A Goldmann-ház, amelyben a nagy nevettető, mindannyiunk "Latyi"-ja, Latabár Kálmán lakott

A Dózsa György úton sétáltam, amikor véletlenül arra járva, elmentem a 17-es számú ház előtt. Felnézve rá, úgy éreztem, mintha egy óriás lábánál állnék; hatalmas, robusztus épület, mondhatnám monumentális, de ugyanakkor elegáns. Otthon utánanéztem; a szecessziós bérház 1911-ben épült, Karvaly Gyula tervei szerint. Építtetője és első tulajdonosa után Goldmann-háznak is nevezik.

    A tetőrész érdekes megoldású volt, az eresztartó és a sátortetős saroktorony fából készült. Akárcsak az erkélyek díszesen faragott oszlopai. Domborműves frízeket láttam az oldalain (Maróti Géza szobrász művei), elkezdtem fotózni őket. Amikor a bejárat mellett, a ház falán észrevettem Latabár Kálmán mosolygós arcú, cilinderkalapos emléktábláját (mely hirdeti, hogy itt lakott a felejthetetlen művész), őt látva, önkéntelenül én is elmosolyodtam. Képzeletbeli kalapomat tiszteletből, én is megemeltem előtte. És akkor úgy döntöttem, hogy nekem ebbe a házba be kell mennem. Látnom kell, hogy a nagy nevettető, ez a kivételesen nagyszerű ember, művész, színészlegenda, mindannyiunk „Latyi”-ja hol élt, hol lakott.

    Budapest bérházainak, palotáinak ezer meg ezer csodálatosnál is csodálatosabb díszes kapubejárója, lépcsőháza van. Sokat megnéztem közülük, de amikor ide beléptem, a kapubejárót és a folyosóját látva, álmélkodásomban még a szám is tátva maradt, annyira szép és gyönyörűséges dolgokat láttam. A díszek, a domborművek, az állatfigurák, minden, de minden színes, égetett Zsolnay porcelánból készültek. A négy látványos faliképet illesztett, szintén Zsolnay tűzzománc porcelán csempék varázsolták a falra. És most jön a java; a díszítések, a figurális díszítőelemek zöme, zöld eozin-mázas porcelánból készültek. Szemkápráztató látvány volt, mert ahogy lassan befelé haladtam, úgy változtak a színek minden lépésemnél. A kapualjban valamikor Zsolnay-szobrok álltak, amelyek sajnos a hatvanas évekbeli nagy tatarozás alatt eltűntek(?).

A Latabár. Ha valaki meg tud nevettetni egy egész országot, és még magán is tud nevetni, az minden elismerést megérdemel. S ha valakit mindenki szeret, ahogy ő is viszont szerette az embereket, az kivételes, nagyszerű emberre vall. De ő nem csak színpadon, a színházi közönségét tudta megkacagtatni, hanem az utca emberét is. A villamoson, buszon utazva (nem volt kocsija), az utcán, az emberek odagyűltek köréje, és ő néhány mondatával, „Latabáros” grimaszával, poénos bohóckodással, tréfáival mosolyt csalt a fáradt emberek arcára, jókedvre derítve őket. Igazi mókamester volt. Tudta, hogy a bánatra, szomorúságra, fásultságra legjobb gyógyír a nevetés. Szerette az embereket, jól érezte magát közöttük. Közvetlen volt, azonnal meghitt kapcsolatot tudott velük felvenni.

    Ugyanúgy nevettetett a Horthy-korszak és a kommunista diktatúra alatt, a politika sohasem érdekelte. 56-ban - mert ennyire szerették -, az emberek valahogy megválasztották a Forradalmi Bizottság elnökének. Amikor hazament, kétségbeesetten kérdezte az otthoniaktól: „Mit kell ilyenkor csinálni?”. (S amikor elképzelem, ahogy ezt csodálkozó, fancsali arccal, amolyan „Latabárosan” kérdezi, szinte elfog a röhögés. Bocsánat.) Szerencsére emiatt nem lett semmi baja.

    1944-ben a háború, a nyilas terror elérte a békés házukat is. Latabár anyai ágon zsidó származású volt. De ez eddig soha sem volt baj, senkit sem érdekelt. Egy napon nyilasok zörgettek az ajtaján. Zsidókat kerestek. Ő nyitott nekik ajtót. „Tessenek bejönni”. Szegénynek remegett a hangja, ahogy beszélt. A nyilasok megkérdezték tőle: „Miért remeg a hangja, művész úr?”. Mire ő azt válaszolta: „Szerepet tanulok kérem”. Ismertsége valamelyest megvédte őt. A nyilasok megszégyenülten távoztak, miközben a nagymama a szomszéd szobában a szekrényben lapult. Ott bújtatta. Még nevetni is lehetne a sztorin, ha nem lett volna véresen komoly. Drámai, amolyan fekete humoros sztori...

    Egy ilyen vészterhes napon azt látta, hogy egy nyilas suhanc a ház pincéjéből felrángatott egy nagyon idős asszonyt, akit rugdosni kezdett. Latabár odaszaladt, és közéjük állva megpróbálta a nénit megvédeni a nyilas további ütlegeléseitől. Erre az abbahagyta a bántalmazást. Latabár karját nyújtotta az asszonynak, felsegítette, és a lépcsőn az ajtajáig kísérte. Az ő fegyvere a segítő kéz, az emberség volt…

    Az 50-es években legendák keltek szárnyra a népszerű művészről. Volt egy, amelyben a Rákosi-képnek keresett helyet a falon, közben pedig azt mondogatta, „Hova akasszalak? Hova akasszalak?” De ez nem történt meg, valószínű, hogy a nép ajkán terjedt, mint ahogy az anekdoták, vagy a mondák szoktak. (Tudom, hogy nem történt meg /Latabár tréfáival senkit nem bántott, senkit ki nem gúnyolt volna/, de annyira jó poén, hogy sírásig nevettem magam rajta, ahogy megint csak elképzeltem a szituációt…)

    A Kádári-konszolidáció idején egyszer Aczél György, a „kultúrguru”, a szocialista kultúrpolitika nagymogulja is felkereste a lakásában (ámbár Latabár nem hívta, Aczél szinte felkönyörögte magát). Nagy volt az izgalom a Latabár-családban, a látogatást illetően. Körülbelül olyan volt a helyzet, mint amikor a hiéna elmegy a gazellához vendégségbe és nyugtatgatja, hogy most nem eszi meg… Aczél is biztosította, hogy a rendszer támogatja művészi tevékenységét, játszhat tovább, bár előzőleg elítélték művészetét, a Horthy-rendszer csökevényének, rothadó termékének bélyegezték. Aczél a beszélgetésük során amolyan kedélyes, bratyizós módon letegezte a művészt, de ő nem tegezte vissza. Latabár ezzel is megadta a tiszteletet, ugyanis mindenkit magázott…

    Egyszer, egy május elsejei felvonuláson kinyitotta a Dózsa György útra néző ablakát és kinézett rajta. Hömpölygött ablaka alatt a tömeg. Valaki meglátta a sokaságból és elkiáltotta magát: „Ott van Latabár!”  Mindenki felé fordult, és az addig skandált „Éljen május elsejéről” átváltottak „Éljen Latabár!, Éljen Latabár!”-ra. Tombolt, zúgott a tömeg, ahogy éltették, tapsolva, integetve. A művész nagyon boldog volt, a szeretet eme megnyilvánulását látva.

    Mesélte, hogy a világon neki van a legnagyobb fürdőközönsége; amikor Siófokon nyaralt és bele-ment a vízbe, vagy száz ember kísérte. Úszikáltak. Amikor kilubickolta magát és kijött a partra, azok is mind kijöttek vele… Ez már nem csak a népszerűség velejárója volt; szerették az emberek.

    Otthon sok gyakorlással készült a szerepeire, de a színpadon rögtönzéseivel, a helyzetre való gyors reagálásával is osztatlan sikert aratott. Amikor otthon kidolgozott egy új számot, bement a színházba, odament a kellékesekhez, a vécés nénihez, a jegyszedőkhöz, és ott helyben bemutatta nekik. Ha ők nevettek rajta, megtartotta a produkciót, ha nem, elvetette.

    Nem éltek fényűzően, csak egyszerűen, szerényen. Ennek ellenére, csak halála után derült ki, hogy mennyi embert támogatott anyagilag. Többek között például rendszeresen küldött pénzt egy nagyon beteg súgónőnek, idős színészeknek, akiket nem foglalkoztattak és még sokaknak…

    Istenadta színész és komikus volt. Ő Charlie Chaplin, Denny Kaye, és Fred Astaire volt egy személyben. Még semmit nem csinált, csak kijött a színpadra, és már nevettek az emberek, a közönség tombolva tapsolt. De tréfáival, mókáival soha senkit nem bántott meg. A 30-as, 40-es években ötven filmben szerepelt. Érdemes, kiváló művész. Munkásságát 1950-ben Kossuth díjjal ismerték el.

    Az 1954-ben forgatott mozifilmje akár a művész ars poeticájának is mondható. Latabár ebben Peti bohócot alakítja, aki cirkuszi elefántjával, Aidával a háborús időkben ezernyi veszélyen és kalandon mennek át, míg aztán a végén révbe érnek. Az egész film menete, útja a szeretet láthatatlan tégláival van kikövezve…