Csúcs volt Inotán!: volt egyszer egy Erőmű. Magyarország Csernobilja: az Inotai Hőerőmű, alias "November 7" Erőmű, Várpalota

Egyszer Rákosi Mátyás egy reggel úgy ébredt, hogy elhatározta, Magyarország a vas és acél országa lesz, még ha belegebed is. A minta Sztálin Szovjetuniója és Mao Ce-Tung Kínája volt (bár Kína a legrosszabb példa volt, mert Mao az ügy érdekében az utolsó vasgereblyét is beolvasztatta… Mao sok eszement ötlete közül talán a legidiótább volt, amikor az ország összes verebét kiirtatta, de ez egy másik történet… Az erőltetett magyar iparosításnak aztán meglett a böjtje, de ez egy újabb másik történet). No tehát Rákosi elvtárs eltökélte, hogy valóra váltja fennkölt tervét. Ennek része volt az ország megnövekedett energiaigényének biztosítása és növelése. És – fontos momentum! – közeledett Sztálin elvtársnak, az ország nagy barátjának és jótevőjének 70. születésnapja. Nosza, Rákosi elvtárs úgy gondolta, hogy a kettőt összekapcsolja és a Nagy Vezér tiszteletére egy hozzá méltó monumentális ipari „emlékművet” építtet: ez volt az Inotai Hőerőmű.

   Az Inotai Hőerőmű (eredeti nevén „November 7” Erőmű) az 1950-es évek egyik legnagyobb magyarországi ipari beruházása volt. A hajdani néphadseregről az a vicc járta, hogy ami szögletes volt, azt gurították, ami kerek, azt meg emelték. Nem csoda, hogy hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a szocializmus idején mindent a kevésbé logikus oldalán fogtak meg a vad iparosítás folytán, de azért akadnak kivételek. Az Inotai erőművet a Várpalota közelében lévő szén, azaz lignit telepek miatt építették a város mellé, így a fontos nyersanyagért nem kellett messzire menni. A közeli, részben külszíni fejtéssel bányászott szenet drótkötélpályán szállították az erőműhöz. A későbbiekben aztán a gyengébb fűtőértékű lignitet például ajkai szénnel is kipótolták.

   Az erőmű építésének igénye 1949-ben vetődött fel. A létesítmény terveit csehszlovák mérnökök dolgozták ki az 1949 őszén kötött államközi megállapodás keretében. Az erőművet az első ötéves terv keretében, Várpalota keleti külterületén tervezték megvalósítani, közvetlenül a várpalotai alumíniumkohó számára kijelölt terület mellett. (Az alumíniumkohó ma is működik, benne fémhulladék-újrafalhasználás folyik). Az erőmű építése 1950 márciusában kezdődött, az erőműépítő Inotai Erőmű Vállalatot 1951. november 29-én alapították meg. A kivitelezés magyar fővállalkozói a Magyar Gyárépítő Vállalat és 31-es Állami Építőipari Tröszt voltak. Az építőmunkások kényszermunkára ítélt politikai elítéltek, rabok, a rendszer számkivetettjei, „osztályidegen elemek”, munkatáborokba deportáltak, internáltak, bebörtönzött „politikaiak” voltak.  Az erőmű technikai berendezéseinek beltéri szerelését a testvéri csehszlovák partnercégek végezték.

   A cél, Sztálin hivatalos születésnapjára, december 21-re történő üzemindítás lett volna, de a sztahanovista munkaverseny keretében már a nagy októberi szocialista forradalom évfordulóján, 1951. november 7-én sikerült elindítani a próbaüzemet, akkor kapta hivatalos nevét is: „November 7” Erőmű Inota. A létesítmény ugyanezen év december 6-án kezdte meg az áram betáplálását a magyarországi elektromos hálózatba. A létesítmény az átadást követően is fejlődött, ez újabb kazánokat 1954-ig fokozatosan vonták be a termelésbe. Az erőmű névleges teljesítménye teljes kiépülésével 120 MW volt, benne hét gőzkazán és hat turbógenerátor üzemelt.

   A létesítmény működését kezdetben jelentős nehézségek hátráltatták. A működés első időszakában folyamatosak voltak a belső erőművi berendezések meghibásodásai, amelyeket a csehszlovák féllel kellett javíttatni. Elégtelennek mutatkozott a beérkező szén mennyisége is, a szomszédos bányatelken üzemelő várpalotai szénbánya képtelen volt a megfelelő mennyiségű szenet biztosítani az erőműnek, ezért távolabbi bányákból vasúton kellett beszállítani a kellő mennyiségű fűtőanyagot.

   1973 és 1975 között az erőműben egy gázturbinás csúcserőművet is építettek, amely a csúcsterhelések idején működött. A csúcserőmű üzembe helyezésével az inotai létesítmény névleges teljesítménye 164 MW-ra nőtt. 1977-től kezdődött az erőmű kazánjainak fokozatos renoválása, mivel az addigi üzemidő alatt azok teljesen elhasználódtak. Az 1980-as évekre már fokozódó gondot jelentett a létesítmény környezetszennyező mivolta is, működésének egyetlen napja alatt 120 tonna kén-dioxidot bocsátott a levegőbe. A környezetvédelmi előírások szigorodása miatt 1990-ig pernyeleválasztó berendezéseket telepítettek. Az ekkorra erőteljesen avuló erőműben átépítések és bontások kezdődtek, hogy a telephely modernizációjával később majd biztosítani lehessen a termelés fenntartását. 1998. március 2-án az erőművet birtokló Bakonyi Erőmű Vállalatot a magyar állam privatizálta, így az erőmű is magánkézbe került. 1999-ben a létesítmény egyik kéményét is lebontották. A fejlesztési projekt azonban elkésett, az erőműre ekkor már nem volt igény. 1999-ben a Magyar Villamos Művek jelezte, hogy nem kívánja meghosszabbítani az erőművel fennálló szerződését. A csúcsidőszakban 800-1000 embert foglalkoztató üzemben 2001-ben már csak 200-an dolgoztak. 2000 márciusa után már nem üzemelt a gázturbinás csúcserőmű sem. Ekkorra az erőmű már csak árnyéka volt önmagának, teljesítménye a korábbi időszak alig tizedére zsugorodott.

   A szenes erőművet végül hosszabb előkészítés után 2001. december 30-án állították le. A következő hónapokban a berendezéseket leszerelték, az épületek egy részét pedig lebontották. Az erőmű másik, 105 méter magas kéményét 2011 szeptemberében balesetveszély miatt felrobbantották. A hőerőmű 50 évig szolgáltatott áramot.

    Jelenleg egy Bakonyi-Asset Management Kft. nevű cég tulajdona az épületegyüttes. Részben ugyan bontják az épületeket, bevételszerzés miatt elsősorban a fém részeket, de filmstábokat, tematikus sétákat és színházi előadásokat is beengednek a területre, illetve egy-egy kisebb műhelynek is akadnak bérlői. A cég amúgy tőkeerősnek tűnik, a nyilvános adatok szerint a 2019-es adózott eredménye 92, a 2020-as pedig 274 millió Ft. Üzleti modelljük egyelőre fenntarthatónak tűnik.

   Az erőmű jelenleg egy halott gigászi ipari épület, egy, az enyészetnek átadott és pusztulásra ítélt monstrum, egy valaha monumentális, grandiózus épületkomplexum-óriás csontváza. Elhagyatott, mint Csernobil… De a máig szerencsére megmaradt, kolosszusként álló épületei most is lenyűgözőek és elképesztően döbbenetesek.