Zelk Zoltán: Mese a fákról

                                         Zelk Zoltán: Mese a fákról

A világ végétől egy verébugrásnyira volt a mező, ahol a virágok és füvek a levegőben röpködtek, mint a lepkék, a fák pedig úgy sétálgattak, mint errefelé az emberek. Néha a szél is ellátogatott a mezőre, a felhők leszálltak a fák közé, s a csillagokról, nyárról és tavaszról s hasonló bölcs dolgokról beszélgettek egymással. Így éltek a világ végén akkor a növények, s azt hitték, az egész világ ebből az egyetlen mezőből áll. Éppen ezért nagyon elcsodálkoztak, amikor váratlanul odatoppant egy nagyon-nagyon öreg Szél, s fáradtan, lihegve leült a földre.
– Hű, de elfáradtam – mondta –, de magas hegyeket kellett átrepülnöm, míg ideértem!

– Hát honnan jöttél, Szél apó? – kérdezte egy ifjú bokor, amely az előbb még versenyt futott társaival.

– Az emberek országából – felelte a Szél.

De a fák mit sem tudtak az emberekről, s a virágok és füvek sem, ezért ők is odarepültek, hogy meghallgassák a Szél szavait. S a Szél nem kérette magát, belekezdett mondókájába:

– Azok is olyan földön járó élőlények, mint ti vagytok, csak karjaik és lábaik vannak, s az eső elől házakba bújnak. De nem olyan boldogok, mint ti vagytok. Ti szeretitek egymást, s megosztoztok a nap sugarain s az eső cseppjein, de ők veszekszenek egymással, s van, aki sokat eszik, van, ki éhezik közülük.

– Ezt az országot fölkeressük! – kiáltotta el magát egy hórihorgas jegenye, s a többiek ágaikkal csapkodva utánazúgták:

– Elmegyünk oda! Elmegyünk oda!

S elindult a fák menete, s fölöttük repültek a füvek és a virágok.

Abban az időben még nem volt növény az emberlakta földön, így hát volt is csodálkozás, amikor közéjük érkezett a lombos, ágas menet.

– Milyen különös lepkék! – kiáltották a szálldosó margarétákra mutatva.

– Milyen furcsa, zöld madarak! – mutogattak a röpködő, zöld füvek felé. 

De nemsokára megszokták a fákat s a füveket, s tovább élték régi életüket. Az öreg Szélnek igaza volt. Az emberek élete tele volt bajjal és szomorúsággal, s annyi gonoszságot láttak az idetévedt növények, hogy rémületükben a földbe gyökereztek. Azóta állnak egy helyben a földön. Nekem egy öreg tölgyfa mesélte ezt, ő is a nagyapjától hallotta, én pedig el is hiszem, mert az öregek nem szoktak hazudni.