Az
anyukák is meghalnak egyszer
,,Légy
olyan, mint a madár, mely alól, ha kivágják a fát,
nem
zuhan le, hanem még magasabbra repül.”
Prohászka
Ottokár
Festett
angyalokat – százat, ezret is –, gyakran láthatsz templomok eldugott, homályos falain,
vagy régen élt reneszánsz festők fénylő olajvásznain. Igazi angyalokat − akár
hiszünk bennük, akár nem −, viszont már annál kevesebbet, holott valójában léteznek
és szemmel is csak néha láthatók. Pedig mindannyiunkra egy őrangyal vigyáz… De ez
a mirákulum − hogy észrevegyük, és láthassuk is őket −, csak néhányunknak,
néhány kiváltságosnak adatik meg az életében. A lélek is egy ehhez hasonló
csoda. Életünk a földhöz köt, megfogható, nyomon követhető, de a lélek.., az valami
más, nem evilági dolog. A lélek, az emberi testben olyan, mint egy láthatatlan,
gúzsba kötött, árva madár… Mikor megszületünk, földi testet kapunk s a lélek
az, amely benne ideiglenes otthont talál és szívünket és az elménket irányítja.
(Jólelkű ember – szoktuk mondani valakire.) A funkcionális agyunk, és dobogó
szívünk csupán testünk, és evolúciós, biológiai létünk feltétele, és egyben
motorja. De ez a test egyszer csak elkopik, elhasználódik tünékeny, bár
hosszúnak tűnő életünk során, és a lelket, ezt a megfoghatatlan, láthatatlan
csodát egyszer csak elereszti. Mint amikor a madarász végre szabadon engedi
kalickájából a rab madarat. Ha a test megfárad, megtörik, a lélek kész elhagyni
azt…, de senki se távozik örökre…
Ki a megmondhatója, hogy van-e élet a
halál után? S egyáltalán, van élet a halál után? Ha jól meggondoljuk, mindennek
van célja, értelme. S ha földi életünknek van célja, akkor a halálnak, mint az
élet részének, egyik állomásának is kell hogy értelme legyen. Nem lehet a vég. Ez
az Univerzum egyik legnagyobb titka, de a bölcsek köve még nincs a
birtokunkban. Talán, valamikor, esély lesz rá, hogy megfejtsük, és megismerjük
ezt a misztériumot, mint ahogy a távoli csillagokba is eljutunk majd egyszer...
Gyermekkoromban gyakran fogtam vadgerlicéket a házunk udvarán. No, nem
bántottam őket, dehogy. Csak a kíváncsiság hajtott, mint minden gyereket.
Szerettem megfogni, kézben tartani csöppnyi, törékeny testüket, megfigyelni,
tanulmányozni őket; gyönyörködni bennük. Ujjaim érezték meleg testüket, pihe-puha,
selymes tollazatukat. Láttam ijedt, rémült szemüket, ahogy riadtan pislogtak
rám, nem tudván mit teszek velük. Éreztem szívük dobbanását, ahogy sebesen
verdesett apró testükben, majd kiugorva belőle. Sokszor úgy éreztem, hogy rögvest
belehalnak ijedtségükben a kezeim között. Látva kétségbeesett vergődésüket,
huss, magasra repítve, szabadon engedtem őket.
Egy alkalommal, amikor csapdába ejtettem
egyet, anyám hívott, hogy jöjjek be a házba. A galambot ekkor nem engedtem el,
hanem egy dobozva raktam, és lefedtem egy üveglappal, vékony rést hagyva a
tetején, hogy levegőt kapjon. Amikor visszatértem hozzá, ijedten láttam, hogy a
galambom feje teteje véres. Szegény, mindig azt hitte, azt hihette − látva a kék eget
felette −, hogy szabad az út az ég felé, mert ahányszor felrepült, feje nekicsapódott
az üveglapnak. Újra és újra próbálkozhatott, a szabadság csalóka ábrándjának
engedelmeskedve. Szegényt nagyon megsajnáltam, félrehúztam hát az üveglapot,
hogy elrepülhessen.
– Menj gyorsan, és ne haragudj hogy
fájdalmat okoztam neked – mondtam neki. Nem törődött mentegetődző, idétlennek
tűnő, bárgyú szavaimmal, szárnyra kapott és elment. Ezután többé nem ejtettem
csapdába, nem fogtam vadgerlicéket, sőt, később jobban megismerve őket,
rokonszenves és kedves madaraimmá váltak, mint a szerénység és a hűség
jelképei. Tudva levő, hogy a gerlicék egy életre választanak párt maguknak, dísztelen,
hamuszürke tollruházatuk a nem hivalkodó, végtelen egyszerűséget, visszafogott,
félénk viselkedésük a szolid, békés nyugalmat jelképezik számomra.
A lélek is egy ilyen galamb. Földi testünk
elhasználódik, szűkre szabott ideje lejár, és a lélek, mint egy madár a
kalickából, szabadulni, kitörni akar ebből a testből és fennen akar repülni
magasan és szabadon.
Most is, ebben a pillanatban egy apró
lélekmadár, egy hófehér galamb repül a semmiben, a lét és a nemlét határán,
odalenn hagyva immár elgyengült, megunt, fáradt földi testét. Kitört belőle, és
most szabadon szárnyal. Bár röpte kissé bizonytalan, mint aki nem tudja hova, merre
repüljön. Mint az a madár, amelyik nem talál vissza biztonságot nyújtó
fészkére. Amikor még benne lakott ebben a kedves, törékeny és érzékeny testben,
ő volt az erő, a kitartás és a hűség jelképe. Ő tartotta össze a családot,
amelybe beleszületett, amikor meglátta a napvilágot 1928 december 25.-én, ugyanazokban
a napokban, amikor Jézus született Betlehemben. Az Orbán famíliában maga volt a
szelíd nyugalom, a meggondolt cselekedet, és a gondoskodó szeretet megtestesítője.
A gazdagság soha nem vonzotta, csak lelkiekben volt gazdag. Mindenkin segíteni
akart. (Talán Árpád-házi Szent Erzsébethez hasonlatos, aki alázattal megosztotta
ruháit és étkét a szegényekkel.) Szigorúnak vélt intelmei a családban
jóindulatából fakadtak. Jót akart, jó szándék lakozott a szívében. Fiatal
korában is törődött testvéreivel. Ő volt, aki Apolló, az idősebb lánytestvér
kicsapongó természetét megzabolázta, jó tanáccsal látva el őt, ő volt, aki az
idősebb öccsét, a rakoncátlan, szertelen, sokszor gonoszkodó Bernátot
megregulázta, és ő volt az, aki a legkisebb fiútestvérét, a gyámoltalan Marcit
pesztrálta, és gondoskodott róla. Marci, ez a ölelgetni, babusgatni való aranyhajú
fiúcska mindig kedves volt számára. Megkülönböztetett figyelemmel és törődéssel
viseltetett iránta. Szinte minden idejében ügyelt reá, vigyázott reá, nehogy
valami baja essék, nehogy valahol megüsse magát. Anyja mellett is anyja volt.
De nem csak egy nagy családba született
bele, hanem bizony a nélkülözésbe, a nagy szegénységbe is. Fiatalon emiatt nem
tanulhatott, dolgozni kellett. Pedig, amikor csak tehette, bújta a könyveket. A
bibliát, s azokat, amelyek a magyar királyok tetteiről, szentek életéről, történelmi
históriákról regéltek. Úgy mondogatta, hogy ha tanulhatott volna, sokra vihette
volna. Bukovinába, ahol akkoriba éltek, minden székely család szegény volt,
rosszul ment soruk. Isten, úgy tűnt, mintha néha megfeledkezett volna róluk,
nagyon eldugta ezt a sors üldözte, elfeledett helyet, bár az is igaz, hogy szépnek,
gyönyörűnek teremtette, itt a Kárpátok keletre eső, ölelő karjaiban. Pedig a
falucska, Hadikfalva, ahol laktak, a Teremtőnek a földre tett öt ujja közül való volt, az
egyik. S bár a szülők minden idejükben, majd egész napon át a földeken gürcöltek,
mégis kevés került az asztalra. Így bizony a gyámoltalan, az alig éppen járni
tudó Marcinak is kevés jutott. Kis lélekmadárkánk vette a szárnyai alá. Etette,
itatta, mint madár a fiókáját. Sokszor előre megrágta az ételt, és úgy adta a
szájába, hogy pépes falathoz jusson, mint ahogy teszi a vadgalamb is, amikor
fiókáit csőréből lágy étekkel táplálja. Ebben az ínséges időkben így tartotta
életben, így mentve meg az életét. Ha nem így tett volna, az aranyfürtű,
soványka apróság, a kis Marci éhen halt volna.
1938 nyara. Azon a meleg, júliusi
napon ő is a falu feletti, magas hegyekből leszaladó Szucsáva-folyóban fürdött a határban,
a többi toprongyos gyerekkel együtt. Sok nebuló cselekszik néha ilyenkor
meggondolatlanul, az önfeledt fürdőzés hevében, mert mindegyik abbiza’ azt hiszi,
hogy tud úszni. Alighogy belement, a hideg, sebes folyású víz elragadta, majd elnyelte
és nem akarta engedni, csak húzta egyre lejjebb, és lejjebb a mélybe. Megijedt.
Most mit tegyen, mit csináljon? Tudta, hogy saját erejéből nem tud felevickélni
a felszínre. Egyre csak süllyedt alá, és lába érintette a folyó kavicsos alját.
Idelenn fagyos hideg csipdeste, vigasztalanul sötét volt, semmit nem látott, és
nagy volt a csend. Tüdejében a levegő elfogyott, már kezdett volna kapálózni. Mikor újra kinyitotta a szemét a víz alatt, hát látja, hogy egy hófehér, fénylő
angyal áll mellette, bátorítólag rámosolyog, és feléje nyújtja a kezét.
– Ne félj – olvasta le ajkáról –, kövess
engem.
Arca, ez a gyönyörű, földöntúli márványarc
szinte vakítóan fénylett a vízóceánban, szerte-szét szórva vibráló fénysugarait.
Mosolya megnyugtatta, már nem félt. Előrenyúlt, és megfogta az angyal kezét. Az
pedig lassan a part felé indult vele. Ekkor már minden félelme elszállt. A vízmeder
alján esetlenül, ösztönösen lépkedve ment az angyal után. Így értek ki a
partra. Amikor a feje már kint volt a vízből, és levegőt is kapott, az angyal
elengedte a kezét és eltűnt. Később úgy mesélte el ezt a történetet, nekünk
gyerekeknek, hogy a Jóisten leküldte őrangyalát az égből, hogy megmentse őt és kézenfogva
kivezesse a mélység és a kétségbeesés folyójából. Neki még dolga volt itt…
Földi életében mindent elrendezett, nem
akart maga után rendetlenséget hagyni.
–
Ebben temessetek el, ha eljön az időm – mondta és megmutatta azt az ünneplős szép
ruhát, amit régebben ő varrt a két kezével, akkor felvéve egyik unokájának
ballagására. Így akart elmenni, hogy senkinek a terhére ne legyen. Azért könyörgött,
és imádkozott Máriához, a Szűzanyához, hogy ne kelljen betegen szenvednie, ne
kelljen őt senkinek ápolni, és csendben, álmában szólítsa el a Teremtő. Így
történt. Szűz Mária meghallgatta kérését.
Lélekmadárkánk elrepült. Most már nem félt,
mert tudta az utat. Egyenesen felrepült a csillagok fölé, hogy bebocsátást kérjen
az égben lebegők országába.
– Várj, téged még nem engedlek be – mondta
neki Isten. – Neked még dolgod van a földi létben, amit be kell végezned. S
majd ha elvégezted, jöjj újra el ide hozzám. Most térj vissza lélek alakban.
Sokan sírnak és bánkódnak odalenn elvesztésed miatt. Menj hát, és vigasztald
meg őket.
Így is lett, visszatért, ahogy ki lett
mondatva, de a földi élet már nem fogadta be, nem engedhette vissza. Így hát a
két világ, a földi és az égi világ között lebegett, álomország tünékeny,
ismeretlen mezsgyéjének határvidékén.
Az
álmok országa egy különös, csodálatos, megfoghatatlan világ, és sokszor a
megfejthetetlen titkok tárháza. Miért álmodunk? Mi végre? – töprengünk rajta
gyakorta. Valami célja, üzenete lehet a megálmodott történéseknek..? Az álom is
egy csoda, egyfajta tudat alatti képi varázslat, és természetes, hogy ébredéskor
szeretnénk megfejteni álmaink üzenetét. Az álom egy ajándék, a lelkünk mélyéről
jövő kódolt, képekben megnyilvánuló jelbeszéd. Üzenet, nem lehet más. Ha
eltávozott szeretteinkkel álmodunk, lehet, hogy a hazátlan, helyét egyelőre még
nem találó lélek végül is így tud kapcsolatot teremteni velünk, a földiekkel,
itt engedi magát láttatni, itt próbál meg üzenni magáról? Mert a Teremtő nem
engedi, hogy a lélek valóságosan találkozhasson a földön hagyott szeretteivel. Ez
lehet a magyarázat? Ki tudja?
– Ha elvégeztem a földi dolgomat, akkor
beengedsz országodba, Uram? – kérdezte.
– Bizonyos lehetsz benne leányom, hogy ha
bevégezted küldetésedet, akkor itt foglak várni, de addig sem fogom elengedni
kezedet. Egyszer már fogtam a kezed, amikor elnyelt a mélység a folyóban,
emlékszel?
– Igen, emlékszem. Hát Te voltál? Te
küldted őt?
– Én akkor is vigyáztam rád – mondta a
Mindenható.
– Tudom, Uram, és köszönöm végtelen törődésedet,
hogy nem feledkeztél meg rólam – rebegte a lélekmadár, és visszarepült az
éteren át, a Föld felé.
– Majd ha bevégzed dolgodat, ha megvigasztaltad
tieidet, és földi tested megnyugvást talált az anyaföldben, akkor gyere vissza
– hallotta még, ahogy a semmihez se hasonlatos, simogató, bársonyosan csengő
hang betölti a Világmindenséget, és ez megnyugtatta szívét.
– S meghagyom, hogy amikor tieid az utolsó
földi utadon elkísérnek, melletted tárogató hangja szóljon, s a székelyek
himnuszát zengje. Székely vagy, mint véreid, tehát illő, és méltó hozzád – kimondatott, s úgy lett, ahogy
meghagyogatta.
Mikor nagyobbik lánya a harmadik napon
álmot látott, ő is vele álmodott és vele volt. Ezt az álmot együtt álmodták. Megszokott
emberi alakjában jelent meg az ágya mellett. Szelíd arcát feléje fordította,
kedvesen reá nézett, tekintetük egymásba fonódott. Szelíd nézése megnyugvást,
békességet árasztott. Egy szó sem szólt, csak fejével szelíden feléje
biccentett. Ekkor minden megvilágosodott, a nehéz dolgok egyszeribe könnyűvé
váltak, a szomorúság tava felszáradt, a szívet tépő fájdalom eltompult.
Az álmon keresztül üzent:
– Ne
sírjatok, ne szomorkodjatok. Minden rendben van; jól vagyok, és jó helyen
vagyok. Azért jöttem, hogy ezt elmondjam nektek, és hogy megértsétek. Vigasztalódjatok,
ne bánkódjatok miattam – s hogy ezt megerősítse, újra bólintott, majd lassan,
mint egy tündöklő, szertefoszló fényesség az éjszakában, eltűnt.
Ebben a különös, megfoghatatlan
álomvilágban a kisebbik leányunokáját is felkereste, neki is megjelent. Őt is
vigasztalni jött. Nem szóltak egymáshoz, nem beszéltek. Csak nevettek és
kacagtak, mintha egy nagyon szép dolgot, vagy történetet meséltek volna el
egymásnak. Először a lélekgalamb földi mása nevetett fel. Kacagása annyira
magával ragadó, és ugyanakkor megnyugtató is volt, hogy a lány vele kacagott.
Az ő nevetése, kacagása is felhőtlen, szinte boldog nevetés volt. A nevetésnek
sokszor feszültségoldó, megnyugtató hatása van, még ha sokszor nem is tudjuk,
hogy min nevetünk. A nevetés, még ha csak halljuk is, mosolyt csal az arcunkra,
könnyűvé teszi, és jó érzésekkel tölti el a szívünket. Így hát ő is vele
kacagott felszabadultan, lélekmegkönnyebbülten. Amikor felébredt, az álmot
csodálatosnak találta, és szíve megnyugodott. A lélekmadár neki is üzent:
– Kérlek, aranyom, ne sírj, mert hallom,
hogy nagyon bánkódsz. Nincs értelme sírnod, mert csak a lelkedet és a szívedet
kínozza. Nincs okod bánkódni, mert jó nekem itt, és jól vagyok. Legyen könnyű a
szíved, mert jó helyre találtam, itt nincs szenvedés, nincs fájdalom, itt nem
lehet már semmi bajom. Kérlek, ne sírj hát többé. Legyen derűs az életed, és
légy boldog – nem szóval mondta, de ez az üzenet mind-mind benne volt ebben az együttkacagásban.
▪
Vajon milyen lehet a mennyország? Ki
tudja? S egyáltalán van-e mennyország?
– Jöjj hát, lépj be a kapun leányom. Ne
félj, itt megnyugvást és békességet találsz. Földi életedben sok mindenen
átmentél, kijutott neked a szenvedés és a bánat, de sok örömöd is volt benne.
Boldogságot találtál családodban, gyermekeidben, unokáidban, és dédunokáidban. De
most megszabadultál a földi gyötrelmektől, betegségektől, lelki kínoktól. Nincs
többé könny, és fájdalom. Többé már nem köt semmilyen béklyó. Lelked itt
megbékélést talál, mert tiéd az ország, tiéd a végtelen. Többé nem kell félned
semmitől. Látod, helyet készítettem számodra. Itthon vagy, jó helyen vagy −
hallotta a szavak nélküli megnyugtató, kedves hangot.
Átlépte a kapu küszöbét. Lelke abban a
pillanatban könnyű lett, szinte súlytalan és légies. Megnyugodott. Hosszú
utazása most véget ért. Csodálkozva nézett körül. Itt, a csillagok felett, és
az űrön túl, az örök megnyugvás birodalmában semmi nem változik, megszűnik a
tér és az idő. Ámulatba ejtő, még soha nem látott dimenziók tárultak fel
előtte. S ez természetes volt számára, majdhogynem megszokott, mintha mindig is
ezt érzékelte volna. Álmai országában járt, de most az álom, a képzeletbeli
világ volt a valóság; csodálatos, mézillatú virágok nyíltak a lába nyomában
amerre járt, s mindenfele a réten, ameddig a szem ellátott. A Nap melengető
sugarai fürösztötték testét, lágy szellő simogatta arcát, s hófehér haja mint
szélfutta felhőfoszlány oldódott az ég kékjében. Majd langy eső öntözte kibomló
szirmait, s a Nap felhőkön áttörő fénypászmái megcsillantak könnycseppjein. A
boldogság, az öröm könnyei voltak ezek. Meleg fény ölelte át, és minden felől a
határtalan szeretet megnyilvánulását érezte maga körül. Mert nem volt egyedül.
Milliónyian voltak itt vele; mindannyian szépek voltak, sugárzott a szemük, és
lelkük láthatatlanul egybeért. Boldogok voltak, és halhatatlanok. Káprázatosan
tündöklő sziluettjük bearanyozta az égi fénykupolát. Azon túl, az űr fekete
palástján, csillagok miriádjai fénylettek fel, s mint sziporkázó éji lámpások
világítottak. Jöttére nagy vigasság támadt a mennyben. Isten vendégül látta őt,
és égi bált rendezett tiszteletére: földöntúli, lágy muzsikaszó csendült, szélfurulya
s lanthárfa szólt, és az angyalok táncra perdültek. Mint áttetsző szárnyú pillangók
millióinak felrebbenő kavalkádja, úgy forogtak, keringtek az óriás
csillagkupola alatt.
Továbbment. Egy ragyogó, valószínűtlen
fényben úszó terembe lépett. Ott Papecska és Mamecska fogadta őt. Elébe siettek
és kézen fogták. Egy terített asztalhoz vezették.
–
Gyere, lelkem, galambocskám, ülj ide mellém. Ülj le közénk, és egyél velünk.
Határtalan boldogság áradt szét szívében.
Örült, hogy láthatja őket megint. Leült melléjük. Ott látta az övéit mind az
asztal körül. S ahogy elmondtak egy asztali áldást, és megfogták egymás kezét, az
ő lelkük is összeért, eggyé olvadt. Nekiláttak. Meleg tejbe tört
kukoricapuliszka volt az étek, csipetnyi sóval meghintve. S ő ott ült a családi
asztalnál, körülnézett, és csak mosolygott és mosolygott. Boldog volt, hogy az
Úr meghívta vacsorára…
Ekkor nagy fényesség támadt, és szétáradt a Végtelenségbe.
Az összesereglett angyalok szálltak alá a földre, hogy lelkeket mentsenek, s hogy
segítsék az embereket.
Egyszercsak csiklandó érzete támadt a hátán, s érezte,
hogy angyalszárnyai nőnek. Boldogan megsuhintotta, meglebbentette néhányszor,
mintegy kipróbálva azokat.
– Menj leányom – szólította a hang. – Menj
és őrködj tieid fölött, vigyázz reájuk, fogd a kezüket, mint ahogy én is fogtam
a tiédet mindég. És más halandókon is segíts odalenn, ha a szükség úgy hozza. Menj
életeket menteni, úgy ahogy egyszer én is megmentettelek téged. Immáron ez
lészen újonnan feladatod.
▪
Isten nem akarta hogy szenvedjen, amikor
magához hívta. Mély álomba merítette. Egy angyal jelent meg, föléje hajolt − most
is mosolyogva tekintett reá −, majd kezét felemelve gyengéden lecsukta a szemét. Az Úr álmából
szólította el, éppen akkor, amikor a legszebben aludt. (A jó emberek mennek így
el.) A szív megszűnt dobogni. Arca nyugodt volt és szelíd. Sosemvolt apró ráncai
eltűntek, így sima arcbőrét nem csúfította, mint sok más öregasszonyét. Elaludt
és szépeket álmodott…
S Erzsébet, ez a egyszerű bukovinai székely
leány, Csaba királyfi kései leszármazottainak gyermeke hazaérkezett
csillagösvényen, s otthonra talált övéi körében. Mária, mennyei patrónánk, s te
László királyunk, szent lovagkirály, székelyek őrizője, védelmezőink ott fenn
az égben, kérünk benneteket, vigyázzatok erre a székely leányra és
oltalmazzátok őt. Csillagok, csillagok, ti is szebben ragyogjatok!
A kis galamb immár meglelte fészkét. Most
már nem gyötri többé földi fájdalom, testi szenvedés és kínzó bánat. Elment
ugyan, de bennünk él tovább. S mindenki addig él, amíg emlékezünk rá… Mert a
gyermek szülőjét – ha megfárad a test és eljő az idő, – el kell hogy engedje,
mert a nagymamák, és az anyukák is meghalnak egyszer.
▪
Éppen befejeztem az írást. Ekkor a fiammal
egy koppanást hallottunk a szoba ablaka felől. Odanézek. Mi lehetett az..? Kívül,
egy vadgerlice repült neki az ablaküvegnek, pihés testének, és kiterjesztett
szárnyai tollazatának áttetsző lenyomatát otthagyva rajta…
▪
S odakint a kis kertjében, kedvenc virága,
a petúnia – ez a érzékeny, szép, nyári virág −, a fagyos december elején zöldülni
kezdett, és élénk színű, pompás szirmú virágokat hozott…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése