Az időutazás felfedezése, hipotetikus felépítése és gyakorlati alkalmazása századunkban

        Az időutazás felfedezése, hipotetikus felépítése és   

                  gyakorlati alkalmazása századunkban

 

 1962. november 02. Nagy nap ez az életemben. Ugyanis megalkottam az időgépet. Ma fejeztem be az utolsó simításokat rajta. Kész. Itt van előttem az íróasztalomon, teljes valójában. No, nem kell valami irdatlan, böhöm nagy szerkezetre vagy ember nagyságú masinára gondolni, az egész akkora mint egy írógép. Simán bele is férne egy hordozható írógép-táskába. A névválasztással sem vacakoltam sokat, egész egyszerűen és profánul időkalibrátormodulátornak neveztem el. Találmányommal lehetővé tettem az időutazást, mint olyat. Valóra váltottam az emberiség, H. G. Wells és Jules Verne álmát, amiről ők megszállott fantazmagóriájukban könyveikben írtak, illetve csak elképzeltek. (Mellékesen, közben meg arra is rájöttem, és részletesen ki is dolgoztam, hogy hogyan lehetne a magyar labdarúgást újra a nemzetközi élmezőnybe visszahozni, a régiek, Puskás Öcsi, Hidegkuti, Kocsis, Czibor, Bozsik és a többiek dicsőségét visszaidézni, újra feltámasztani. Hiszen már több mint negyven éve, hogy a magyar válogatott, vagy akár magyar klubcsapat nem szerepel jól – vagy egyáltalán nem szerepel - rangos nemzetközi futballtornákon, így a világ- és Európabajnokságokon, olimpiákon, ugyanúgy a magyar klubcsapatok az európai tornákon, gondolok többek között itt a nemzetközi kupák, a BL, az UEFA kupa és az Európa Liga kupa mérkőzéseire. Mily szép lenne, ha a magyar válogatott világbajnokságot, magyar klubcsapat meg mondjuk Bajnokok Ligáját nyerne. Nos, erre lenne receptem. A mostani, nagy horderejűnek számító időutazásomból való visszatérésem után, majd közzé teszem a témáról való elképzeléseimet…)        

Néhány szót a felfedezésről, és arról, hogy végül is hogyan jöttem rá az időutazás fizikai megvalósítására. A klasszikus dinamika permanens változásait és alapvető tényezőit figyelembe véve az foglalkoztatott, hogy a probléma megoldását biztosító és megvalósítandó terv, vagyis a konstans rendszer állapota ismert, stabil pont, vagyis már csak ki kellett találnom, hogy hogy a fenébe juttatok egy élő, organikus személyt a jelenből a múlt idősíkok határolta egy meghatározott időintervallumába. Ennyi. Először is a jó öreg Einsteinhez fordultam. Einstein általános relativitáselmélete előrevetíti az időhurkok és az időutazás lehetőségét. Ennek klasszikus példája, amikor például visszamegyek a múltba, egész pontosan a saját múltamba és megfigyelem magam, mondjuk mint gyerekként. Vagyis létezem a saját időmben mint felnőtt és mint felnőtt a múlt egy szegmensében megfigyelhetem a magam ifjonc személyét, azaz ketten vagyunk ugyanazon a helyen,  vagyis tudományosan megfogalmazva, az az esemény áll elő, amikor is egy adott személy egyszerre létezhet önmaga múltjában és jövőjében. Nos, barátaim, ez volt az a fricska, a szinte megoldhatatlanak tűnő feladvány, a kulcs, mert ezzel a feje tetejére állítottam a dinamika tudományát és az általános relativitáselmélet tézisét. Mert e kettőt eddig párosítani még nem párosította senki. Elit körökben vulgárisan is ezt úgy szokták mondani, hogy a szarnak adtunk egy kapitális nagy pofont. De nem keseredtem el, folytattam a kísérleteimet. És Heuréka, sikerült! Feltaláltam a spanyol viaszt, a bölcsek kövét, alkimista módra aranyat csináltam közönséges fémből (ami végül is a sarlatánoknak mégsem sikerült), vagyis rátaláltam a fizika szent gráljára: a kvantummechanika és a globális fizika hagyományos dinamika kvintesszenciáit, alapvető tanait összeboronáltam Einstein relativitáselméletével. Mint amikor a lisztet és a vizet egybegyúrom egy nagy vájlingban: először a két különálló anyag idegenkedik és berzenkedik, hogy összeálljon a másikkal. De végül is összekeveredve és összeállva egymással egy újszerű, (és nagyszerű) harmadik anyag válik belőlük, a tésztamassza. A paprikás csirke mellé az elmaradhatatlan nokedli, az isteni finom palacsinta, a fenséges fánk, vagy a szintén ínycsiklandó lángos alapanyaga. Nos, ez a tésztamassza átvitt értelemben maga a megvalósult, kézzel fogható időutazás. Lám, ilyen egyszerű. A tudomány a maguk masszív (és passzív) elefántcsonttornyaikban pöffeszkedő heroldjai és lordjai kezdetben idegenkedtek és berzenkedtek téziseimtől és pálcát törtek felettem. De nem „tört” le a pillanatnyi „kudarc”, pontosabban a kételkedés és az el nem ismertség rám boruló csigatornya. Aztán az elmélet átkalibrálása egy számítógépes szoftver hozzáadásával a kézzel fogható műszer megalkotásáig már gyerekjáték volt.  

1962. november 08. Téziseim hibátlan voltát bizonyítandó, felvettem a kapcsolatot az amerikai Optimus Sír Thomas Brighton-Bregon Brown úrral, a michigani Egyetem közismerten eszelős professzorával, a NASA Lunar and Planetary Institute program vezető főmérnökével, az „Időutazás? Majd ha fagy!” című, és az „Elmentek ti a francba az időutazással!” című, nagy vihart kavart (a szkepticisták körében viszont nagy sikert aratott) könyvek szerzőjével. Amikor bemutatkoztam és elmondtam, hogy a Magyar Nemzeti Űrtechnológia Űrhajózási és Űrügynökség és a „Magyar Űrhajóst Először A Marsra!” Program Nevű, a Magyar Állam Kiemelt, Prioritást Élvező Űrprogramjának és Missziójának Vezetője és a Garantált Teoretikusan Paradoxonmentes Időutazás Matematikai és Modellező Kutatóbázisának Kutató és Fejlesztő Részlegének Részlegvezető Kandikálisprofesszora vagyok (erre még az űrkomplexum belső szervezését és a konyhai menü összeállítását is a nyakamba akasztották, lévén, hogy KMK-s, azaz a Konyha Megbízott Krumlifelelőse is én vagyok…), nos, kissé megengedő és szkeptikusan hitetlenkedő, burzsuly szánalommal vegyes mosollyal a szája szélén rám nézett és megértően bólogatott. Vagyis látszott rajta, hogy azt sem tudja, hogy miről beszélek. Hogy azt a sok katyvaszt, amit bemutatkozásomkor elmondtam, eszik-e vagy isszák. Én is elnézően mosolyogtam, nem vettem zokon tőle „tudatlanságát”. Nos, ezt az öntelt jenkit, ezt az excentrikus, pacemakeres, járókeret- és hozentroger-tartotta szakállas vénembert, ezt a világszerte elismert tudományos vezéregyéniséget, a Világmindenség meg nem értett Yodáját szerettem volna meggyőzni tanaimról, akinek munkássága az időutazásra vonatkozó szkeptikus állításait oly bőven tartalmazza. A professzorral időpontot egyeztettem és Houstonban, a Cape Canaveralon találkozva vele (az űrállomáson szerencsém volt látni egy korszakalkotó eseményt, mert pont akkor lőtték ki az űrbe John Glennt, az első olyan amerikai űrhajóst, akinek sikerült többször megkerülnie a Földet), elővezettem tudományos felfedezéseimet. Meghallgatott, majd csak annyit mondott kissé hamiskás mosollyal: - Jó lesz. (De mire lesz jó? – kerekedett el a szemem. Na, mindegy). Majd hazautaztam.

1962. november 10. Felállítottam magamban egy szigorú, ambivalens logikai törvényt, miszerint hogy bár az időutazás megvalósítható, de semmit sem szabad csinálni, ami időparadoxont idézhet elő. Vagyis, például nem mehetek vissza a múltba azért, hogy megöljem Hitlert, és megakadályozzam, hogy kitörjön a második világháború. Vagy nem mehetek vissza (ez egy szélsőséges, absztrakt és bizarr példa), hogy megöljem a saját apámat, mondjuk gyerekkorában. Ez a két eklatáns példa jól mutatja az esetlegesen fellépő instabilitást a tér-idő kontinuumban, ami időparadoxont, inkonzisztenciát generálna, s amely végzetes következményekkel járna. Tehát jobb távol maradni az ilyen meggondolatlan ötletektől… Ezért javaslom, hogy lehetőleg ne nyírjuk ki saját apánkat a múltban. Ami persze ránk nézvést se valami jó ötlet… Itt teszem közzé az időutazással kapcsolatos tudományos munkák listáját, amelyeket segédanyagként felhasználtam az időgépem elkészítéséhez: dr. Jégely Besenyő professzor, a „Hogyan csináljunk (vagy ne csináljunk) gyereket és időgépet?” című bestseller könyve. Némi hasznos információt találhatunk benne (persze nem túl sokat, és azokat sem kell túl komolyan venni). Például a szerkezet effektív gyakorlati próbái során a visszaérkezés valahogy mindig olyan döcögösre sikerült. De aztán a sokadik változatlan sikerű kísérlet után rájöttem, hogy ez valószínűleg azért van, mert a professzor könyvének lapjait a 672. oldaltól a 720. oldalig valaki kitépte, és így azok hiányoztak. 

1962. november 16. És most elérkezett a nagy nap, az óra és perc, amikor is útra kelek és megkezdem utazásomat a múltba. Műszeremen gondosan beállítottam a helyet, és az odaérkezés időpontját, (teljesen hasraütéses módszerrel történt a dolog): 1633. március 26., Róma. Ha jól tudom, ez idő tájban az inkvizíció még javában dúlt a középkori Európában. Remélem, nem égetnek meg máglyán, amikor ott egy kicsit körülnézek… Ha volna szerencsém Galileo Galileivel találkozni és munkája közben őt megfigyelni… Hah… Nagy örömmel és boldogsággal töltene el a tudat… A műszeremet természetesen viszem magammal, hiszen vissza is kell térnem valahogy, ugyebár. Nagy várakozással tekintek utazásom elibe, adrenalin szintem már az egeket verdesi. És nagy reménységgel és bizakodással tölt el abbéli várakozásom is, hogy minél előbb visszatérhetek, és hogy beszámolhatok utazásomról. Livingstonnak vagy Kőrösi Csoma Sándornak érzem magam, mikor e két nagyszerű Földutazó az ismeretlenbe, a veszélyekkel teli ismeretlen világok felfedezésére indult. Mint majd meglátják, indulásom előtt, eme írásom végén türelmetlenségemben még az évszámot és a hónap nevét is előre felírtam, csak a nap számát hagytam el, azért, hogyha midőn hamarosan visszatérek (néhány napot lesz szándékomban a múltban tölteni), már csak ama nap dátumának felírásával folytathassam a nem mindennapi élményeim elmesélését, a múlt időben tett kalandozásom leírását. Viszontlátásra barátaim, nemsokára találkozunk!

1962. november