A Föld felfedezése
,,Két
lehetőség van…
Vagy egyedül vagyunk az Univerzumban,
vagy nem.
Mindkettő egyformán
félelmetes.”
Arthur C. Clarke
Ha úgy vesszük,
két lehetőségem van. De erről majd később… Most nem érek rá ezeket az
eshetőségeket boncolgatni, mert más dolgom van. Éppen a földhöz lapulok. Igyekszem
beleolvadni, mozdulatlan maradni, láthatatlan lenni. Kétségbeesésemben még
lélegezni sem merek, nehogy a sípoló, ziháló mellkasom eláruljon. Hallom, ahogy
a vér ritmikus vadsággal dobol a halántékomon. Inkább megfulladok, semmint hogy
felfedjem magam, és azok meglássanak.
Az orrom és a szám teli van sárral, a rémülettől kitágult szemem meg könnyel, úgyhogy
alig látok valamit. De nem törölhetem meg, mert nem mozdulhatok. A torkomban
gyötrelmes fájdalommal megrekedt a levegő, úgy érzem, hogy megállt a szívem. Már
azt hittem meghaltam. A halálfélelem ráült a mellkasomra, összeprésel, teljesen
megbénít. A rohadékok még a végén elkapnak! Talán imádkozhatnék, de minden
hiába, a fohásznak most már semmi értelme sincs, fabatkát sem ér. Félek… Legszívesebben
láthatatlanná válnék, vagy sáros földdé változnék, ha tehetném. Kész őrület,
egy lázálom ami most történik…
Az űrből jöttek, a semmiből. Ránk találtak.
Váratlanul csaptak le, mint derült égből a villámcsapás. A rongyosra tépett felhőkből
támadtak. Az égre nézve csak azt láttuk, hogy a vadul kavargó felhőörvényeket
áttörve csendben, alattomosan zúdulnak alá, és elözönlik a Földet, mint a
sáskák.
A
mocskok, űrnaszádjaikkal errefelé portyázhattak a Galaxisban, és kiszúrtak
bennünket. Bizonyára szemet vetettek a bolygónkra, s elhatározták, hogy megszerzik
maguknak. Mivel rájöttek, hogy már foglalt, úgy gondolták, hogy mi feleslegesek
vagyunk rajt’. Az egészről persze mit sem sejtettünk. Mármint az invázióról. Mintha
az ég szakadt volna ránk. Békés, nyugodt világunknak egyszeriben vége lett,
darabokra hullott, mint az összetört tükör. Aztán jöttek a hírek, hogy a hadsereget,
a katonaságot mindenhol megsemmisítették, s ezzel mindenfajta ellenállást
felmorzsoltak. Védtelenek lettünk. A szerencsénk és az Isten is elhagyott
bennünket. Remény?.. Csupán egy elcsépelt, semmitmondó szó, üres frázis. Istennel
együtt a remény is meghalt. S ha az ember már egy szalmaszálba sem
kapaszkodhat, nos, az a legrosszabb…
Űzött vaddá váltunk. Az idegenek irtó-hadjáratba
kezdtek; módszeresen, és kíméletlenül vadásznak ránk, mindenfajta érzelem,
részvét vagy bűntudat megnyilvánulás nélkül. Asszem céljuk nyilvánvaló: hogy eltöröljenek,
kiirtsanak bennünket, és birtokba vegyék a Földet.
Menekülünk,
bujkálunk, álcázzuk magunkat, ahogy tudjuk. Mindennapjaink most már csak az
életben maradásról, a túlélésről szól. Itt fekszem ebben a latyakos, sáros
mocsokban, és halottnak tettetem magam. Ugyanis rájöttem, hogy csak a mozgó
tárgyakra reagálnak. A legkisebb, a legapróbb mozgást is érzékelik… A közelben
járőröznek, vigyáznom kell. Ha megmoccanok és észrevesznek itt a földön fekve,
nekem befellegzett. Amint felfedik kilétem, elég ha rám pillantanak, nekem
végem. Ha csak a szemembe néznek, és pillantásunk keresztezi egymást és
összekapcsolódik, abban a pillanatban köddé válok, semmivé. Elégek mint a
sercegő gyufaszál… Láttam hogy csinálják. A szemkontaktust keresik. Az ember,
ha valakire figyel, automatikusan, szinte mindig, óhatatlanul annak a szemébe
néz. Ezt használják ki. A rájuk szegeződő tekintet a halálunkat jelenti. A
szemgödrükbe épített optikai szenzorokból kilövellő fókuszált lézersugárral
emésztik el a mozgó ellenséget, a pillanat tört része alatt. Annyi sem marad
belőlünk, mint egy szelíd sóhaj. A szomszédom, valóban egy szempillantás alatt
vált kámforrá… Az isten barma futni próbált előlük, pedig tudhatta volna, hogy tisztára
őrültség… Az anyósomat se láttam má’ vagy két napja…
Az
egész néhány hónappal ezelőtt kezdődött. Hatalmas, több mérföldnyi hosszú, ovális
alakú űrhajókkal jöttek. Színük fekete és tompán csillog, mint a napsütötte
szurok. Ezek odafenn, magasan a felhők fölött, a sztratoszféra alsó régióiban lavíroznak,
s mint szelvényes hasú svábbogarak másznak mindenfele az égen, lassú,
méltóságteljes manőverezéssel. Baszod, tisztára mint a Star Wars-ban. Az oldalukból
körívesen kiágazó, hosszan elvékonyodó nyúlványok látványa tökéletessé teszik a
bogár-hasonlóságot. Űrsiklóik viszont kecses, fürgén mozgó járművek, s ahogy megfigyeltem,
deszant csapatszállításra használják. Több ezres csoportjaik sötét felhők
gyanánt, alakzatban egyszerre rajzanak, mint a magas fűből felvert
seregélycsapat. Robotirányítású drónok, valószínűleg egy központi anyaűrhajóból
vezérlik őket, valahonnan a világűrből.
Ők maguk meg… anyám… Nos, az maga a
valóságos, megtestesült rémálom. Mintha a prehisztorikus ősvilág raptorai
keltek volna életre. Ilyen ocsmány, förtelmes, gusztustalan két lábon járó lényeket
még soha nem láttam életemben, még az ócska sci-fi-horror filmekben sem. Testük
olyan, mint a varangyoké. No persze nem olyasféle mint az Orion űrhajó naiv, űrbéli
varangyaié, annál sokkal rémisztőbb a kinézetük. Azok vibráló fényteste
kismiska ezekéhez képest. Ormótlan, súlyos, többmázsás testük leginkább valamiféle
T-rex, meg imádkozó sáska és egy varangyos béka morbid keverékéhez hasonlít, penge-vékony
szarupikkelyekkel borítva. Zöldessárga tónusú, nyálkás bőrük, legalábbis ahol
nem fedi pikkely, rücskös és dudoros. Iszonytató. Förtelmes. Majd három méter
magasan ingatják óriási, undormányos fejüket. Hosszú, izmos krokodilfarkuk
jobbra-balra sepri a földet. Fekete sáskafej, nedvedző varangytest, dinó
altest. Brrr… Hogy a fenébe létezhet ilyen organizmus, ilyen gusztustalan,
undorító létforma az Univerzumban? Elevenen látni ilyen rusnya, ilyen hidegvérrel
gyilkoló szörnyeket, és megmásíthatatlanul szembesülni ezzel a ténnyel, több
mint félelmetes, egyszerűen rémisztő és felfoghatatlan.
És akkor az egyik ilyen ormótlan, pikkelyes
féreg váratlanul felbukkant, nem messze tőlem. Óvatosan emeltem meg a fejem. Lassan
közeledett felém, erre is, arra is tekergetve ocsmány sáskafejét. A varangy alig
tíz méterre állhatott meg előttem. Még jobban lekushadtam, és tekintetemet
igyekeztem látóterem vízszintes, alsó fertályában tartani. Izomkötegektől
duzzadó, és apró, kékesen fénylő pikkelyekkel tarkított lábát láttam csak,
jobban nem mertem felnézni, nehogy pillantásunk találkozzék. De ilyen messziről
is éreztem rettenetesen bűzös pézsmaszagát. Pontosan olyan szaga volt, mint a
három hétig az ágy alatt felejtett döglött halnak. A rohadékok nem elég hogy
ocsmányak, de még büdösek is mint a görény. Hányinger kerülgetett. Az meg ott állt előttem,
és felém fordult. Én persze konokul próbáltam lesütve tartani a tekintetemet. Egyszerre
rossz érzésem támadt; mért’ állt meg? Mért’ állhatott meg? A rohadt anyját,
biztosan észrevett! Most mit csináljak? A francba! Ha nem vigyázok, a végén még
tényleg kicsinálnak ezek a mocskok! Uram segíts…
És akkor – váratlan szituáció –, nevetést
hallottam. A lény felnevetett. Igazi, emberi kacajt hallatott. Mi van? Hitetlenkedve
és meglepődve emeltem fel a fejem, hogy meggyőződjek, hogy valóban ez a… Basszus,
nem kellett volna! Félelemtől átitatott agysejtjeimet egy hétköznapi, semmitmondó
inger érte, amire én – az adott válságos helyzetemet teljesen figyelmen kívül
hagyva –, balga módon, egy reflexszerű, irracionális döntéssel reagáltam;
felnéztem. Pedig nem akartam, és igazából nem is értem miért tettem, de a rohadt
kíváncsiságom késztetett, hogy lássam, hogy valóban ő nevetett-e? Így önkéntelenül,
egy pillanatra egyenesen a lény szemébe néztem. Izzó, fehér fénysugár lövellt a
szemembe − magnézium lobban fel így −, mintha a Napba néztem voln…
…ha
nem egyedül vagyunk, még félelmetesebb…
Szentes Gyula
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése