A szoba

 

Föld, Kr. u. 4 672 357 771. (Amit, amúgy nem számol már senki.)

    Időtlen idők óta vártak erre a percre. Eljött végre hát! Az idő most is – mint oly rég óta –, némán folyik el előttük (ugyanúgy, mint a sok millió évekkel ezelőtt élt piktor, egy bizonyos Salvador Dali festményén), és már régen elvakította, elhomályosította látásukat, akárcsak a tejfehérre meszelt, a méla csendtől kongó, üres szoba fehéren izzó neoncsövei és halogén lámpái. A mennyezeten, csak a konok homály üldögél, a hosszú zsinóron lelógó lámpák poros, zománcos ernyőire telepedve. Fönt, a sarkokban, porlepte hálóikon csüngve, hatalmas kaszáspókok tanyáznak mozdulatlanul. Mintha minden a nagy eseményre, a ,,végre valami”-re várna. A teremben, mint óriási légy zúgása, transzformálatlan, cirkuláns váltóáram zümmögél. A külső városrészbe telepített stabil, széleskörű biztonsági rendszerekkel ellátott reaktorok, a bekapcsolva hagyott, még mindig működő és folyamatos energiát biztosító napkollektorok, valamint a magfúziós áramfejlesztő generátorok tették a dolgukat, mintha soha nem akarnának leállni, és nem tudnának elromlani. Valamikor, hajdanán hosszú időre tervezhették őket…

   Bizony, nagyon sok idő telt el azóta. Végtelennek tűnő hosszú idő. Úgy hatszázötvenezer év. Elméjük is alaposan megsínylette az őrjítő várakozást. Az akkori emberekre, akik réges-régen itt jártak, már csak homályosan emlékeztek. Az idő tájt mindig nagy volt a nyüzsgés körülöttük. Személyük kitüntetett jelentőséggel bírt, valahogy megbecsülve érezhették magukat. Most bezzeg… De egy embert, az utolsót, viszont nem felejtették el soha. Számukra emlékezetes és felejthetetlen volt az a bevetés. Erre mindig szívesen gondoltak vissza.

–  Emlékszel az utolsó akciónkra? – kérdezte a Szék. – Valamikor történt…, a jó ég a megmondhatója hogy mikor, de istenemre mondom, jó volt − ábrándozott.

–  Igen, emlékszem – mondta a Kar. – Valóban szép élményünk volt. Ne lássam a villanyszámlást, ha nem.

–  Te, az már régen történhetett…, vagy nem?

–  Hm… Nem tudom… ( a ,,valamikor”, meg a ,,régen”, mint időhatározó fogalom, valahogy nem volt evidens, nem volt konkrét, időt behatároló tényező számukra.)    

   A Szék, a szobát uralva, feketén és súlyosan tespedt a szoba belsejében. Gőgösen és kihívóan trónolt a helyiség mértani közepén, háttámláját kissé hátradöntve, karfáit királyi tartásba merevítve. Egy kényelmesnek tűnő, kopottas bőrbevonatú fejtámla magasodott föléje. Fém ülőlemeze kissé rozsdásan és kopottan foglalt helyet. Viharvert állapota arra engedett következtetni, hogy egykoron gyakran használhatták… A kar-, és fejtámláról lefityegő repedt bőrszíjak elhasználtan, elnyűve konyultak le. Csatjait is régen kapcsolhatták be, a rozsdafürtös fémen felsejlő fényei tompán és halványan villantak meg. Finom, szürke por lepett be mindent.

    Társa, a Kar, tőle néhány méterrel odébb, a simára meszelt, fehér falból mint egy sötét felkiáltójel nyúlt ki, úgy szemmagasságban. Amúgy egy jelentéktelenül rövid, tömör és masszív rúd volt. Rozsdás kapcsolótábla ölelte körül. Feslett fekete bőr feszült fémes csőtestén, mintha valamiféle kesztyűt viselne. Mozdulatlanul mutatott fel a mennyezetre. Rajtuk kívül semmi sem volt idebenn, a szoba kongott az ürességtől.

   Nehéz, szürke vasajtó rozsdálló retesze zárta be őket ebbe a csupasz, rideg szobába, lehet, hogy immár örökre. 

–  Jól emlékszem rá – mondta a Kar, még egyszer, merengőn.

–  Amikor behozták az emberünket − kezdte a Szék eltűnődve –, egészen felvillanyozódtam.

–  Én is, én is – mondta a Kar felélénkülve.

– A szerencsétlent úgy kellett betámogatni, két oldalról fogták – folytatta a Szék. – Egy hatalmas, óriásira nőtt néger volt. A nevét megjegyeztem; John Coffey-nek hívták. Mint a kávét, csak nem úgy írják… Így hallottam valakitől… Az arca hamuszürke volt, mint a kávéval leöntött pergamen, a szeme meg olyan réveteg… Mint aki nem tudja, mi történik vele. Meg hogy hol van. Kimerültnek, és agyonkínzottnak tűnt. A lábai meg-megroggyantak, olyankor tartani kellett… Már amennyire tudták. Végig azt szajkózta, hogy nem ő ölte meg a két kislányt. Meg hogy ártatlan. Persze az nem érdekelt senkit. Minket meg főleg nem. Igaz?.. - Felnevetett. Nevetése ugatós volt és erőltetett. - Emlékszem, szinte megkönnyebbülten ült belém, mondom, mint aki nagyon elfáradt, és alig várja már, hogy végre leülhessen, megpihenjen… Hogy vége legyen… Utána egy árva hang sem hagyta el a száját, pedig…

–  Csak nem sajnálod? – kérdezte tőle a Kar, enyhe csodálkozással a hangjában.

–  Nem, dehogy – szabadkozott a Szék. – Csak úgy mondom el, ahogy volt, ahogy történt… Szóval… Végre leült, vagyis hát leültették. A súlyát méregettem magamban – lehetett vagy háromszáz font is −, majd körbefontam őt a bőrszíjaimmal. Már vártam rád – mondtam neki. Kit érdekelt, hogy bűnös-e vagy ártatlan. Újra munkám volt, mint előtte már százszor és ezerszer… Alig vártam, hogy elkezdhessük.

–  Igen, igen, akkor jöttem én – mondta a Kar. – Jó visszagondolni erre az utolsó esetre. Bizsereg tőle a karom, a jó öreg áramszolgáltatásra mondom… Láttam, hogy kényelmesen, vagyis inkább megadóan elhelyezkedik benned. S amikor magamon éreztem egy hájas és felöltőnyakkendős gentlemannek a zsíros, de erős kezét, amint megragadott, hát nem bírtam tovább. Idő előtt ráadtam a kakaót. Ne lássam a villanyszámlást, ha azt mondom, hogy rosszul esett – kuncogott. A másik is vele vihogott, idétlenül fel-fel horkantva. – Csak az volt furcsa, hogy ekkor olyan fényesség támadt, mint a mennyországban…

    Elégedetten boncolgatták, ízlelgették a felidézett nosztalgikus történetet. Ki tudja, már hányadszor mondhatták el egymásnak a végtelennek tűnő idők folyamán. Talán azért, hogy életben tartsák és biztassák egymást.

–  De most már nagyon hiányzik a munka, alig bírom ezt a fránya semmittevést, ezt a tétlen várakozást. A végén aztán nehogy beleőrüljünk... – mondta keseregve a Szék. – Bizony, rég volt dolgunk. Ugyan nincs időérzékem, de hosszú idő telhetett el. Vajon meddig kell még várjunk?… De mi ez? Hallod? – elhallgattak és csendben füleltek egy darabig.

–  Igen, hallom… – válaszolta a Kar kis idő múlva. – Most már jól hallom. Kintről szűrődik be ez a zaj.

   Valóban, odakinn az épület előtt egy dübörgő űrhajó landolt. Jellegzetes sivítása ismeretlen volt számukra. A hajtóművek motorjai lassan lecsendesedtek, zajuk leülepedett, és újra a megszokott, süket csend ereszkedett rájuk.

–  Mi volt ez? Mi lehetett? – kérdezte türelmetlenül a Szék.

–  Nem tudom, de várjuk ki a végét − tanácsolta a Kar, bölcsnek és megfontoltnak tüntetve fel magát. –  Úgyis ráérünk, nem?         

–  De, ráérünk – hagyta rá a Szék belenyugvással. Hangjában csipetnyi bosszúság érződött. 

   Néhány percig nem történt semmi, nem hallatszottt semmi. Egyszerre csak léptek egyre közelgő, majd egyre erősödő koppanását hallották odakintről, a folyosóról. Éles, kongó visszhangja végighullámzott a folyosók labirintusán. A lépések hangos zaja szokatlan volt és őrjítően fülsértőnek tűnt számukra.

–  Hallod ezt? − kérdezte a Szék feszülten, vas teste megnyúlt. – Ez ember. Egy ember jön!

   Úgy érezték, valaminek most történnie kell. Végre! Végre emberi zajokat hallanak, annyi magányos éveket, unalmas beszélgetéseket szülő és poros pókhálókat szövő, időtlen csend után.

–  Igen, igen egy ember jön. Hú!.. – mondta a Kar lelkendezve.

–  Jaj, istenem, de izgatott vagyok – a Szék hangja megremegett. – Csak bejöjjön… Hé, itt vagyunk!.. Csak észrevegyen bennünket. Lehet, hogy… talán elvisznek bennünket. Kiragadnak  innen, és  magukkal  visznek. Hiszen  hasznunkat  vehetik, szükségük  lehet  ránk …Mindig szükségük volt ránk...

– Maradj csendben – förmedt rá a Kar, higgadtságot mutatva, és kissé élvezve hogy átvehette az irányítást. – Lehet, hogy nem kellünk nekik, és nem visznek el minket innen. De akkor… javaslom, készüljünk fel.

   A léptek koppanásai egyre közeledtek a folyosón. Rozsdás, olajat régen látott sarkain nyikorogva nyílt a nehéz vasajtó és a küszöbön ott állt az ember. Szkafandere vakító fehéren ragyogott a neonfény áztatta, fényzuhatagos szobában. Hatalmas, szép alakja kitöltötte az ajtónyílást. Teljesen átlátszó, üvegbura-szerű sisakját lelógatva a kezében tartotta. Kíváncsian lépett be a terembe. Lassan körbejárta, figyelmesen nézett körül, a helyiség rendeltetését találgatta. Egy pillanatra megállt a falból kiálló csapókar előtt, majd tovább ment. Nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget.

–  Készülj – súgta a Szék fojtott hangon.

   Az ember, a szoba közepén álló székhez ért. Farkasszemet néztek egymással. (Fáradt lehetsz. Foglalj helyet, kérlek.) „Mi a fene lehet ez? Mit keres itt ez a bőr szíjakkal felszerszámozott szék? Mire használhatták?” − morfondírozott magában. Úgy döntött kipróbálja. Ha más nem, megtudja hogyan esik benne az ülés. Megfordult és beleült. (Ugye mondtam, hogy kényelmes?) Fejét a fejtámlának vetette.

–  Most! – kiáltotta a Szék.

   A Kar lecsapódott. Kékes-sárga áramívek és kecses lángnyelvek lejtettek őrült vitustáncot a Szék körül. Szikrázva csapódtak ki vastestén, a levegőben ellobbanva, mint tünékeny, kísérteties lidércfények. A láthatatlan villanyóra felbúgott valahol, és mutatója eszeveszett körtáncot járt körtárcsáján. A mérő számkorongja túlpörgött és négyjegyű számot mutatott, amikor megállt; 10 000 Volt. A Székben ülő ember egész teste megvonaglott és iszonyú görcsbe rándult. Szkafandersisakja kiesett kezéből, hangos koppanással ért földet, és odébb gurult néhány métert. Majd a rángatódzó test hirtelen kifeszült mint az íj, − hosszú másodpercekig mintha a görög mondabeli Laokoónná vált volna −, míg végül csendesen elernyedt. Ruhájából apró lángnyelvek törtek elő, és körülötte fehér szikraeső hullott a földre. A terem halottfehér fénye ki-kihagyott és vibrált, megremegett egy-egy másodpercre, majd megállapodott. Áttetsző, selyemszerű, kékes füst szállt fel, olyan légies volt, mint a pipafüst illanása. A falban relék kattantak. Aztán újra a cirkuláló magasfeszültség egyenletes búgását lehetett hallani. A szénné égett ember nem mozdult. Az áramcsapás okozta sokk és a véréből kiszabaduló gázok a szívébe bejutva megölték. Fehér űrruháját – ott, ahol a lángok és a füst kicsapott belőle –, most kormos, fekete, égett foltok borították. Ekkor minden, mintha még az idő is megdermedt volna. Egyszeribe drámai csend lett, és halál lehelte be a szobát. Odaát a másik teremben egy fali vízcsap − mintegy oldva a kínzó feszültséget −, csöppentett le néhány rozsdabarna vízcseppet, súlyos koppanással.

–  Ez jólesett – állapította meg a Szék kéjesen. Teste újra feltöltődött bizsergető, éltető energiával. Az elektromosság úgy áradt szét benne, minden porcikáját átjárva, mint az éltető vér a földi halandókban.

–  Jól mondod, ez valóban frenetikus volt – csatlakozott hozzá a Kar.

   Ekkor futólépések ütemes dobogása hallatszott a folyosóról. A hangok egyre közeledtek. A nyitott ajtóban négy űrruhás ember jelent meg. Az ő kagylófehér színű űrruhájuk is kísértetiesen fénylett a szobában. Körülállták a széket. A levegőben égett hús orrfacsaró bűze terjengett. A székben ülő, magába roskadt, elszenesedett társuk látványa teljesen letaglózta őket. A döbbenet megkövült maszkja ült az arcukra és a bénultság érzése a padlóhoz szegezte lábukat. Majd egyikük lassan megmozdult, odalépett hozzá és fölé hajolva vizsgálgatta. Valószínű, hogy a csoport orvosa lehetett.

–  Meghalt – állapította meg csendesen, részvéttel. − Elektromos áram végzett vele. Nézzétek! Itt a kioldó kar, le van csapva. – Egy határozott mozdulattal fölnyomta. – Talán a szék már hosszú ideje áram alatt lehetett, de az is lehetséges, hogy a kar magától, hogy úgy mondjam, önakaratából, reflexszerűen csapódott le, feszültséget indukálva a vasszerkezetben. Mindkét feltételezésnek egyforma a valószínűsége. Nem először találkozunk már ezen a bolygón ilyen, vagy ehhez hasonló, megmagyarázhatatlan jelenséggel… De miért ült bele? Érthetetlen. Tudhatta volna, gondolhatta volna hogy veszélyes is lehet… Barátaim, elég volt! – fakadt ki erélyesen, hangját felemelve. – Ez alatt a néhány hónap alatt, amióta itt vagyunk, ő már a nyolcadik áldozat. Ő az újabb pótolhatatlan veszteségünk, aki ezen az átok verte, sivár bolygón pusztult el értelmetlenül, hiábavalón. Minek is jöttünk ide, mit keresünk mi itt, kérdem én. Mi a francot kutatunk, mi az istennek vagyunk itt? Mindenhol a halál leselkedik ránk! Nem ismerjük az itteni körülményeket, de én mondom, nem is érdemes megismernünk, kár megismerni, csak az időnket vesztegetjük a kutatással, és amellett veszélyes is. Életveszélyes. Minden hely, ahova betesszük a lábunkat, egy potenciális csapda. Íme láthatjátok! – indulatosan, vádlón a székre mutatott. – Az elnéptelenedett, lakatlan bolygó tárgyai életre kelnek, gyilkolnak magányukban, amióta itt hagyták őket. Szinte hiányolják az ember létét, aki működtette, kezelte, használta őket. Banálisan hangzik, de élnek és hiányolják a gazdáikat, az ember közelségét. Gyilkolnak. Mi sem bizonyítja jobban a valamikor itt élt, az itt lakott emberi civilizáció agresszív, önpusztító és morbid életmódját. Mert megállapítható, hogy itt valamikor egy humanoid, azaz ember nevű lény népesítette be és lakta ezt a planétát. Veszélyes faj lehetett… Hogy aztán mi lett velük, nem tudjuk. Sok tíz, talán több százezer évvel ezelőtt hagyhatták el bolygójukat. Hogy mi okból, azt csak feltételezhetjük. Valószínű, hogy egy másik csillagrendszert, és egy új bolygót kerestek maguknak… De megérte a kutatás az áldozatot? Megéri letűnt, kihalt civilizációk után kutatni, amikor ennyi barát, társ halála érte az ára? Ennyi is elég, amennyit láttunk és megismertünk vagy pontosabban tapasztaltunk. Főleg a saját bőrünkön. Drága árat fizettünk ezért az ismeretért… Most már mindent tudunk az emberről… Akik megalkották ezeket a gépszörnyeket és gyilkos eszközeiket, amelyeknek nem is tudjuk, nem ismerjük a rendeltetését, hogy mire használhatták… Menjünk innen barátaim, undorodom ettől a borzalmas helytől…

    Mindenki megrendülten hallgatott.

– Hogy hívják ezt az istenverte bolygót? Hol vagyunk? Ki tudta valaki deríteni? − kérdezte még, indulóban az ajtó felé.

– Az EYE-Béta187 Csillagkorong peremén vagyunk, D Kvadráns, Z Szektor… És valami Földnek hívják a bolygót, ha jól értelmeztem az írásjeleket – válaszolt egyikük. – Legalábbis a diakronikus és szemantikai vizsgálatok, valamint a nyelvanalizátor elemzése szerint…    

– Induljunk – vágta el a kérdezett válaszának fonalát az orvos. Elhagyták a szobát. Társukat uszonyszerű kezeikkel felemelték és magukkal vitték. Halványrózsaszín kopoltyúik folyamatosan és ütemesen hullámoztak a fülük alatti, véreres bőrlebernyegeken. Kétéltű életmódjuk, vagyis a vizet és a levegőt feldolgozó tüdejük biztosította, hogy mindkét közegben otthonosan tudjanak mozogni. Így akár külön-külön is, folyadékot vagy oxigént tudtak belélegezni. Valójában maguk is csodálkoztak azon, hogy az itt talált fényképeken és filmeken látott emberi faj, mennyire hasonlít hozzájuk, ami a testfelépítésüket, alkatukat, magasságukat illeti. Csak a vízi életmódra utaló biológiai jellegzetességeik − mint a kopoltyúk és végtagjaikon az úszóhártyák −, különböztették meg őket, az aquaterranoidokat, az embertől…

    Lépteik zaja elhalt a folyosók labirintusában. Sietve hagyták el kísérteties, szürke épületet. Menet közben gömb formájú sisakjukat szkafanderükhöz rögzítették és aminosavval, ásványi sóval telített, oxigéndús emulzióval töltötték fel. Aztán kis idő múlva űrhajójuk, ugyanúgy, ahogy alig egy órája leszállt, most is sivítva, mennydörögve emelkedett a magasba. Ionizált rakéta-hajtóműveinek bődületes zúgása megremegtette a kihalt város néma házait, a hatalmas főterén álló börtönépület üresen kongó termeit és folyosóit. A börtöncellákat, amelyekben a rácsokon belül csak a némán mélázó csend, és a láthatatlan rabruhába bújt idő piszmogott. És az agyonvilágított szobát, a közepén méltóságteljesen ücsörgő, önelégült villamosszékkel.

    A csillaghajó elhagyta a bolygó sztratoszféráját, majd a bűvös Kármán-vonalat és belehasított a világűr fekete mélységébe, messzire eltávolodva ettől a gyönyörűséges, ugyanakkor égi szirénként csábító, végzetes bolygótól, elhagyva ezt a fehér felhőciklonokkal borított, kék színű, halálos planétát, a Földet. Nagyra püffedt, vörösen izzó központi csillaga halni készült…

                                                                             ▪

 

    Telt a semmi. A kivégzőhelyiség újra csendes várakozásba burkolózott. Csak a rabként örökre bezárt mérhetetlen magány kapaszkodott a börtöncellák vasrácsaiba, önmaga foglyaként. Csak a villanyóra zümmögött halkan, időnkét kattanva egyet és nagyokat sóhajtva, monoton lassúsággal mérte az ütőerén keresztül zizegve átfolyó áramot. Odaát, egy másik helyiségben, a magányos vízcsap felhörgött, mocskos cseppeket csurgatva maga alá. A WC-öblítő is gondolt egyet és lehúzta magát, hangos zubogással...

    A szobára ismét halotti, fehér csend telepedett. A villamosszék ott tespedt a közepén, várakozón, és hívogatóan, hogy hellyel kínáljon bárkit, aki netán újra ide téved… Az elektromos fali csapókar újfent a mennyezetet bámulta, bárgyú közönyt színlelve; de ugyanakkor tettre készen, kővé dermedve figyelt mint az ezerszemű Argus, hogy bármikor, bármelyik percben, egy szempillantás alatt lecsaphasson… Az Idő nekik dolgozott…

    Az újabb alkalomra vártak…