Gülli
Baba rózsái
(mesetörténet)
„Az egyenesség és igazságosság rózsaligetjének
rózsája,
Szenteknek szentje a budai Gül Baba.”
Evlija Cselebi
Egyszer volt,
hol nem volt… Azokban a réges-régi időkben, szita volt a szalmában, és a mesém
is igaz volt, még ha a múlt homályos ködébe is tűnt, mintha nem is lett volna.
Szulejmán szultán ̶ kit életében a „Dicsőséges”, a „Nagy”, és az
„al-Kanuni”, a „Törvényhozó” névvel is illettek ̶ , uralkodásának 21.
évében, az Úr 1541. esztendejének harmadik fertályában, a Próféta Mekkából való
kivonulásától számított 948. évben egy igen öreg dervis érkezett Budára. De
hírneve előtte járt, már messze megelőzte őt. Agg kora ellenére, járása mégis
mint a kecses darué, szikár termete mint bércek cédrusáé, ifjonti tekintete
mint a szelíd galambé. Jóságos arcú, jámbor természetű, nagy tiszteletben álló
efendi volt, afféle tudós ember, akinek méltóságteljes, fehér szakállát Allah
hosszúra növesztette. Fiatal korában Merzifunban és Izmit városának előkelő
medreszejében tanult, a Márvány-tenger partján. Először imám, vagyis hogy
imavezető, majd a Kegyes Korán tanítója lett. A főiskolát kitanulva, művelt
ember lévén értett az irodalomhoz (verselt is), kedvelte a
természettudományokat, az asztronómiát. A világ, és az élő természet csodái már
kora ifjúságától fogva elbűvölték. De legeslegjobban a virágokat szerette,
különösen pedig a virágok királynője, a rózsák nyelvét értette.
Most Allah városából, az ezertornyú Sztambulból érkezett ide, magyarhonba.
Akkoriban az országra a félhold árnyéka vetült, s a nép a törökök igáját
nyögte, már vagy tizenöt éve. Az Oszmán Birodalom ekkor volt a legnagyobb és a
legfélelmetesebb; sötét szárnyait már fél Európára kiterjesztette, Bécsnek
büszke városáig is eljutván. Mikoron a Világ Ura, a hatalmas és fényességes
padisah Magyarországot birodalmához csatolta, odalett Buda is, a török ezután
Budinnak nevezte. Véráldozat nélkül ̶ de inkább neveztessék így
̶ , agyafúrt csellel foglalta el Buda várát és janicsárjaival a várost legott
megszállta. A törvényes, özvegy királynénak a trónörökös kicsiny gyermekével
együtt menekülnie kellett Budáról, ámbár a kegyelmes szultán megengedte nékik,
hogy az ország kincseit, királyi pecsétes papírtekercseit társzekereken ̶
valamint hűséges szolgálóikat ̶ , sietvén magokkal vihessék
Erdélyországba. Mi több, a felséges khán a királyi fiúcskának egy drágakövekkel
kirakott tollforgót, egy aranyos széket, egy drágaköves buzogányt és egy tarka
sátrat ajándékozott, majd kegyesen elbocsájtotta mindannyiokat.
No, amikor ez a jámbor dervis Budára érkezett, a kegyes és nagylelkű budai
pasától, Jahlaoglu Kücsük Bali beglerbégtől egy fényes palotát kapott lakhelyül
a budai dombok egyikén, s hozzá egy hatalmas, kissé elhanyagolt, elvadult rózsáskertet.
Azonnal munkához látott; egy holdforduló se kellett, a palotát kolostorrá
építtette, Allahnak is szálláshelyet biztosítva benne. De ekkor az egész várost
már a bánat és az enyészet uralta. Török rabiga sorvasztotta a magyart;
királyuk halott, kezükön rabszíj, lábukon láncos bilincs, ajkukon lakat, s
szívük kalitkában senyvedt. A Nap is másképpen fénylett odafenn az égen, a
város megszokott zsivaja halotti torrá vált, színes, vásáros forgataga
egyszeribe a semmi ködébe veszett. Hanem a városi nép körében szárnyra kapott a
hír, hogy ̶ nem elég hogy a törökkel ezernyi bú és bánat szakadt a
nyakukba ̶ , egyik napról a másikra egy furcsa, nem mindennapi esemény
történt. Hogy, hogy nem, a kertekben, a lugasokban a rózsák, bár nem hervadtak
el, de egyszeribe elveszítették színüket és illatukat. Az emberek a rájuk
rakott rabigát megtűrték, aztán valahogy megszokták, de ezt, a természet
folyását megcsúfoló dolgot, a rózsák szokatlan, különös baját nem értették és
nem tudták mire vélni e különös rejtélyt.
A tudós mester maga is meglepődve értesült róla, hogy – miként elmondták néki
és később ő maga is tapasztalta –, mióta a vár és az ország végleg elveszett a
magyarok számára, a város minden rózsája kifakult; elvesztve színüket mind
hamuszürkévé váltak és nem illatoztak többé.
Az öreg dervis maga sem tudta mire vélni a furcsa dolgot, ő sem tudott
magyarázatot lelni a megmagyarázhatatlanra. Virágoskertjében, a haldokló
rózsabokrok között járván, maga is láthatta, hogy mily förtelmes kórság támadta
meg és emészti a rózsáit. Mintha szürke hamueső hullt volna reájuk. Szomorúság
töltötte el a szívét.
De az út porát még le sem pallva, fáradtságát ki sem pihenve, azon nyomban
felkerekedett, hogy bejárja Pestet és Budát. Őnéki, akinek szívügye volt a
rózsák sorsa, szívfacsaró érzés volt látnia az élő, de mégis halottnak tűnő,
seszínű virágokat Buda dombjain és Pest házainak kertjében. Visszatérvén
palotájába, nem késlekedett, tüstént munkához látott. Az elvadult, elburjánzott
rózsatöveket, és a satnya, vagy félig elszáradt rózsafákat, bokrokat mind
kivágatta. A földet alattuk felpuhította, ahol kellett még azt is
kicseréltette, friss, humuszban gazdag, zsíros termőtalajt hozatva az ország
más termékenyebb tájairól. Voltak olyan magok és oltványok, amelyeket Dél-Ibériából,
a katalánok földjéről, aztán a hollandusok országából, meg Itáliából hozatott.
De a távoli, messzi keleti országokból is hoztak neki rózsafa csemetéket és
gyökeres töveket; Sziámból, Indiából, Horászánból, Baskíriából, vagy éppen
Damaszkusz meg Szamarkand városából, de még a fekete kontinensről, Afrikából
is; Marokkóból, Tuniszból, és Sába földjéről Etiópiából, meg Eritreából.
Tevekaravánjai, a mesés Keletet is megjárták, Shirázba, valamint Bagdadba és
Szúzába, az ősi Elám és Perzsia városaiba is eljutottak. Az új rózsafákat, a
bimbós töveket, valamint az új generációt, és a más nemes fajtákat adó magvakat
saját kezűleg ő maga ültette. Ezt a kényes műveletet nem engedte át senkinek
sem, nem hagyta, hogy más csinálja helyette. Majd amikor készen volt az
ültetéssel, mindegyik rózsafa, mindegyik rózsabokor tövébe néhány csepp
különleges, saját titkos receptje szerint készített, gyökérerősítő és a szár
gyors növekedését elősegítő folyadékot csepegtetett.
Aztán amikor kisarjadtak, szárba szökkentek, és az új hajtások virágba
borultak, még több féltő gonddal ügyelt rájuk. Nem restellt beszélni a
rózsáihoz; mert bizony tudott beszélni a rózsák nyelvén és meg is értette őket,
amikor azok válaszoltak neki. Minden harmatos reggelen megkérdezte tőlük, hogy
hogy vannak, és van-e valami kívánságuk? Minden nap megkérdezte, hogy még mit
tehetne értük, hogy meggyógyuljanak? A szemével, mosolyával is megsimogatta,
gyógyította kedves rózsáit. Sokszor egynémelyik rózsa lebiggyedt, kókadt
virágfejét gyengéden felemelte, hogy annak arcába nézhessen, és reá
mosolyoghasson. Telt-múlt az idő. De a rózsák csak nem akartak színes köntösbe
öltözni, sehogy sem akarták színpompás ruhájukat felvenni. Kertjének virágaira
még mindig szürke halotti lepel borult, s a szomorú ligetet még a madarak is
messze elkerülték.
Eltelt egy esztendő. Gül Baba, a rózsák gyógyítója, ez idő alatt minden áldott
nap minden reggelén együtt kelt az ébredező Nappal, és a vérző hajnal első
halványnál is haloványabb sugári már ott találták rózsái mellett. Gyengéden
fürösztötte meg őket a lágyan áttetsző napfényben és a pirkadat gyöngyöző
harmatcseppjeiben. A tiszteletre méltó öreg dervis oly szeretetteljesen, oly
odaadóan, annyi fáradtságot nem kímélő áldozattal, türelmes gondossággal, féltő
aggodalommal kipárnázva ápolta, gondozta beteg rózsáit, hogy nem lehet, nem
lehetett, hogy annak ne lett volna értelme, ne ért volna be a megérdemelt
gyümölcse. Hívő emberként Allahot is segítségül hívta küldetése végbeviteléhez;
szorgalmasan gyakorolta a mindennapi dzsihádot, az Isten útján való, a neki
tetsző buzgólkodást, ami az áhítatos, napi ötszöri imádkozásban testesült meg,
Kegyes Mekka felé repítve alázatos imáit.
Egy májusi reggelen, amikor is fáradtságában egy kicsit tovább aludt, mint
szokott és a napfény már beköltözött a hálótermébe, egy simogató fénypászmája
lágyan megérintette szemhéját. Éktelen madárcsicsergés ébresztette álmából.
Meglepődve nyitotta ki szemét. „Mi lehet ez?” A tündöklő napsugarak incselkedve
köszöntötték és szinte noszogatták, hogy keljen már fel, és menjen ki a
teraszra. Odakünn megállt, és ámulva nézett körbe a kertjében.
Hát uramfia, láss csudát, alig hitt a szemének; a végtelen Mindenség itt, a
Földön megnyilvánuló, egy parányi csodáját látta maga előtt, belesűrítve egy
irdatlan picinyke pontocskába, s mindez az ő kertjében megtestesítve. Ez az
apró, kicsinyke pontocska bizony, nem volt más, mint az ő rózsáskertje, Isten
valóságosan megnyilvánuló csodája. Imáinak termékeny magvai ím szárba
szökkentek, meghallgatásra találtak. Dicsérte Allah, az Isten, a Mindenható
Teremtő nagyságát, végtelen jóságát, mely Alfától Omegáig, az Idők Kezdetétől
az Idők Végezetéig tart. Gül Baba most, ebben a pillanatban értette meg egy
láthatatlan, hatalmas Úr, a Világegyetem Fenntartójának és a mérhetetlen,
látható Univerzum közös, összehangolt alkotását, lélegzetelállító nagyságát,
sokszínűségének misztériumát. S mintha egy erős nagyítású üvegoptikán keresztül
tanulmányozna egy apró kis bogarat, ráeszmélt, hogy valójában mily kicsinyke porszem
is az ő kertje a Végtelenhez képest, s benne mily parányi lény ő maga, az
ember. És mégis a Mindenség volt itt jelen és testesült meg most egyetlen
varázslatos képben, amikor szépséges tündérkertjét megpillantotta. És abban a
pillanatban megérezte az öröklét fenséges érzését, amely, mint andalító
vízfodrok lágyan körbevették és elárasztották. Leborulva hálát rebegett, s
köszönetet mondott az Örökkévalónak, amiért engedte, hogy ráleljen belső útjára
és a dolgok mélyére láthasson. A megvilágosodás földöntúli hullámai öntötték el
átszellemült orcáját. Majd újra felemelte fátyolos tekintetét és átadta
elméjét, s szeme látását a földi gyönyörök óceánjának.
Uram atyám! Mintha a Paradicsom kapui tárultak volna ki előtte; bülbülhangú
madársereg éneke fogadta; méztorkú csalogányok, csattogó fülemülék, és nyarat
hozó pacsirták csirimpoltak a kert fölött. Mintha a világ összes madara
ideköltözött volna. Zengett, dalolt az egész kikelet. Csicsergő trillájuk
keveredett az égi szférák zenéjével, s így olvadtak össze idilli, földöntúli
harmóniába. Alig hitt a szemének; kertje, mintha a babilóniai Szemiramisz
függőkertjének mása lett volna. A zsengén zöldellő lankás dombok megelevenedve,
egymás hegyén-hátán bucskáztak tova, mintha zajló tenger zöldtarajos fodrai lennének.
Az egyes dombok egymástól, fénylő levelű borostyánfolyondárokkal és megannyi
más, egzotikus futónövényekkel átszőtt kőfalakkal voltak elválasztva. Az egymás
fölé magasodó szinteket kecsesen kanyarodó, hófehér márványlépcsők kötötték
össze. A hullámzó hátú dombok tövében hívogató, önfeledt hűsölésre csábító,
csobogó csermelyek, pajkosan illanó patakok bújtak meg, egymással feleselve
csörgedeztek tova, s ahogy egyik dombról a másikra estek alá, áttetsző, légies
vízesésfűzért képeztek. Az egyre magasabbra emelkedő Nap fénysugári
megcsillantak a szétrebbenő vízcseppeken, s úgy ragyogtak, mint vakítóan
fellobbanó gyöngyszemek. A cserfes patakokon parányi hidak íveltek át, s a sok,
apró tavacska felszínén, karimás levélcsónakjaikban színpompás vízililiomok,
gyönyörűséges tündérrózsák és ezerszirmú lótuszvirágok lebegtek. A kertben
különleges szépségű lepkék és pillangók rajai csókolóztak a lugasok virágaival;
a különböző színjátszó szárnyú pillangók és kolibri lepkék, a fényben
élénksárgán villanó citromlepkék, s a kecses fecskefarkú és aranyhátú
gyöngyházlepkék, mint apró ékszerek libbentek virágról virágra. Táncoló
tündérek, szárnyaló szeráfok, ragyogó tollú kerubok és fénylő arcú angyalok,
szűzies, telt keblű hurik, szíveket rabul ejtő szirének, aranypikkelyű sellők,
meg lantjukat lágyan pengető nimfák lakhelye volt ez a varázslatos kert most
egyszerre...
Álmélkodva látta, hogy kertjének minden egyes rózsafája, minden egyes bokra
ezer és ezer, szebbnél is szebb, színesebbnél is színesebb, a pompásnál is
százszor pompázatosabb rózsafejtől roskadozik, áttetsző szirmaik sziporkáztak,
tündököltek a napsütésben. Mindenütt káprázatos, szemet gyönyörködtető nemes
rózsák sokasága virult; tízszer százféle dús szirmú, méz és mandulavirág
illatú, fűszeres és ánizs illatú, gyümölcsös aromájú, málna és citrus illatú
tearózsa, a pompás százlevelű rózsa és a bódító illatú, fenséges damaszkuszi
rózsa, Allah szent rózsája. Emitt páratlan és ritka színű rózsakelyhek milliói
világoltak rojtos és ezüstös szegéllyel, selymes-bársonyos sziromkoronával.
Amott meg tűzrózsák lángoló bokrai égtek a napfényben, melyeknek szirmai mintha
piroslóan égő lángnyelvek lettek volna. Mintha nem is evilági virágok lennének…
A bámulatosan káprázatos, álomszép színek oly mértékű tobzódása, lélegzetelállító
kavargása nyűgözte le, amelyet szemei már-már alig tudtak befogadni és
érzékelni; bíborlila, arany- és borostyánsárga, alabástrom, porcelán- és
barackvirág-rózsaszínű, mimózasárga, karmazsinvörös, eper- málna- és
ribizlipiros és még vagy százféle szín keveredett össze a nagyszerű, és
magasztos természet festőpalettáján. Mindenfelé mesébe illő, csodaszép
megjelenésű babarózsabokrok pompáztak a kacskaringós ösvények mentén. A
tarkaszínű, aprószirmú futórózsák virágfüggönyként hálózták be a lugasokat
tartó kőoszlopokat, a légiesen karcsú márványkorlátokat, s a csalóka szemnek
olybá tűnt, mintha szakadó sziromeső hullana alá. A kertet keresztül-kasul
sok-sok formásra nyírt, gazdagon virágzó, csodaszép rózsasövény szelte át. S a
légóceánban oly nehéz és bódító illatfelhő szállt, hogy minden halandó
megszédült volna tőle. Gül Baba valóban úgy érezte, mintha Allah mennybéli
Paradicsoma, ékes mennyei tündérkertje varázsolódott volna ide, erre a gyönyörű
helyre. Szépséges rózsáitól elbűvölten, az illatorgiától megrészegülve járta be
kertjét; minden bokornál, minden egyes rózsafánál meg-megállva, minden
viráglabda-fejet egyenként megcsodálva, megnézve magának, a bennük való
gyönyörködést meg nem unva. Az egész délelőttöt rózsái között töltötte, ételt
sem véve magához, szolgálójával csak egy kis gyenge, mézes sörbetet hozatott.
Ebédjének elfogyasztása és egy órácskányi dél utáni szundikálás után, kiment
Budára, majd a révésszel átvitette magát Pestre is. Kíváncsi volt, hogy csak az
ő kertjében történt-e meg eme csudálatos változás, avagy más kertekben is?
Titkon remélte, hogy mindenhol végbement ez a csoda. Hát, uramfia, alig hitt a
szemének, amikor megkönnyebbülve látta, hogy nem csak az ő kertjének rózsái,
hanem az egész város rózsás kertjében mindenik rózsa visszanyerte már-már
elveszettnek hitt színét, immár újra színpompásan virítottak és érezhetően újra
ontották bódító illatukat. Álmélkodva, boldogan járt-kelt fel s alá a
városokban, mert hosszú idő után újra milliónyi, színes rózsát látott a kertekben
és végre-valahára mosolygós embereket az utcákon.
Fáradtan, de lélekben felfrissülve tért haza. Kertje két szelszebilje közül a
carrarai márvánnyal borított díszkút hűs forrásvízében megmosdotta felhevült
orcáját. Megelégedetten ült puha vánkosokkal kibélelt kerevetjére, kezébe vette
csibukját, a tündöklően zöld borostyánkövekkel ékesített, nemes rózsafából
faragott pipaszárat és amikor csibukcsija, pipaszolgája megtömte és
meggyújtotta hosszú pipáját, kéjesen, illatos füstfelhőket pöfékelt a levegőbe.
Majd felkelvén, magas tornácáról lepillantott a Dunára; odalenn a zabolátlan
folyó ezüstös szalagja tekergőzve szaladt dél felé. Tovasiklott a tekintete; a
Duna túloldalán rálátott Pest városára. Az apró, maroknyi városkát abroncsként
fonta körbe a védbástya magas kőfala, amelyet még annak idején a várépítő
Zsigmond király kezdett el építtetni, s amit aztán Corvinus Mátyás, a magyarok
„Igazságosnak” mondott híres, nagy királya fejezett be, majd száz évvel
ezelőtt. A falakon túl békákkal teli, lápos, ingoványos mezők húzódtak
mindenfelé a síkon, a szelídítetlen folyó múltbéli áradásainak nyomaival.
Felnézett a felhőtlen, haloványan kéklő ég mennyboltozatjára, ahol most még
csak a Napnyugati csillag sárgán sziporkázó lámpása ragyogott. Csend borult a két
városra, közeledett a titokzatos, csillagmiriádokat-gyújtó éjszaka. Még egy
darabig gyönyörködve figyelte, amint a Nap vörös égi bárkáján alámerül a
feketéllő budai hegyek mögött. Az eget bökdöső, karcsú minaretek tetejéről a
müezzinek hívó szava, fülének mámorító, ájtatos hangja ekkor imára szólította.
Estéleg hálát adott Allahnak nagy jóságáért, majd az ötödik imádkozás után
aludni tért.
Egy újabb esztendő múltán megnyitotta illatszerboltját és csársiját, palotája
egy részét átalakítva erre a célra. Bazárjában minden kapható és megvehető
volt, talán még az is, ami nem volt, vagy az, amiről azt hihetnénk, hogy nincs
is. Volt itt mindenféle édesség, százféle finomság és ezerféle ínyencség, mi
szem-szájnak ingere: mézes rózsafőzetbe áztatott zamatos füge; rózsaágyon
párolt, omlós fürjnyelv aszpikban; rózsaszirup öntettel gazdagon leöntött sült
alma, gőzölt mézízű sörbet és a különösen illatos, nemesített palmürai dohány.
Török édességek, nyalánkságok tömkelege: ánizsos rózsasziromporral fűszerezett
nemes fajta szőlő a termékeny budai hegyekből; Anatóliából hozatott mézízű
datolya földimogyoró darabkákkal; édes, pörkölt csicseriborsó, cukrozott
rózsaszirommal teleszórt mézédes sárgadinnyével; porrá őrölt, ízesített
pisztácia, mogyoró, dió meg mandula és pergelt fenyőmag, rózsaszirom párlattal
permetezve, valamint akácmézbe áztatott, holdvilágkor szedett
narancsvirágbimbó. Különlegességnek számított a fűszerezett rózsavízben lágyra
főzött fürjtojás is. Pultjain, tetszetős vesszőkosarakban roskadásig álltak a
különböző, a világ minden tájáról hozatott lédús, zamatos, friss gyümölcsök;
pirosló cseresznye, gránátalma, sárgadinnye, körte, datolya és hamvas
őszibarack. Lássuk csak, mi minden volt még az öreg illatszerárus polcain? Hát
persze, a legfontosabb, a kecses tégelyekben, formás üvegcsékben és apró
fiolákban tartott gyógyító szerek, a száz meg száz, különféle nyavalyáinkra,
betegségeinkre: rossz közérzetet elűző, vagy fejnek fájását enyhítő szantálfa
füstölő; szerelmi vágyat gerjesztő bájital, cédrusfa őrölt porából keverve;
csókot, mámort megédesítő és egyben a józan látást, hallást megőrző varázsszer,
cédrus magjának főzetéből kotyvasztva. Karamániai gyökérből készített
cukros-mézes ital, melytől a férjek bizton hívek maradnak feleségeikhez
(asszonynépek kelendő portékája…). Lehetett venni százféle gyógyírt, kencét és
balzsamot; sebre, köszvényre, pókcsípésre, ezerféle főzetet, elixírt, és
gyógycseppet; meghűlésre, torokgyíkra, gyomorbajra és még ki tudja mire…
Folyékony illatos szappanokat, amelyek fahéjas-narancsos kecsketejből, vagy
olívás-mézes körömvirág őrleményből készültek. Valamint levendula és
pálmaolajok különféle főzetét apró tégelyekben, amelyek fürdéshez, vagy a test
fürdés utáni bedörzsöléséhez, ápolásához, a bőr finom puhításához kellettek, amelyeket
a fürdőmesterek masszírozáshoz, dögönyözéshez használtak a gőzfürdőkben. No meg
a gyerekek kedvence, az elmaradhatatlan törökméz, mandulával és szezámmaggal
gazdagon dúsítva; a dulcsásza, a sűrű cukoroldatban eltett, forrázott
gyümölcs-kompot, meg a tejes kakaóporból köpült szirupos krém, cukrozott, vagy
mézédes rózsaszirom-lekvárral leöntött narancsdarabokkal. Árudájában kapható
volt még forró, aromás fekete tea, különféle gyümölcsízesítéssel és illatos,
sűrű török kávé is.
De a legfontosabb árucikk, Gül Baba legféltettebb kincse, titkon őrzött
csodaszere, aminek ez egész világban híre kelt, s amiért messzi földről,
távoli, ismeretlen helyekről is felkeresték illatszerboltját a rózsák dombján
és amelyet a leggyakrabban vettek az emberek, az nem volt más, mint a
rózsaolaj. Bizony, jöttek a népek a világ minden szegletéből, talán még
hetedhét országon túlról is. Egyszer még a messzi-messzi Kínából is érkezett
egy kereskedő küldöttség Budára, hogy rózsaolajat vásároljanak császáruknak.
Bőkezűen, arannyal, tömjénnel és selyemmel fizettek érte. Mert ez a gyógyító
szer, ez a különleges varázs szer alkalmas volt arra is, hogy majd minden
betegséget, kórságot és nyavalyát meggyógyítson.
De hogyan tett szert eme különleges kincsre Gül Baba, hogyan és mi módon jutott
a birtokába? ̶ kérdezhetné a nyájas olvasó, mesém nagyra becsült és
figyelmes követője. Bizony, ötven éven át tanulmányozta és apránként leste el
az olaj készítésének titkát, elsajátítva annak minden csínját-bínját, kitanulva
töviről-hegyire. Összetevőit még álmában is tudta oda meg vissza. Először is
meg kellett ismernie, meg kellett értenie a rózsák lelkét; egyenként
tanulmányozta őket, hogy kiismerje legbelső énjüket, rejtett titkukat, érzékeny
tulajdonságaikat, változatos fajtájukat, formájukat és színüket. A rózsák
kedvéért keresztül-kasul bejárta a fél világot; a misztikus, varázslatos
Indiát, a sivatagos, rablóktól hemzsegő Etiópiát, járt a vad, kelet-ázsiai
törzseknél Batáviában, az esőt alig látó Bukharában, a szíriai Palmyrában, de
megfordult a szelídszemű türkméneknél és a tudásukra féltékeny
bolgárkertészeknél is. Ezek a megátalkodott kazanliki bolgárok híres
rózsatermesztők voltak, egyedül ők ismerték a rózsaolaj készítésének titkát és
féltve vigyázták, őrizték virágaikat, nem szívesen osztották meg a hosszú
évszázadokon át felhalmozott tudásukat senkivel. De Gül Baba elhatározta, hogy
túljár az eszükön és Allah segedelmével megszerzi azokat, ugyanis grandiózus
terve megvalósításához szüksége volt a kazanliki rózsafajtákra: a feketébe
hajló sötét rózsára, amely az erőt; a lágy, enyhén piros színűre, amely a
jóságot; a vérpirosra, amely a kedvet; és a halovány fehér rózsára, amely a
bájt és a szépséget adja az olajnak. Egy teljes esztendőt töltött Kazanlik és
Burgas festői városaiban, innen-onnan ellesve a titkot, még a megfelelő
rózsamagokat is begyűjtötte, aztán hazaindult. De ’nemodaBuda’! A titkukat
féltékenyen őrző bolgárok minden emberfiát, aki elhagyni készült városaikat,
alaposan, tüzetesen megmotoztak, nem csempész-e ki akárcsak egy szem
rózsamagot, vagy akár egy tövet is. Akinél találtak, börtönbe vetették és csak
hosszú sínylődés, vagy magas váltságdíj ellenében eresztették szabadon. Gül
Baba minden leleményére, agyafúrtságára szükség volt, hogy ne úgy végezze, mint
azok a szerencsétlenek, akik fennakadtak a rostán. No de nem hiába volt
Naszreddin Hodzsa, vagy Ali Baba leszármazottja! A rózsamagokat – kolduló
dervisként érkezett Burgasba –, kopott olvasófüzérének harminchárom hatalmas,
üreges szemeibe rejtette. Mikoron a városkapunál alaposan átvizsgálták
ruházatát, és szegényes holmiját ̶ még a turbánja patyolatját is
kitekerték, hogy nem rejtett-e magokat a redőibe ̶ , égnek emelve
tekintetét, hangos áhítattal Allahhoz imádkozott, olvasóját sűrűn morzsolgatva…
Így, ahol csak megfordult, sikerült mindenhol egy csipetnyit eltanulni,
megszerezni tudományukból, hogy aztán a maga hasznára, tudására, okosságára
fordítsa azokat. Tanulmányozta, és megismerte a nemes rózsafák fajtáit, azokat,
amelyekből a legjobb, az igazán illatos olajokat lehetett készíteni. Arra is
törekedett, hogy újfajta rózsákat is meghonosítson. Büszke volt a sok türelmet
és időt igénylő gondossággal kinemesített indigókék és fekete színű rózsáira
is. De hozathatta volna őket a Föld legeldugottabb, legtávolabbi zugából, vagy
akár a világ végéről is, kertjében a legszebb rózsák bizony a magyar rózsák
voltak. Oly változatos, gazdag színben, pompában és oly sokféle formában és
alakban fordultak elő, hogy az öreg Gül Baba nem bírt betelni velök. Bennük találta
a legtöbb szépséget, bennük élvezhette a legtöbb gyönyört és bennük látta meg a
legtöbb csodát. Illatuk mindnek oly bódító, oly mámorító volt, hogy az ember
fia könnyen a Paradicsomban vagy az Édenkertben képzelhette gyarló személyét…
Őket kedvelte a legjobban.
Aztán elleste, hogyan és mikor kell a drágán vagy fortéllyal megszerzett
rózsamagokat elültetni, hogyan kell a rózsatöveket előnevelni, földlabdába
csomagolva gyökereztetni, majd utána milyen földbe kell ültetni, felnevelni,
oltani és keresztezni őket, hogyan és mivel kell locsolni a sarjadzó
hajtásokat, széltől, hidegtől, forró napsütéstől is óvni őket. De Gül Baba
tudta, hogy az istápolás mit sem érne, ha nem szívvel, odaadó szeretettel teszi
mindezt. Sokuknak még nevet is adott. És a rózsák meghálálták odaadó
szeretetét, gondoskodását, az éjjel-nappal velök való törődését…
Megtanulta, hogy mikor kell leszedni és begyűjteni a szirmokat a főzéshez. Ezt
a körültekintő, óvatos és kényes műveletet is csak ő maga végezhette; a
szirmokat csak holdas nyári éjjelen volt szabad szedni, amikor egyetlen
felhőfoszlány sem zavarta a teliholdat. Tudta, hogyan kell a szirmokat
melasszal édesített háromnapos esővízben áztatni, érlelni, három nap után
kifőzni, lepárolni, s utána miképpen kell a rózsavíz tetején úszó, ezüstösen
fénylő, tiszta olajat lassú, óvatos mozdulatokkal leszűrni, elválasztani a
víztől. Elkészítésének titkát csak ő tudta, csak ő ismerhette, és e titkot ő
maga is féltékenyen őrizte. Egyszer egy tanítványának rejtélyes, cinkos mosollyal
az arcán, huncut melegséggel a szemében csak annyit árult el, hogy az igazi
rózsaolaj elkészítéshez öt összetevő kell; rózsaszirom, a szantálfa préselt
olaja, narancsvirágolaj, levendulaolaj, és még négyezer alkotóelem…
Minden évben, kora tavasztól késő őszig nyíltak Gülli Baba rózsái. Nem csoda,
ha a kertjéből kiáradó illatuk odacsábította az egész város apraja-nagyját,
akik aztán megrészegülten szippantgattak az illatos levegőbe, a kerítés tövében
ácsorogva. Mert a kertbe senki emberfia be nem tehette a lábát. Jött is oda
mindenféle népség; szegényebbek, urasabbak, betegek, koldusok, öregek, trécselő
fehérnépek és toprongyos, mesztélábas gyerekhad. Az ágrólszakadt koldusok,
vagyontalan nincstelenek meg azért is jöttek szakadatlan, mert az illat
legalább ingyen volt, nem került az egy garasba sem. S ahogy ott álltak a
mámorító illatfelhőben, úgy érezték, kedvük lenne táncra perdülni, a mellette
álló vagy a szembejövő embertársukat megölelni, tarisznyájukból étküket koldussal
megosztani, vagy az ellenségüknek azon nyomban megbocsátani. Könnyűvé vált a
testük, mintha tollpihe gyanánt lebegtek volna föld felett, úgy érezték, menten
a felhők fölé szállnak, mintha a mennyekben járnának. A jámbor dervis illatos
rózsakertje jótékony és gyógyító hatású volt!
A rózsáknak, és a kertből kiáradó, bódító illatnak senki nem tudott ellenállni.
A szerelmes ifjakat is csábította a rózsa, hogy a tiltott virágoskertből
mátkáiknak egy elbűvölő csokrot vigyenek szerelmi zálogul.
Aztán egyszer megtörtént, aminek nem lett volna szabad megtörténnie; egy
elvetemült ifjonc betört, és megszentségtelenítette a szent rózsáskertet. A
galád fi, egyik éjjel, telihold idején lopódzott be a kertbe. De nem csak egy
csokorra való rózsát szakított le, hanem óvatlan, vigyázatlan lépteivel nagy
pusztítást okozott; több rózsafát kitört és sok szépséges, különleges bokrot
eltaposott. Gül Baba másnap reggel szomorúan vette észre az alávaló gaztettet.
A budai pasa, mikor a hír eljutott hozzá, szörnyű haragra gerjedt;
kihirdettette a két városban, hogy ezentúl, aki oda belép és akár csak egy szál
rózsát is leszakít, a halál fia.
A bölcs efendi magas kőfallal vetette körbe a kertjét, de hiába, mert az éj
leple alatt azt újból tolvajok dézsmálták meg. Gül Baba ekkor – hogy igazán
megvédje rózsáit a vakmerő ifjak ellen –, üvegcseréppel rakatta ki a fal
tetejét. De bizony, ez sem használt; reggelre megint megdézsmálták a rózsáit és
a derék kertész vércseppekre lelt a kőfal tetején. Harmadnapra ébredve már nem
talált vérfoltokat, pedig kertjét az éjjel ismét feldúlták és sok rózsáját
elvitték. Gül Baba nem értette a dolgot. De aztán a jámbor mester, barátjától,
a budai káditól értesülve jött rá a dolog nyitjára; a minap medvetáncoltató
cigányok járultak a török bíró elé, s hangos óbégatással panaszolták, hogy az
éjjel kilenc medvéjüket megnyúzták. Ali Baba ebből rájött, hogy a tolvaj
legények kesztyűt és lábvédő öltözetet készítettek a vastag medvebőrből, megóva
magukat az üvegcserepek ellen...
De hiába volt a szigorú rendelet, hiába a magas kőfal, rajta az éles
üvegcserepekkel, két ifjú legény – egy török és egy magyar ̶ , mégis
vette a bátorságot, s nem átallották, hogy a kertből, választott mátkáiknak
rózsát csenjenek. De rajt’vesztettek, mert a csauszok, a rózsakert fegyveres
őrei elfogták őket. A két legény hiába próbálta egyik a másikát becsülettel
védeni – magára vállalva a tettet –, hogy legalább egyikük megmenekedjék, a
pasa nem kegyelmezett. Mindkettőjükre halálos ítéletet mondott és elrendelte, hogy
másnap hajnalban, mikor a Nap felkél, bárd által fejük vétessék. Odakünn már
ácsolták a vérpadot, a hóhér már fente rettenetes vaspengéjét, amikor Gül Baba,
a jólelkű, bölcs öreg elhatározta, hogy a két ifjú életéért közbenjár és
kegyelemért folyamodik a pasához, mert úgy vélte, hogy aki a virágot szereti,
az rossz ember nem lehet, s aki ekkora áldozatot képes hozni kedveséért, az
csak hűségét és kitartását bizonyítja. Meg aztán két csokor rózsáért nagy ár
lenne az életük ̶ gondolta. A pasa elébe járult, de az hajthatatlan
maradt. Erre, a nemesen furfangos öreg cselhez folyamodott; a konok, felbőszült
pasát egy kissé sajátos és csalafinta, de ártatlan ravaszsággal sikerült jobb
belátásra bírnia. Az történt ugyanis, hogy amikor belépett a pasa tróntermébe,
óvatosan, észrevétlenül egy fiola rózsaolajat vett elő a háta megett és az
üvegcse tetejét levéve hagyta, hogy az olaj alig érezhető, de mégis gyengéd,
finom illata a termet betöltve szétáradjon. Ekkor a dühös pasa marcona vonásai
megenyhültek, kőszíve meglágyult és végül a bölcs öreg kívánságát teljesítve,
megkegyelmezett a két legénynek…
Mikor a szerencsés ifjoncokat szabadon eresztették, a jószívű kertész két gül
deszteszit, vagyis két csokor rózsát adott nekik, hogy kedvesüknek elvihessék…
Aznap éjszaka különös álma volt; látta, hogy az égből aranyos rózsaszirom-eső
hullik alá a városra. A szentéletű mester ezt úgy értelmezte, hogy Allah
kívánsága az, hogy ezentúl mindenki kaphasson és hozzájuthasson a rózsáihoz, s
imigyen nemcsak ő, hanem mások is osztozzanak azok örömeiből. Újra elment a
pasához. Másnap reggel a pasa hírnökei hangos harsona rivalgás és pergő dobszó
kíséretében kihirdették a városokban ̶ Pesten két helyen is, a
Kecskeméti és a Váczi kapuknál, ahol a piactereken mindig nagy tömeg őgyeleg
̶ , hogy "mától kezdve a Baba üzletében rózsákat is lehet vásárolni"…
Rózsakertjének és illatszerboltjának nemcsak Pesten és Budán, hanem az egész
birodalomban híre ment. S akik vásároltak boltjában rózsaolajat, azok bizony
kis idő múltán megtapasztalhatták annak áldásos hatását; kínjaiktól,
nyavalyáiktól hamar megszabadultak, elűzvén vélük bút s bánatot. Mindenkin
segített, aki hozzáfordult gondjával, bajával; ilyenkor nem nézte, hogy az
török ember-e vagy magyar. Mindenkit szívélyesen, barátságosan, szelíd
jámborsággal fogadott boltjában. Először töviről-hegyire kikérdezte nyavalyája
felől, majd a legjobb, a legmegfelelőbb gyógyító szert adta számára. Az emberek
nagy bizalommal voltak iránta, nagy tiszteletnek és megbecsülésnek örvendett nemcsak
a két városban, hanem azokon túl is. Legfőbb örömét nemcsak szeretett
rózsáiban, hanem abban találta, ha rózsái által kiönthette a szűkölködőkre azok
áldásait. A szeretet magvait úgy hintette maga körül, mint ahogy a földmíves
magot vet a földeken. Bizony, egy fiolányi olajával együtt legalább egy véka
szeretetet, egy üvegcse gyógyírrel egy mérő boldogságot is eladott vevőinek.
Szelíd mosolyát meg ingyen adta hozzá. Megértette, hogy az embereknek érdemes
örömöt szerezni, boldoggá tenni őket, mert a boldog, derűs emberek kertjében a
virágok is szebben nyílnak. És, a még szebb virágok még boldogabbá teszik az
embert, még bársonyosabban simogatják, nemesítik lelkét. Allah megmutatta neki,
hogy nem csak a rózsákért kell áldozatot hoznia, hanem az emberekért is, vélük
is jót kell tenni. S ha ehhez egy kis rózsaolaj, vagy néhány szál virág is
hozzájárul, akkor az Istennek tetsző jócselekedet lehet, s imigyen Allah
nevében teljesítheti küldetését földi életében. Gül Baba rózsái láthatatlanul
gyógyítottak, a gyógyulás csíráit elültetve a testben, harmóniát, békességet
teremtve a lélekben.
Allah öt parancsolata közül a harmadik pillér a zakát, a kötelezően előírt
adakozás a nincsteleneknek. Ő szívből és önzetlenül adakozott. Mindennap szánt
alamizsnát vagy ételt a hontalan koldusoknak és a város szegényeinek, árváinak.
Isten megmutatta, hogy bár fegyverrel meg lehet hódítani a világot és sokaknak
az arany, a hatalom, a csillogás számít, de az embereket végül is csak
szeretettel, törődéssel, gondoskodással lehet közel engedni magunkhoz,
bizalmukat, megbecsülésüket elnyerni. Mert bár a földi rózsa, a mulandó virág
elszárad, elenyészik, de a jótétemények, az emberséges, igaz cselekedetek
örökre megmaradnak.
▪
Nemes lényére és nemes rózsáira emlékezve, máig is gül dombnak, a rózsák
dombjának, Rózsadombnak hívják azt a helyet Budán, ahol hajdanán, egykoron a
palotája, illatszerboltja, és a gyönyörűséges rózsakertje volt, ahol most is az
igazak örök álmát alussza. Odafenn, a dombon nemcsak a testét rejtő türbéje,
hanem jóságos szelleme is velünk van, mert itt, magyarhonban is otthonra lelt.
Így hát méltán szóljon róla az emlékezet, kit egyformán tisztel török és
magyar.
Gül Baba, azaz „Rózsa-apó”, a „Rózsák Atyja”, ez a jámborszívű, nemes lelkű
dervis százhúsz évig élt rózsafái között. Ez a leghosszabb matuzsálemi kor,
amit török ember valaha megélt. Nem tudni bizonyosan, hogy rózsáinak ehhez köze
volt-e vagy sem, de mégis okkal vélhetjük; szép és hosszú életét nemcsak
Allahnak, hanem rózsáinak is köszönhette.
Ma is nyílnak rózsák azon a dombon, azon a helyen…
„A szultáni kegyesség bányája
a Baba,
Nem marad üresen az öreg koldus,
Merzifunból jővén, itt hazát talált,
Szulejmán sáh idejében Gülli-baba.”
Evlija Cselebi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése