AZ ANYASZÍV (Ófrancia ballada)
Egyszer egy
legény az eszét vesztette,
– Hallga csak, hallga! –
Egyszer egy legény az eszét vesztette,
Szeretett egy asszonyt, de az nem szerette.
Küldte az
asszony: Menj, öld meg anyádat:
– Hallga csak, hallga! –
Küldte az asszony: Menj, öld meg anyádat:
És hozd el a szívét ölbéli kutyámnak.
Ráállt a
legény, hazament… megtette…
– Hallga csak, hallga! –
Ráállt a legény, hazament… megtette…
Megölte az anyját s a szívét kivette.
Hát amint
vinné futva, iramodva,
– Hallga csak, hallga! –
Hát amint vinné futva, iramodva,
Felbukik és a szív elgurul a porba.
És amint
gurul… egyszer csak fennszóval
– Hallga csak, hallga! –
És amint gurul… egyszer csak fennszóval
Ím hallja a legény, hogy a szív megszólal.
Megszólal a
szív, sírva panaszosan
– Hallga csak, hallga! –
Megszólal a szív, sírva panaszosan:
„Jaj! – Nem ütötted meg magadat, fiam!”
ANGYALI TÖRTÉNET AZ ANYAI SZERETETRŐL (Ismeretlen szerző)
„Egy legenda szerint az Úr angyala egy gyönyörű napon elindult a mennyből e régi világ irányába. Itt végigment a mezőkön és városokon, és napnyugtakor megigazgatva aranyszárnyának tollait, ezt mondta:
„Most már vissza kell térnem a világosság világába, vajon mit vigyek magammal itteni látogatásom emlékéül? Ó, mily gyönyörűek és illatosak a virágok! Leszakítom azokat és csokorba fogom.”
Elhaladva egy falusi otthon mellett, ahol a nyitott ajtón át meglátott egy csecsemőt, aki édesanyja arcára mosolygott, az angyal így szólt:
„E kisbaba mosolya szebb, mint a kezemben levő rózsák, ezt is magammal viszem.”
Aztán föltekintett a bölcső mellett álló édesanyára, aki szeretetét árasztotta kicsinyére mint kiapadhatatlan forrást, és megcsókolta gyermekét.
„Ó – mondta az angyal –, ennek az édesanyának a szeretete a legértékesebb, amit láttam az egész világon. Ezt is magammal viszem.”
E három kinccsel a kezében visszarepült a gyöngykapuk felé, és mielőtt belépett volna, elhatározta, hogy megvizsgálja emlékeit.
Legnagyobb meglepetésére a virágok már elszáradtak, és nem látszottak szépnek. A kisbaba mosolya is eltorzult ahogy felnőtt, de az édesanyai szeretet megőrizte teljes frissességét, szépségét és illatozását.
Eldobta az elszáradt rózsákat, az eltorzult mosolyt, és a kapukon áthaladva köszöntötték a menny seregei, amelyek összegyülekeztek, hogy megtekintsék, mit hozott magával.
Így szólt: „Ezt az egyetlen kincset találtam a földön, amely megőrizte illatát és szépségét a menny felé vezető úton. Az egész világon a legdrágább kincs az édesanya szeretete.”
József Attila: ANYÁM
A bögrét két kezébe fogta,
úgy estefelé egy vasárnap
csöndesen elmosolyodott
s ült egy kicsit a félhomályban…
Kis lábaskában hazahozta
kegyelmeséktől vacsoráját,
lefeküdtünk és eltűnődtem,
hogy ők egész fazékkal esznek…
Anyám volt, apró, korán meghalt,
mert a mosónők korán halnak,
a cipeléstől reszket lábuk
és fejük fáj a vasalástól.
S mert hegyvidéknek ott a szennyes!
Idegnyugtató felhőjáték
a gőz s levegőváltozásul
a mosónőnek ott a padlás…
Látom, megáll a vasalóval.
Törékeny termetét a tőke
megtörte, mindig keskenyebb lett -
gondoljátok meg, proletárok…
A mosástól kicsit meggörnyedt,
én nem tudtam, hogy ifjú asszony,
álmában tiszta kötényt hordott,
a postás olyankor köszönt néki…
Petőfi Sándor: FÜSTBEMENT TERV
Egész uton -
hazafelé -
Azon gondolkodám:
Miként fogom szólítani
Rég nem látott anyám?
Mit mondok
majd először is
Kedvest, szépet neki?
Midőn, mely bölcsőm ringatá,
A kart terjeszti ki.
S jutott
eszembe számtalan
Szebbnél-szebb gondolat,
Mig állni látszék az idő,
Bár a szekér szaladt.
S a kis
szobába toppanék...
Röpűlt felém anyám...
S én csüggtem ajkán... szótlanúl...
Mint a gyümölcs a fán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése