Jókai Mór: A nagyenyedi két fűzfa (részlet)

                      Jókai Mór: A nagyenyedi két fűzfa (részlet)

                                                              Beszély

 Felvinc és Enyed között egy kis bérci patak vágja keresztül az utat, melyen most tartós kőhíd van építve. A híd mellett kétfelől a patak oldalában emelkedik két roppant fűzfa, és ezen két fűzfának históriai emléke van. Hét emberivadék látta azokat felnőni, s ivadékról-ivadékra szállt a történet, s máig is úgy emlékeznek arra, mintha csak a mi életünkben történt volna...

...Éppen száz és ötven esztendeje annak, hogy a kuruc-labanc világ legszebb divatjában vala; ma a kuruc, holnap a labanc osztott törvényeket Enyednek; mikor az egyik kiment az egyik városvégén, a másik bejött a másikon.

   A jó enyediek váltig jobb szerették volna, ha e derék emberek, ahelyett, hogy őket látogatják, inkább egymást keresnék fel. Ezek azután falkánkint jártak városról-városra, zsarolva, harácsolva, ahol engedékeny népre akadtak; gyújtogatva, ahol megharagudtak, s szétszaladva, ahol megijedtek. Nem is igen nagy szenvedéllyel folytatták a harcot; a vesztes fél rendesen átállt a győzteshez, úgyhogy Cserei Mihály bizonyítása szerint akadt ember, aki négyszer-ötször volt kuruc, ugyanannyiszor labanc…

…Még aznap délben megjelent a város alatt Trajtzigfritzig háromezer főre menő labanc népével; a nemes város a főbírót, a kollégiumi testület a nagy tiszteletű rektor professzort választá ki, hogy deputációba menjenek eléje.

   Trajtzigfritzig lóháton ülve fogadta a küldöttséget; a többi sereg mind gyalog járt, kivéve három faágyút, melyeket bivalyok vontak. Nagyon gyanús kérdés volt azonban, ha vajjon el lehet-e ezen ágyúkat sütni anélkül, hogy az ember a körülállók életét veszélyeztesse? Még egy negyedik ágyújok is volt rézből, melyet valamely csata alkalmával valamelyik fél beszegezett és otthagyott, ők pedig kifúrták a szeget onnan, úgyhogy most, ha elsütötték az ágyút, a gyújtólyukon jött ki mind a töltés, a golyó pedig bennmaradt.

   Maga a had gyönyörű népség volt; igazán ráillett a válogatott cím, mert az ország minden népeiből volt az összeválogatva; magyar, oláh, belga, marodeur, rác és oláhcigány egy csoportban, egyik mezítláb és sisak a fején, a másik a szűrin át kötötte a kardot, némelyik nagy puskát cipelt, melynek nem volt már sem kulcsa, sem kereke, s mind valamennyi nyírott bajusszal volt, hogy összekeveredés esetén mégis csak megkülönböztethessék egymást a hasonló elemekből szerkesztett kurucoktól, kik hosszú hajat s fülig kent bajuszt viseltek. A legnagyobb rész bocskorban járt, csupán azoknak jutott saru, akik valamely tisztségben voltak, azokra sarkantyú is volt ütve jobbára, de minthogy lovuk nem volt, az a sarkantyú nem szolgált egyébre, minthogy legyen nekik miben elesni, ha futni akarnak.

   Ily ármádiának volt vezére Trajtzigfritzig; de nagyon csalatkoznék, aki azt hinné, hogy ő is hasonló volt rongyos seregéhez; lova legszebb angol mén volt, ő maga ezüstcsillagos, láncszemből font páncélinget viselt aranysujtásos, meggyszín bársonydolmány felett, homlokát kecsegehátú rézsisak borítá, s páncélpikkelyes kesztyűkbe dugott kezeit széles, egyenes kardja markolatán nyugtatá.

   Széles, tunya képéből s nemtelen vonásaiból ugyan kirítt, hogy e pompához sem születése, sem érdemei nem juttatták; s ahány csojtár, ahány darab öltöny volt rajta, azon mind más név kezdőbetűi voltak hímezve; de ő azért elég méltóságot tulajdoníta magának, ha lovon ült, azokhoz, akik gyalog járnak.

   Alvezére, Bórembukk, egy nagy, trabális mészároslegény volt, szőretlen csontos pofával; ki egész ellenkezőleg különösen nagy gondot látszott arra fordítani, hogy mentül piszkosabb lehessen. Bőrködmöne csillogott a szennytől, s orcája bátran dicsekedhetett vele, hogy záporesőn kívül más vizet sohasem érzett. Minden fegyvere egy hatalmas taglóból állott, mellyel egy csapásra le bírta fél kézzel ütni a tulkot.

   Ez érdemes férfiak elé járula a két tagból álló küldöttség nagy tisztelettel és kalaplevéve, s nagyobb megtiszteltetés okáért Gerzson úr egy igen szép deák perorációt tartott a két vezér előtt:

- Dox hororátisszime, et jusztisszime, generálisz hortisszime, Domine klmentisszime. Nosz Rektor Kollégi Nagyenyedienzisz máxime kum honore et trverenciá szálutámusz grátulámur et szálvániámusz eszcre nesztrám exelenciám.

   Trajtzigfritzig Bórembukkra nézett, ez viszont őreá; egyikök sem tudott egy szót is deákul, hanem azért mégis úgy tettek, mintha mindent értenének.

- Derék beszéd volt… Értettem jól, amit kend mondott… - szólt a vezér, amint észrevette, hogy Gerzson nem fog már többet beszélni, s leereszkedőleg vállára veregetett. - Kinek híjják kendet?

- Én vagyok Tordai Szabó Gerzson, a nagytiszteletű kollégium rektor professzora, társam ő kegyelme pedig nemzetes Tóth János uram, a nemes város főbírája.

- Hát a csizmadia céhmester hol maradt?

- Az nem látta célirányosnak közénk elegyedni.

- No, pedig annak is itt kellene lenni, mert háromezer csizmára van szüksége a seregnek, aminek három nap alatt elő kell teremtődni, különben esküszöm ősi kardomra (valahol lopta azt a kardot), hogy minden csizmadiát eltörlök a föld színéről!

Ennél merészebb fogadást, úgy hiszem, senki sem tett még.

   Gerzson úr meghajtá fejét, s most a főbíró szólalt meg magyarul:

- Majd tudtára adandjuk a becsületes céhmesternek akaratodat, méltóságos úr, és ő minden lehetségest el fog követni; kérünk azonban az egész város nevében, hogy érdemes hadaiddal légy kegyes a városon kívül maradni, mert mi ámbátor a legjobb véleménnyel vagyunk is felőled, a buta népség annyira fél a fegyveres néptől, hogy közeledésteknek hírére mind szétszaladának az erdőkbe, részint elzárkóztak a templomokba; úgyhogy ha bejönnétek, sem találnátok egyebet üres házaknál, nekünk pedig lehetetlenné tennétek, hogy kívánságaitoknak megfelelhessünk, nem lévén senki, akitől azokat behajtsuk.

   Trajtzigfritzig Bórembukk fülébe súgott valamit, s azzal rosszul rejtve ravasz mosolygását, így szólt:

- Becsületes szolgák. Minthogy félvén és minthogy bolondok lévén, mink sem kívánván, hogy házaitokat üresen hagyván, abban senkit sem találván; tehát hazamenvén és megmondjátok a népnek, hogy mi eltakarodjunk, ha ők hazajöjjenek, és azután pediglen kiváltképpen csakhogy éppenséggel azonnal mindgyárt itt a város mellett mink egy helyben maradván, ezer lépésnyire sátort üssünk, ki hol várjuk a sort elmaradtával való teljesítését , hogy megvalósulván. Ti pedig minden háznál gyertyát gyújtsatok, hogy lássuk, hogy mindnyájan otthon vagynak, különben pedig, ha egy vagy más, így vagy amúgy talál lenni, hát majd meglássátok azt az egyet, hogy! Hát szóval akkor…meglássátok hogy…, akkor aztán…punktum!...megértették?!

   Ilyen ékesen szólással tudtára adván a vezér a maga ultimátumát a küldöttségnek, visszabocsátá őket a városba, ő pedig a maga seregével mintegy ezer lépésnyire letelepedett a mezőn, búzakévékből csinálván ki-ki magának sátorokat.

   A visszatért küldöttség pedig tudtul adá a lakosságnak, hogy ki-ki menjen haza a maga lakásába, s éjszakára tegyen gyertyát az ablakába, s ami szegénységétől kitelik, hordja össze, hogy a labanc urakat kielégíthessék vele.

 

 

Kézdy György (születési nevén Krausz György) 2013-ban ment el közülünk. Kézdy György az egyik kedvenc színészem volt. No, nem annyira a Szomszédok televíziós sorozat Virág doktoraként lopta be magát a szívembe, hanem, színpadi szereplései és játékfilmjei által. Szimpatikus, rokonszenves megjelenése és játéka, jellegzetes, kellemes orgánuma, hangja az, ami megfogott. Példának okáért pont ez a tévés játékfilm, A nagyenyedi két fűzfában nyújtott játéka is, amely fantasztikus és magával ragadó, élményszámba megy.

   Jászai Mari-díjas magyar színész, érdemes művész. Klasszikus tragédiák és modern művek jelentős karakterszerepeit játszotta el. Fegyelmezett, intelligens, tudatos, jó humorú személyiség volt. 2005-ben rákot diagnosztizáltak nála, ami köhögésrohamokat és erős fájdalmat okozott neki. A gyógyulás érdekében a cigarettáról is leszokott, de továbbra is erős köhögéssel járó rohamok nehezítették az életét. Betegségét eltitkolta ismerősei és barátai elől. 2013 elején gyomorfertőzés miatt került az Uzsoki Utcai Kórházba, ahol február 8-án (egy héttel 77. születésnapja előtt) kivetette magát a harmadik emeleti ablakon és életét vesztette. Valószínűleg pillanatnyi kétségbeesésében tehette. Akkor és ott nagyon egyedül lehetett. Nem volt senki, aki mellette lett volna és fogta volna a kezét…

   A Kozma utcai zsidó temetőben temették el. Tiszteletem jeléül felkerestem a sírját. Alig találtam meg, mert a temető egyik legtávolabbi, legeldugottabb, ugyanakkor a legcsendesebb helyén van. Ott nem zavarja senki…

   (Egy térképen megmutatom a Művész sírját, amelyen rajta van Alfonzó sírja is. Az ő sírját is felkerestem, amelyet még inkább nehezebben találtam meg… Azért mondom el ezt is, mert nemsokára bemutatom az egész zsidó temetőt, bejárva megmutatom a különleges temető sok híres, nagyszerű, hős, és neves halottjának sírjait, mauzóleumát, látványos, művészi, építészeti műalkotásait, a II. világháború tragikus eseményeinek emlékműveit).