Törökvilág Magyarországon: "Élet és halál a Hódoltságban"; a magyar nép sanyarú sorsa az Oszmán Birodalom 150 évig tartó rabigája alatt

Gólya, gólya, gilice,
mitől véres a lábad?
Török gyerek elvágta,
magyar gyerek gyógyítja,
síppal, dobbal, nádi hegedűvel.

A török hódoltság korában a magyar nép iszonyú mértékben megszenvedte a török majd’ 150 évig fennálló kegyetlen, tartós uralmát, amely népességpusztuláshoz (a magyarok lemészárlása, módszeres pusztítása, rabságba hurcolásuk idegenbe, éhezés, járványos betegségek elégtelen kezelése, stb…) vezetett. Vegyük sorjába az okokat, amelyek közül már egy-egy ok külön is elég lenne, hogy egy ország, egy nép fejlődését, nyugodt életvitelét derékba törje.:

·            Török pusztítás, kegyetlenkedés → lakosság elmenekülése → elnéptelenedés.

·            Mezőgazdasági termelés zavarai, elmaradt termés, nem megfelelően megművelt földek → éhínség, aszályos évek idején nem volt tartalék a magtárban, azaz nem volt vetőmag.

·        A folyószabályozás megszűnése, a mocsár- és lápvilág elterjedése → betegségek (szúnyogok útján) nagymérvű elterjedése: a pestis (a „fekete halál”), a vérhas, a tífusz, a malária vagy az utóbbiak speciálisan magyarországi keveréke, az ún. „Morbus Hungaricus”;

·             Kettős vagy hármas adóztatás → csökevényes fejlődés, elszegényedés.

·        A császári zsoldosseregek fosztogatásai, erőszakoskodásai; porció és forspont → elnyomorodás.

·      Hajdúk és protestánsok kegyetlenkedései, belháborúk → elenyésző szaporodás, népességfogyás.

·        Ezek a negatív hatások a gazdaságot, különösen a mezőgazdaságot évszázadokkal visszavetette, az elmaradt fejlődés - míg nyugaton virult - negatív mértékben máig meghatározta, hatásában érezhetően visszafogta a fejlődést.

   E tényezők külön-külön és együtt, összeadódván is kegyetlenül sanyargatták a magyarságot. Mindezek ismeretében a török mérhetetlen szenvedést, nyomorúságot és kárt okozott a magyar népnek. Az rendben van, hogy a mai időkben barátkozunk a törökökkel, a török kormánnyal, baráti gesztusokat teszünk feléjük – Gül baba türbéjének felújítása, szobrot emelünk Szulejmán szultánnak Szigetváron, kérésükre az Állatkert Elefántház - számukra sértő - minaretjét is visszabontottuk, stb… - de közben ne feledkezzünk meg és soha nem szabad megfeledkezzünk arról, hogy 150 éven keresztül a török milyen kegyetlenül bánt a magyar néppel… Kifosztották, kizsákmányolták, pusztították, rabszolgasorban tartották vagy rabszolgaságba hurcolták… Mérhetetlen sok fájdalmat, kínszenvedést okoztak a lakosságnak, iszonyatosan sok magyar drága vére tapad a kezükhöz...

   Az 1526, 1529, 1532, és 1541. években hatalmas török seregek vonultak fel magyar területen s a visszavonuló seregekkel a rabságba hurcoltak tömegei (főleg nők és gyerekek…) lépték át a Dunát. Azok a vonalak, melyek a török seregek véres útjait ábrázolják, egyszersmind a pusztává lett területek térképei is, hiszen a falvakat felgyújtották, lakosságát leölték. A közigazgatás összeomolván a rabszolgának hurcoltak pontos számáról nincs megbízható adatunk, de a népesség fogyását és kicserélődésének ütemét mégis elárulják.

   A török uralom alá kerülő területekről a hódítók elől a népesség viszonylag szűk rétege, elsősorban a városok (például Buda) polgársága és a nemesség menekült el. A legszélesebb réteget kitevő jobbágyság helyben maradt. Részben ennek köszönhető, hogy a Hódoltságban a városi népesség súlya jóval kisebb a (szintén nem nagyon erős) Magyar Királysághoz képest. A 15. század végi Magyarország népessége 3,3 millió körülire tehető, amely aztán a török berendezkedés során folyamatosan csökkent… Ebből a hódoltság területén a tizenöt éves háború (1591 - 1606: a Habsburg Birodalom és az Oszmán Birodalom fegyveres összecsapása volt a Magyar Királyság területén) előtt körülbelül 900 ezren élhettek, Erdélyben a Partium nélkül hozzávetőlegesen 800 ezren. A népesség növekedését elsősorban a háborúk, a velük járó fosztogatások, kegyetlen bánásmód és a fellépő járványok akadályozták. Főleg a tizenöt éves háború, az 1660-as évek eseményei és az ország visszafoglalásával járó harcok jártak különösen nagy áldozatokkal, amit tovább súlyosbítottak az 1653-1656, 1660-1666, és 1676-1678 közötti pestisjárványok.

   A pusztítások a legsúlyosabban a határ közelében és az Alföldön élő, védett helyekre menekülni nem tudó lakosságot érték. Mivel ezen a területen főként magyar lakosság élt, természetszerűleg a magyarság veszteségei arányaiban is nagyobbak voltak a nemzetiségekénél.

   Mindezek eredményeként az ország és különösen a Hódoltság népsűrűsége messze alatta maradt Nyugat-Európa fejlettebb államaiban tapasztalható értékeknek. Míg Itáliában 100 fő/km², a Francia Királyságban és Németalföldön 34-40 fő/km² mondható tipikusnak a korszakban, addig a török uralma alatt álló magyarországi területeken ez az érték 7-8 fő/km²...

   A Királyi Magyarország népességét egy 1598. évi házösszeírás szerint drasztikusan 1,8 millióra becsülhetjük. A visszafoglaló háborúk előestéjén, a 17. század végén az ország lakossága mintegy 3,6 millió főre tehető. Összességében elmondhatjuk, hogy ha nem lett volna az országban a török 150 éves fojtogató jelenléte, a magyar nép lélekszáma elérte volna az ideális 5,5 - 6 millió főt (!) - ennek elmaradását a törököknek „köszönhetjük” -  és akkor ma 20 - 25 millió magyar élne a Kárpát-medencében!..

A magyar népdalban a gilice a gólya népi, becéző elnevezése. A véres láb a gólya piros lábára utal, a török gyerek a 150 éves török uralomra (a török a rossz szimbóluma), a síppal, dobbal, nádihegedűvel pedig a hun-magyar sámángyógyítás ősrégi emléke.