó
Egyetlen híveid valánk!

Debrecen, 1849. január

 

NÉGY NAP DÖRGÖTT AZ ÁGYU...

Négy nap dörgött az ágyu
Vizakna s Déva közt,
Ott minden talpalatnyi
Földet vér öntözött.

Fehér volt a világ, szép
Fehér hó este be,
Ugy omlott a piros vér
A fehér hóra le.

Négy hosszu nap csatáztunk
Rettentő vad csatát,
Minőt a messzelátó
Nap csak nagynéha lát.

Mindent megtettünk, amit
Kivánt a becsület...
Tízannyi volt az ellen,
Győznünk nem lehetett.

Szerencse és az isten
Tőlünk elpártola,
Egy pártfogó maradt csak
Velünk: ez Bem vala.

Oh Bem, vitéz vezérem,
Dicső tábornokom!
Lelked nagyságát könnyes
Szemekkel bámulom.

Nincsen szóm elbeszélni
Nagy hősiségedet,
Csak néma áhitattal
Szemléllek tégedet,

S ha volna ember, kit mint
Istent imádanék,
Meghajlanék előtted
Térdem, meghajlanék.

S nekem jutott a vészes
Dicsőség, hogy veled
Járjam be, oh vezérem,
A csatatéreket.

Te melletted lovaglék
A harc veszélyiben,
Ahol az élet pusztul
És a halál terem.

Sokan elhagytanak, te
Rendíthetetlen agg,
De úgy-e téged, úgy-e
Én el nem hagytalak?

S lépésid mind halálig
Követni is fogom,
Oh Bem, vitéz vezérem,
Dicső tábornokom!

Debrecen, 1849. február 10 - 15.

 

AZ ERDÉLYI HADSEREG

Mi ne győznénk? hisz Bem a vezérünk,
A szabadság régi bajnoka!
Bosszuálló fénnyel jár előttünk
Osztrolenka véres csillaga.

Ott megy ő, az ősz vezér; szakálla
Mint egy fehér zászló lengedez;
A kivívott diadal utáni
Békeségnek a jelképe ez.

Ott megy ő, a vén vezér, utána
A hazának ifjusága mi,
Igy kisérik a vén zivatart a
Tengerek szilaj hullámai.

Két nemzet van egyesűlve bennünk,
S mily két nemzet! a lengyel s magyar!
Van-e sors, amely hatalmasabb, mint
E két nemzet, ha egy célt akar?

Egy a célunk: a közös bilincset
Összetörni, melyet hordozánk,
S összetörjük, esküszünk piros mély
Sebeidre, megcsufolt hazánk!

Küldd elénk, te koronás haramja,
Légiónként bérszolgáidat,
Hogy számodra innen a pokolba
Holttestökbül építsünk hidat.

Mi ne győznénk? hisz Bem a vezérünk,
A szabadság régi bajnoka!
Bosszuálló fénnyel jár előttünk
Osztrolenka véres csillaga!

Bánfihunyad, 1849. március 26 - 27. 

 

 

A VÉN ZÁSZLÓTARTÓ
 

Fut Bécs felé Jellacsics, a gyáva,
Seregének seregünk nyomába',
Megrémülve fut a magyar hadtól;
Magyar hadban egy vén zászlótartó.
 

Ki az a vén zászlótartó ottan
Olyan tüzes lelkiállapotban?
Szemem rajta kevélyen mereng el:
Az én apám az az öreg ember!
 

Az én apám e vén zászlótartó.
"Vészben a hon!" elhatott a nagy szó
Elhatott kórágyához, fülébe,
S mankó helyett zászlót vett kezébe.
 

Vállait egy kínos élet gondja,
Betegség és ötvennyolc év nyomja,
S ő feledve minden baját, búját
Ifjak közé hadi bajtársúl állt,
 

S kit eddig az asztaltól az ágyba
Alig-alig bírt elvinni lába,
Ellenséget űz mostan serényen
Ifjusága régi erejében.
 

Mi vitte őt háború zajába?
Hiszen neki nincsen gazdagsága,
Mit féltene, mit védnie kéne,
Hogy ne jusson ellenség kezére.
 

Annyi földet sem mondhat övének,
Melyben egykor koporsója fér meg,
S mégis-mégis viszi lobogóját
Azok előtt, kik a hazát óják.
 

Ép azért ment, mert semmivel sem bír;
Küzd a gazdag, de nem a hazáért,
Védi az a maga gazdaságát...
Csak a szegény szereti hazáját.
 

Édesapám, én voltam tenéked
Ekkoráig a te büszkeséged;
Fordult a sor, megfordult végképen,
Te vagy mostan az én büszkeségem.
 

Érdemes vagy a cserkoszorúra!
Alig várom, hogy lássalak újra
S megcsókoljam örömtől reszketve
Kezedet, mely a szent zászlót vitte.
 

És ha többé nem látnálak téged?
Látni fogom fényes dicsőséged;
Könnyem leszen sírodnak harmatja,
S híred a nap, mely azt fölszárítja!
 

Erdőd, 1848. október 17 - 22.

 

„A dicső Budapest középületeinek egyik dísze az uj személy-pályaudvar. Aki jön, aki megy, mindenki meg lesz lepetve általa”: a Keleti pályaudvar

Naponta több tízezer ember fordul meg a Keleti pályaudvaron, de mégis kevesen ismerik, sőt, talán kevesen nézik meg, veszik észre az épület díszeit, szépségeit. Mindenki az utazással van elfoglalva, mindenki ilyenkor siet, rohan, ami persze érthető. Pedig ez az impozáns csarnok egykor Európa egyik legnagyobb, legmodernebb és legszebb pályaudvarának számított. Korának egyik korszerű, reprezentatív pályaudvara volt.

   Építésekor, már az előkészítés során kiderült, hogy a kiválasztott terület komoly kihívásokat rejt: a talaj annyira homokos, vizenyős volt, hogy hagyományos alapozással az épület egyszerűen megsüllyedt volna. A megoldás végül a velencei mintát követő cölöpalapozás lett. Több mint háromezer, egyenként 15 méter hosszú vörösfenyő (cédrusfa) cölöpöt vertek le a földbe Gregersen Guilbrand (norvég származású magyar híd- és vasútépítő építési vállalkozó) irányításával. Ez a fa víz alatt nem korhad, hanem idővel megkövül, ennek köszönhető, hogy a Keleti pályaudvar ma is stabilan áll.

   „A dicső Budapest középületeinek egyik dísze, az uj személypályaudvar. Aki jön, aki megy, mindenki meg lesz lepetve általa. Nagyszerű és gyönyörű, czélirányos és pompás, kényelmes és hasznos, Magyarországhoz és a fővároshoz méltó épület ez. Messze földön ritkítja párját” – adott hírt a Budapesti Hírlap a ma 142 éve, 1884-ben megnyitott Keleti Pályaudvarról, akkori, eredeti nevén Józsefvárosi vagy Központi indóház.

   1884. augusztus 16-án reggel 6 óra 10 perckor fogadta első, Zimonyból érkező utasait a Baross téren álló Központi Személyszállító Indóház. A ma Keleti pályaudvarként ismert létesítmény „a maga nemében a legdíszesebbek közé tartozik, s kényelemben, a beosztás czélszerűségében pedig csak messze földön akad párja, a legkisebb részletekig hazai erőkkel emelték” – olvasható a Vasárnapi Ujság 1884-es számában (akkoriban az újság rövid „u”-val írta a nevét).

   A személyforgalom növekedésével már 1868-ban döntés született egy új központi pályaudvar létrehozásáról, az 1873-as gazdasági válság miatt azonban csak 1881-ben kezdődtek meg a munkálatok a mai Baross téren. A historizáló stílusú indóházat, az akkori idők egyik leg­nagyobb magyar épületét Rochlitz Gyula (1825–1886) MÁV-főfelügyelő, a Vasútépítészeti Igazgatóság építésze a kor építészeti divatjának és a pályaudvar-építések nemzetközi gyakorlatának megfelelően és nagy gondossággal tervezte. Rochlitz kiváló szakmai felkészültsége biztosította a formák és a funkciók, valamint a monumentális méretek és az apró részletek harmóniáját. Rochlitz alaposan tájékozódott a tervezés megkezdése előtt, európai tanulmányútja során több pályaudvart, köztük a berlini Lehrter Bahnhofot is meglátogatta. A csarnok acélszerkezetének terveit Feketeházy János (1842–1927) hídépítő mérnök készítette el – az Operaház tetőszerkezetét és a Szabadság hidat is ő tervezte –, az épületet Kéler Napoleon építési nagyvállalkozó kivitelezte.

   Átadásakor Európa egyik legmodernebb pályaudvaraként tartották számon a Központi Indóházat, csodaszámba ment az elektromos világítás, amit a Ganz gyár 70 esztétikus ívlámpája és 644 izzója biztosított – ezek áramellátásáról pedig egy 140 és két 70 lóerős dinamó gondoskodott. Az újdonságot vegyes érzésekkel fogadták, sokan a városban addig is használt, jól bevált légszesz világítás (gázlámpa) mellett foglaltak állást.

   A munkálatokban a kor számos neves iparosa vett részt. A 43 méter magas, reneszánsz stílusú homlokzatot Mayer Ede és Brestyánszky Béla alkotása díszíti: a szoborcsoport Vulcanust és Neptunuszt, a tűz és a víz istenét ábrázolja, köztük a gőzvasút allegóriájaként a fogaskereket és gőzölgő edényt magasba emelő szárnyas nőalak jelenik meg.  Az oszlopokat Bezerédi Gyula bányászatot, ipart, földművelést és kereskedelmet jelképező szobrai díszítik. A nehézipar (egyenruhás bányász csákánnyal és szénszállító kocsival), a könnyűipar (guzsalyos, rokkás nő), a mezőgazdaság (leány sarlóval és kévével), továbbá a kereskedelem (díszmagyarba öltözött férfi pénzes zacskóval és gabonazsákos mérleggel) allegorikus, a vasút kapcsolatrendszerét jelképező alakjai állnak. A homlokzat kapuzatának falfülkéiben található alkotások James Wattot, a gőzgép feltalálóját (Strobl Alajos) és George Stephensont, a Rocket gőzmozdony tervezőjét (Vasadi Ferenc) idézik fel. A homlokzati, főbejárati kapuzat levél- és virágmintákkal díszített kovácsoltvas üvegvédő rácsozata és a lakatosmunkák Jungfer Gyula, az öntöttvas elemek Oetl Antal műhelyében készültek. Az épület előcsarnokát Lotz Károly és Than Mór freskói díszítik. A fali képek – a homlokzati szoborkompozícióhoz hasonlóan – a vasút születését és társadalmi, gazdasági kapcsolatrendszerét jelképezik. A terem legnagyobb, a Vasút allegóriája című fali képet Than Mór (1828–1899), a XIX. század egyik legkiválóbb magyar festőművésze készítette. A freskón a vasút működéséhez nélkülözhetetlen gőzt megteremtő istenek, Neptunus és Vulcanus allegorikus alakok és nimfák gyűrűjében látható a sínen gördülő, angyal vontatta pályakocsin. A művész a magyar vasútra a kép bal alsó sarkában elhelyezett magyar címerrel utalt.

   A pályaudvar előtt 1892-ben állították fel Szécsi Antal szobrászmester Baross Gábort, a magyar vasúthálózat fejlesztésében nagy szerepet játszó közlekedési minisztert ábrázoló szoborcsoportját.

   A pályaudvar 1892 óta viseli a Keleti nevet, az elnevezés – egyes források szerint – nem az elhelyezkedésére (mert hogy Pest keleti oldalán van), hanem az Erdéllyel és a Balkánnal való vasúti kapcsolatra utal.