Gárdonyi Géza: Ének a fákról

                                     Gárdonyi Géza: Ének a fákról

Már régen készülök, hogy ódát irok a fákról. Gyermekkorom óta csodálom és szeretem őket. De ma már nem olvas ódát senki, s pláne a fákról!... Micsoda fák is volnának érdemesek arra? Hacsak az a kilenc fa nem, amelyet a rajtunk meggazdagodott jeles osztrák család ültetett nekünk hálából Aradon.

Hát csak prózában, mint Szent Dávid király:

Városban élek immár hatodik esztendeje. Mikor kinézek az ablakomból csak követ látok és követ. Úgy élek, mint a rab rigó, amelyik a kalitkájával szemben függő olajnyomatu képen láthat csak olykor zöld színt. És arról eszébe jut az erdő. Nekem is eszembe jutnak olykor kertek, berkek, erdők, mindenféle faismerőseim. Mert az embernek vannak ismerős fái, amelyeket számon tart, mint az élő ismerősöket, és amelyeknek a halálán szomorkodik, mint az élő ismerősök halálán.
    Ha visszatérek valamikor abba a faluba, ahol gyermekéveim legkedvesebb idejét töltöttem, a két nagy jegenyefát keresi a szemem már messziről, azt a két jegenyefát, amelyik a kertünk végén állt, mint két szikár óriás. Milyen különös fa is a jegenye! olyan, mint a hallgató ember. Soha nem susog. Ha susog is; csak úgy magának, mintha magának beszélne. És soha nem hajlik. És soha nem néz alá, csak mindig föl az égre. Mit néz mindig az égen? Akkor nem tudtam elgondolni. Hanem itt Pesten már értem. Milyen boldogság volt az eget látni! nappal a felhőket, a levegő tiszta óceánján, éjjel a holdat a csillagokat, a fényes mindenséget, a sötétkék végtelenségben.
   Aztán azt fogom nézni, hogy a nagy vén szederfa megvan-e még, ott van-e a ház előtt, amelyben mi laktunk. Az a fává vált jóságos asszonyság! Bezzeg az nem volt néma fa! Milyen kedvesen susogott esténként, mikor a ház előtt ülve néztük az öcsémmel a hulló csillagokat. A fa susogása, tudtam akkor is, hogy csak a szellő súrolja és mozgatja lombjait. És mégis volt abban a susogásban valami mit szívesen és álmodozva hallgattunk. Valami zene volt benne. Valami dallamtalan, lekottázhatatlan, örökké befejezetlen titkos értelmű lágy zene, aminőt nem írt se Verdi, se Kacsóh Pongrácz. Talán van (és én hiszem hogy van) a lelkünknek egy gyönge finom része, amely nem bír kibontakozni és megnyilatkozni soha az emberi testben, csak bimbó állapotban veszteglő, zsibbadt, holt erő marad mi bennünk, s öntudatunknak és igaz valónknak magva az csupán, abban elevenné vált földben, amelynek test a neve. Ez a finomabbik rész gyönyörködik a csillagokban és érti a szederfa susogását.

   A szederfa susogása nem olyan mint a cserfáé: lágyabb, szelídebb. És a mi szederfánk susogása sem olyan mint más szederfáké. Nem is lehet olyan, mert a mi szederfánk azt a levegőt lélekzi, amit udvarunk, mink magunk. Van valami ami közös bennünk és őbenne, ha nem is egyéb, mint az, hogy ő nekünk nőtt, és hogy mi őt szeretjük.

   Úgy emlékezem arra a fára, mint akármelyik rokonomra. A formája a lelkemben van, mint a bányából ásott kőben az őskori páfrány formája. A dereka vastag volt, és három erős kar ágazott szét belőle egy öl magasan. Két kar a ház felé hajolt, egy az út felé. Hej, sokszor felmásztunk azokra a szélesen kiterejsztett karokra az édes jó gyümölcsökért, és dicsértük az öreg fát, hogy milyen jó, milyen áldott, soha soha nincs esztendő, hogy meg ne hozná a cukros, fehér zamatos gyümölcsöket.

   Hát a repedezett héjú kövér almafa a kertünkben! Álmomban de sokszor ott játszom alatta! Tavasszal fehéres rózsaszín virágpompájában van ez a fa, mintha ivott volna abból a mesebeli vízből, amelyik visszaadja az ifjúságot, a szüzességet és szépséget. Ősszel meg nagy hosszúkás piros almát lógat minden levélcsokrán. Meg van rakodva, mint a messzi útról érkezett jó rokon, aki mindenféle ajándékkal jön látogatóba. Minden reggel, mikor iskolába mentem, ejtett el nekem egyet-kettőt, ott találtam a fűben. Az alma fehér hasú volt és édes. És én gyermeki hálaőrzéssel néztem rá:  

- Köszönöm jó almafa, köszönöm!

Ma is megfoghatatlan nekem, hogy honnan adja ez a fa azt a szép, édes gyümölcsöt! A kertben csak egyféle föld van, s minden fa más meg más gyümölcsöt szí abból. A mag... De csodálatos nagy titok a mag! Hogy abban a kis fekete almamagban benne lehet egy ilyen nagypiros golyókkal ékes fa! A jövendő idők almafája. De nincs másképpen! Benne van, benne! Ha nem volna benne, hogy jönne ki belőle?

    Talán a fölöttünk tündöklő csillagvilág is ilyen apró mag volt valamikor az Isten markában. Egyszerre csak beledobta a fekete semmibe, s azt mondta:

- Legyen!

Harmadik kedves vén fám a kert végén álló diófa volt. Azt is megösmerném akármi diófaerdőben, ezer fa között is. Micsoda méltóság és komolyság volt az a fa! Mint valami király! Alatta hosszú és selymes volt a fű. Hányszor hevertem ottani! és karomat a fejem alá téve hányszor néztem elmerengve sötétzöld terebélyes lombjait.

    Valami tíz lépésnyire tőle két kis nyomorékforma birsalmafa állt. Mint két kis szelíd nyomorék leány, aki tavasszal vadrózsát tűz a hajába, ősszel meg birsalmát visz a kezében, úgy megy az iskolába. Mert olyan volt a viráguk, mint a vadrózsáé. Valamivel nagyobb és testesebb, de azonegy színű és azonegy bájoló. Sohasem szakítottam e két fácskának a virágából, csak odaálltam és néztem, szagoltam, hogy van-e illatuk?

És susogtam pusmogtam nekik, mint ahogy a gyerek szokott a gyereknek:

- Kedves kis birsalmafáim, milyen szépek vagytok! Olyan szépek vagytok, mint a tiszttartó kisasszonyok: a Vilma meg az Iduka. Csak télen látszottak nyomorékoknak. Nem volt rajtuk a szép kis zöld levélruha. Körülöttük hó. Mindenféle hó. És ők ketten a vigasztalan dermesztő hidegben mint két meggémberedett ruhátlan ínséges gyermek, akinek sem apja, sem anyja, se hajléka nincsen, és így idekünn dideregve néznek az égre: várják, a napot, a tavaszt, az édesanyát.

   Hát a szilvafák, a sápadt, fehérvirágú, sovány, néma teremtések! Azokat eleinte nem igen vettem figyelembe. De egyszercsak ősszel, mintha egy éjjelen valahol jártak volna, egyik gömbölyű szilvával, a másik sárga szilvával, a harmadik kék magvaválóval megrakodottan állott a kertben.

   De nemcsak a gyümölcsfák között vannak nekem ismerőseim: az erdőben is sok-sok fa. Egy cserfa, amelynek odú van a hóna aljában és madár lakója van. Egy másik cserfa, amelynek a tövében tüzelni szoktak a kanászok. Az oldala olyan már, mint a kormos teknő. És mégis él, mégis zöldek a lombjai.

   Van egy villámsújtott fa is az erdőben. Milyen büszke, nagy fa volt az! Mint valami gróf. Egy napon megsújtotta a villám, s attól kezdve olyan lett, mint a megalázott ember. Az egyik ága úgy nyúlott lefelé, mint a koldus kérő keze.

   A fenyőfákat is szeretem. Olyanok, mintha meseországból valók volnának. Abból az országból, ahol örökös a gyász, mert a király leányát elvitte a sárkány.

   Az arany-, meg az ezüstországot is megtalálom. Az ezüst-ország a nyírfák. Az arany-ország a nyárfák ősszel. Egy magányos nagy reszkető-nyárfa ismerősöm Somogyban él. Szőlős-Györökben, a falu közepén, a híd mellett. Sokszor néztem azt a fát az öreganyám kertjéből. Mért reszket mindig, mint a bűnös ember? Ha ember volt valamikor, valami véres bűnt cselekedett. De mit?

   A kerti fák mind olyanok, mintha boldogok volnának. De az erdei fák közt gyakran találtam olyat, amelyikről lesóhajtott a szenvedés. Egy erdélyi utamban láttam a legszegényebbet. Egy magányos cserfa volt az, sziklás hegy tetején. Mennyi nyomorúság és küzdelem lehetett annak a kis görbe fának az élete! A sziklás, kopár hegytető alig adott neki több táplálékot, mint amennyiből egy kökénybokor szokott tengődni. És ő, hogy a sorsa odavetette, élt és él tán mai napig is ottan a kietlen hegytetőn, minden szélnek és minden viharnak az országútján, örökké rázva, tépázva nyáron az égető száraz forróságban télen a földet kövítő, csikorgó mérges hidegben. Milyen gazdagok voltak hozzá képest azok a fák, amelyekkel egyszer a Vértes hegy völgyében találkoztam. Nem tudom mi fák voltak, mert gyermek voltam még akkor és eltévedten bolyongtam az erdőn. Csak arra emlékszem, hogy óriás nagy, világoszöld lombú fák voltak. Őserdőrész hangtalan virággal pompás. A fák alatt egy szarvas legelészett az üszőkéjével és csak egyetlenegy feketerigó szólt olykor hol itt, hol amott. A fütyülését mindig ismételte a visszhang. Micsoda különös teremtések voltak azok a néma mozdulatlan óriások, s az életnek micsoda ereje volt mindegyikben! És micsoda végtelennek tetsző sokaság! Áhitatos félelem nehezedett rám, hogy alattok jártam. Éreztem, hogy ez már nem az ember világa, hanem a fáké. A fák itt az urak! Az Isten a völgyet nekik teremtette. S hogy szél kerekedett, megmozdultak az óriások és beszéltek egymással méltóságos komor morajlással, rejtelmes, ismeretlen nyelven, amit az ember soha meg nem érthet.

   Láttam egyszer egy holt fenyőfát is. Bizonyosan ott fekszik most is az irtatlan nagy hegytetőn, a Szent Anna tó közelében, Erdélyben. Ott fekszik, mert az ottan őserdő és nem lehet a fákat a hegyről levinni. Az a holt fa már fehér volt, mint a föld színén heverő emberi csontok. Olyan is volt, mint valami óriásnak a csontváza. Mintha az itteni óriás meséknek egyik hőse heverne a fák között, talán éppen az utolsó óriás, akinek már nem maradt társa, aki eltemesse.

- Mért születik a fa? Hogyan él, és hogyan hal meg? Tud-e magáról valamit?

Ha tud, bizonyára azt mondja magában:

- Én fa vagyok, földhöz láncolt rab. Itt születtem, itt élek és itt halok meg ezen az egy helyen. Ti pedig, akik alattam jártok, ti törpék, ti emberek vagytok. Odamehettek, ahova akartok. És én még sem cserélnék veletek, mert nekem két anyám van: a föld, meg a nap. És mind a két anyám holtomig szeret engem.

   Én valamennyi fa között mégis a jegenyefát szeretem a legjobban. Sem árnyéka, sem gyümölcse, tudom, de van valami az ő egyedülvalóságában, hajthatatlanságában, fölemelkedettségében, ami tetszik nekem. Ha meghalok, azt szeretném, ha egy jegenyefát ültetnének a síromra. Nekem kedves az a gondolat, hogy egykor jegenyefa leszek és állok, mint éltem: magányosan, hallgató lombokkal, folyton az eget nézve: nappal a felhőket, éjjel a holdat, csillagokat.