Eurüdiké és Orpheusz (Ez egy igaz történet Mamecskámról és Papecskámról)

                                              Eurüdiké és Orpheusz

                                      (Ez egy igaz történet Mamecskámról és Papecskámról)

                                                                           

                                                                                                 ,,Még ha a halál árnyékának völgyében járok is,

                                                                                                                     nem félek a gonosztól, mert te velem vagy”

                                                                                                                                                       Dávid király, Zsolt. 23:4    

                                                                     Prológus

 

Az elfeledett, régi könyvek mindig porosak. Méla magányukban türelmesen várják, hogy gazdájuk egyszer levegye a polcról, majd lefújva róluk a port, kinyissa, és végre elkezdhessenek mesélni.

    Életünk lepergett története is ilyen, sokszor felejtésre ítélt könyv, amit eldugunk egy polcra – lehetőleg jó magasra −, és hosszú időn keresztül tudomást sem veszünk róla. De néha, mintegy varázsütésre, egyszer csak eszünkbe jut egy régi, már-már elfeledett morzsányi emlékfoszlány múltunk homályos ködéből, és akkor mohón lekapjuk a könyvet a polcról, és türelmetlenül lapozzuk fel. S életünk megírt, emlékekből táplálkozó könyve szép lassan megnyílik, kitárulkozik, és mesélni kezd. És akiket ebből a könyvből megidézünk, olvasunk, beszélünk róluk, hirtelen megelevenednek, élővé válnak, és egyszeribe a magunk körében találjuk őket, mintha csak itt lennének velünk, és olyan, mintha meg sem haltak volna.

    Ne féljünk hát levenni a feledés polcáról ezt a rég elfeledett, elmúlásra ítélt könyvet. Én rátaláltam az enyémre, és most boldogan lapozgatom sárguló, sok helyen töredezett, poros lapjait.

    S ahogy forgatom, olvasgatom őket, felhőtlen, papírcsákós gyermekkorom úgy sejlik át életem selyemfátyolán, mint ahogy a meg-megcsillanó napsugár fénypászmái áttörnek az őszi fák ágai között. Meleg fénykévéi incselkedve fürdetik a belső dolgokra figyelő szemeimet, és a távoli múltba vesző gyermekkori emlékek sejtelmes, megelevenedő képei mind előtűnnek, mint homályból tisztuló fényképek a fotográfus fotópapírján.

    Homokváraimat elmosta az idő tengere, de az emlékek még mindig oly tisztán ragyognak fel előttem, mint ahogy az igazgyöngyök csillannak meg az óceán mélyén. Csúzlimat, és hadakat verő fakardomat tollra cseréltem, de mára, életem alkonyán, reszkető ujjaim közül bizony már sokszor kiperdül a penna. 

     S lám, most újra kisgyermekként látom magam…

                                                                              ▪ 

    …egyszer, apró lurkó koromban, bizony, még a mozdonyok is nekem engedelmeskedtek… Mindig szerettem nézegetni a vonatokat, meg a mozdonyokat. A gőzösök rabja voltam. Megigéztek. Azon a napfényes nyári délelőttön anyámék krumplit kapáltak a földeken, amikor gondoltam egyet, és felmásztam a pitypanggal teli árokpart magas töltésére, hogy onnan bámulhassam a messzi távolban elrobogó vonatokat. A személyvonatoknak úgy integettem, hogy majd beleestem az árokba, a megrakott tehervonatokat meg elbűvölve néztem: számolni sem bírtam a vagonokat, amint végeláthatatlanul, hosszú kígyóként tekeregtek tova. Sokszor se elejét, se végét nem láttam. A brikettől fekete, szénporos arcú masiniszták nemegyszer visszaintegettek nekem, jó ismerősként, barátként üdvözöltek… Hát amint ott állok, és nézelődöm, látom ám, hogy odalenn messze a sínen, egy magányos gőzös pöfékel, lassan araszolva. Gondoltam egyet, és felemeltem magasra a karomat, jelezve, hogy álljon meg. Hát láss csudát, a mozdony azon nyomban meg is állt. Nem hittem a szememnek. Ha előre mutattam, megindult, ha felemeltem a karom, akkor meg megállt. Gyorsan intettem neki, hogy most tolasson hátra, uramfia, hát erre a mozdony tüstént tolatni kezdett; sihuhu, sihuhu – lódult neki a fekete, behemót csühös, nagyokat fújtatva, óriási füstfelhőket eregetve az égre. Majd vidáman füttyentett vagy kettőt, a föléje nyújtózkodó szemafor pedig cinkosan kacsintott egyet, és még szalutált is hozzá, ahogy felcsapódott. Nosza, több se kellett nekem, lélekszakadva szaladtam anyámhoz, és lelkendezve újságoltam, hogy – Anya, anya, nézd, azt csinálja a mozdony, amit én mondok! – úgy éreztem, csoda történt, ami felhőtlenné tette a napomat. Boldog voltam.

     De a vonatok jönnek és mennek, soha nem várnak. S ha utasa késve érkezik, könyörtelenül otthagyja az állomáson…

    

     Nagyanyámat úgy látom emlékeimben, mint egy csibéiért aggódó kotlóst, mint aki gondosan terelgeti és összetartja a családot. Ő volt minékünk a Mamecska, a mi szeretett Mamecskánk. Hosszú, galambfehér haja világított a napfényben, mintha mindig is fehér lett volna. Ha meg befonta, villástűjével, fején könnyű kontyocskába kötötte, ami olyan volt mint egy hívogató fészek, s amit a madarak könnyen annak is nézhettek volna. Kedves lénye mindenkire kisugárzott, megnyugvást, és melegséget árasztott; hangja mint a muzsikaszó, olyan, mint a bársonyosan zengő citera zenéje. Tekintete szelíd, mint Szűz Máriáé,  mosolygós és jóságos, mint a templomi képeken a festett angyaloké. Szeme mindig nevetett, s orcája akkor is mosolygott, amikor nem volt tán éppen oka rá. Bizonyára egy földre szállt angyal lehetett, és az Úristen küldhette le ide hozzánk. A legszebb ajándék. Sose láttam fáradtnak, vagy megtörtnek; ha kellett, egész nap dolgozott odakünn a határba, törte a tengerit, ásta a pityókát vagy éppen sarlózta a lucernát. Aztán ellátta a házat, és a ház népét. Nagyanyám volt az, aki sokszor megvédett anyám haragjától, hogy az − egy-egy csínytevésem után, − vesszejével nehogy elnáspángolhasson. Húgom, nővérem és én rajongásig szerettük, és örültünk, hogy ő van nekünk. A Jóisten szeretetben, egészségben sokáig megtartotta, hosszú, boldogságos időt adva neki, így szinte észre sem vettük – oly természetes volt −, hogy milyen hosszú időn át köztünk lehetett, bearanyozva mindennapjainkat.

    A nagyapám − Papecska, így hívtuk, − bukovinai székely ember. Isten öt ujjának egyik kis falucskájában, Hadikfalván látta meg a napvilágot. Őseit, még annak idején, Mária Terézia, és az ő parancsolatjára Hadik András, magyar huszártábornok, a császárné feldmarsallja telepítette át Moldvából Bukovinába. Székelynek lenni, székelynek maradni mindig, minden korban nehéz sorsvállalás. Emberpróbáló, és áldozatos. Az volt Bukovinában, az volt Tolnában, és az volt Bácskában is, amikor hirtelen kellett menekülniük a szerb milicisták és Tito vérengző partizánjai elől, hátrahagyva duruzsoló vaskályhát, tulipántos ládát, takaros, zsúpfedeles, gangos portát, terményt, lábas jószágot, mindent. A két lovacska húzta szekéren rajta volt minden kincsük; némi élelem, gúnya, a fénylő pengéjű ekevas, és a négy gyerek. Az egész falu apraja-nagyja is felkerekedett, csak a zöld Madonnát vitték magukkal a templomuk oltáráról, és nekiindultak a határnak, a bizonytalanságba. Csaba királyfi most is megsegítette őket bajukban. Menekítette, s elkísérte a kínokkal kikövezett, vérrel megöntözött nehéz útjukon, s ha kellett, fel az égbe, csillagösvényen is vezette őket.   

     A székelyeket a Jóisten jókedvében teremtette. A székely ember nem irigy, a székely ember nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. A székely ember nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, a rosszat fel nem rója. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. A gazságot nem tűri el. Vallását mindig megtartotta, azt soha meg nem tagadta. Istenben, és Jézus anyjában, Máriában lett minden hite, minden bizodalma. Mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A székely ember nem kér, hanem inkább ad.

    Ugyanakkor nyakas, csökönyös és kitéríthetetlen fajta. Olyan, aki nem enged a huszonegyből. Makacs, akaratos természete és buzdult állhatatossága sokszor okozta a múltban minden baját, sokszor bizony vesztét is. De olyan akár a bikfa, kemény fából faragták, túlélt minden veszedelmet; a madéfalvi genocídiumot, a bácskai vérengzést, az oláhok, rácok, oroszok megszállását, és ki tudja hogy még mit. Túlélésre is teremtetett.  

     Kevés emlékem maradt meg a nagyapámról. De még így is, szinte magam előtt látom. Arca, a székely emberekre oly jellemző markáns, szikár arc. Jóságos, melegbarna szemében különös fény bujkált, Jézus szeme is ilyen lehetett… S ha rossz fát tettem  tűzre, csak szelíden fölém hajolt mint egy mesebeli erdei óriás, megfogta  a karomat, s csendesen csak annyit mondott: ,,nem szabad, gyermekem”. És én csak hallgattam, és megszeppenve néztem fel ebbe a nagy, barna, meleg szempárba, s elmerültem benne, mint a víztükörbe dobot kavics. Valóságos óriás volt ő a szememben; sudár, szálfa termet, széles váll, mintha egy roppant fatörzsből vésték volna ki, dolgos, kérges tenyere meg akkora volt, mint egy lapát. Feje a felhőket verdeste, mint a jegenyefa eget karcoló csúcsa, s alulról nézve, apró emberként mindig attól féltem, hogy egyszer odakoppan a mestergerendába.

     Pirkadatkor kelt mindennap, a hajnali ég első fényei már éberen találták. Első dolga volt, hogy egy lavór hideg vízben megmosdjon. S utána, ahogy törölte arcát, közben imádkozott. Sokszor hallottam csendes mormogását a törülköző redőiből kiszűrődni. Istennek tetsző szokása volt ez, amióta világ a világ.

    Éltükben – mint két gerle, kik egy életre párt választanak -, egymás mellett hűséggel kitartottak; jóban, rosszban, örömben és bánatban, úgy, ahogy régen megmondták a pap és az Úristen színe előtt esketéskor, a templomban. Odahaza a portán meg helytállottak a magok dolgában, ki-ki a fakanalat fogva, avagy az eke szarvát markolva.

    Emlékszem – mesélték −, hogy Bukovinában nap mint nap, késő estélig odakinn dolgoztak a határban, a földeken. Akkoriban nagy volt a szegénység, és nehéz volt a megélhetés… Kezükön a bőr durván kemény és kérges volt, a körmük meg fekete, ahogy a földet túrták;  biza négy porontyot kellett etetni. De a vasárnap az Istené volt. Akkurátusan felöltöztek a legszebb gúnyáikba, a gyerekeket is szépen felöltöztették, és elmentek a templomba. A szentmisét kongató reggeli harangszó már az Isten házában találta őket.

     Azon a meleg nyári napon kövér, hófehér-gyapjas bárányfelhők legeltek a türkizkék égen, amikor (jött a hír Pestről), meghalt a nagyapám.  

     Télvíz idején egy olyan nyavalyaféleség döntötte le óriáslábairól, amin még az orvosok sem tudtak segíteni. Az ételt nem kívánta, így az orcája beesett, és ő maga meg elolvadt, mint a tavaszi hó. Felvitték Pestre, a nagynéném – idősebb leánya −, ápolta nagy gondossággal, meg azért, hátha a pesti, nagy tudású orvosok segíteni tudnának rajta. De nem tudtak. Állandó nagy fájdalomban égett, éjjel is, nappal is csak jajgatott, de szitokszó, vagy káromló szavak soha nem hagyták el ajkait. Inkább megbékélt, s Istenhez fohászkodott nagy bajában. És a Jóisten nem feledkezett meg róla. Sokat szenvedett itt a földön, de egy napon a Mindenható magához szólította mennybéli országába, és nem hagyta, hogy evilági kínjai tovább tartsanak. Megszabadította tőlük, s ő holtában úgy mosolygott teremtőjére, mintha lehunyt szemhéján át valami nagyon szépet látott volna...

    Mamecska szívére rettenetes nagy bánat ereszkedett, s rátelepedett, mint egy hatalmas, kiterjesztett szárnyú sasmadár.

− Jajjajjaj, jajjajjaj – fogta szegény fejét – fogjatok meg, mert menten meghasad a szívem, és itt helybe halok meg. Istenem, Istenem, most mi lesz velem. Bernát, ó Bernát! Mért' hagytál el engemet?

    Anyám és nővérem két oldalról tartották elernyedt, kócbaba testét. Majd összeborulva ríttak, ríttak, és csak ríttak. Egyszeribe olyan mérhetetlen gyász, elképzelhetetlen fájdalom borult rá az udvarra, hogy még a fák is sírva fakadtak, s a kövek is megindultak. A Nap ráült a sötétlő dombokra, a vészjóslóan megnyúlt árnyékok átértek az udvaron. A levegő is mintha most hűvösebbé vált volna, mint szokott ilyen tájban…

    Az én gyermeki szívemre ekkor még nem nehezedett bánat a hír hallatán. Nagyapám elvesztése majdhogynem közömbös volt számomra. Egy kisgyermek lelkét még nem borzolja fel a halál, nem érinti meg, nem tudja mi az, még érzéketlen, részvétlen iránta, nem fogja fel nyiladozó értelme annak jelentését… Gyerekfejjel nem érintett meg a dolog, nem tudtam felfogni. Igazából, csak tudomásul vettem. A hír nem váltott ki belőlem viharos érzelmeket, sőt semmilyent sem. Aznap ugyan úgy játszottam tovább az udvaron, meg fenn a hostelon, építgettem a homokváramat, röptettem a cserebogarakat, mint máskor. Azt viszont tudom, hogy körülöttem mintha megváltozott volna valami.  

     Mamecska abban a minutába indulni akart fel Pestre, nem volt nyugta, nem volt maradása. Most már nem tudott békén maradni, mennie kellett, s engem is hitt’ magával, hogy elkísérjem az állomásig. Szedelőzködtünk, és azon nyomban nekiindultunk a kéklő varázshegyeknek, az óriások lakta, sűrű erdőknek, meg a végtelenbe vesző, vadvirág borította mezőknek. A vonatállomás a szomszéd faluban volt, jó messze tőlünk. Odáig gyalogolni bizony nem volt tréfadolog. Nem számított, hogy én szinte még ki sem bújtam a földből, s hogy nagyanyám hátát meg már meghajlította a kor. Apró lábaimat fürgén szedve, hősiesen kutyagoltam mellette, mert őt oly gyorsan repítette a türelmetlen mehetnék, mint ahogy a gondolat száll, s én bizony alig bírtam a lépést tartani vele. Tüdőm zihált és csudálkoztam is, hogy ő meg hogy bírja ezt a lélekölő rohanást.  

͟    Az erdővel csipkézett, szelíd dombok úgy ölelték körül a kis falumat, mint anya gyermekét.  Tízig se számoltam, s máris a hátunk mögött hagytuk. Mentünk, mentünk az Irdatlan Nagy Vadonon, majd a Végetnemérő Réteken át. Az erdő sejtelmesen susogott, ahogy sietve iparkodtunk rajta keresztül. Szél szaladgált a lombok között, bújócskát játszott velük. Egy kicsit mindig féltem itt. A fák sötét óriásokként hajladoztak körülöttünk, legalábbis képzeletemben én annak láttam őket. Félelmetesek voltak a szememben, és tiszteletet parancsolóak, ahogy zúgtak, és beszélgettek egymás között, meg ahogy Szél úrfival feleseltek. Bár félelmetesnek tűntek, de én mégis szerettem, és csodáltam őket. Némelyiknek még arca is volt…    

    Kiértünk a rengetegből. Az erdőszélen, a dombtetőről éppen rálátni az állomásra. Hát uramfia, megrémülve láttuk, ahogy a Pestre menő vonat nagyokat pöfékelve, nagyokat fújtatva éppen kiindul onnan. Lehetetlen volt, hogy elérjük. Mamecska ekkor felsikoltott, eldobta bőröndjeit – repültek szanaszét −, s mint egy megszállott, lélekszakadva nekiszaladt a rétnek, rohant át, keresztül rajta, egyenesen a vonat felé. Én meg ott álltam a domb tetején, s egy kétségbeesett, suta mozdulattal felemeltem a karomat, hogy a vonat azonnal álljon meg, de tüstént! (Persze tudtam, hogy úgy sem fog megállni.) Majd hevesen hadonászni kezdtem, de a dolog most nem működött… Ő meg csak szaladt neki vakon a világnak. S ahogy szaladt a fűtengeren át, a virágfejek könnyedén, puhán felfogták lépteit, levélkarjukat kinyújtva kézről-kézre lebbentették, s mintha segítették volna, úgy lebegett, szállt felettük. Amerre ment, az összehajló, törékeny virágtestek színei összefolytak, egybemosódtak, mint a festő festékpalettáján az összekevert színpamacsok. Egy hullámzó, színpompás szivárványcsík nyílott a nyomában. A távolban a vonat nekilendült, majd felgyorsult. De őt nem érdekelte, csak rohant és csak rohant tovább feléje. Úgy volt vele, hogy azt a vonatot neki mindenáron el kell érnie!! Mintha az élete függött volna tőle! Szegénykém tán azt gondolhatta, hogy hátha észreveszi a masiniszta, és meg talál állni. De a vonat nem állt meg. Elment, tovasuhant a végtelenbe. Gonoszul még füttyentett is vagy kettőt, maga után vonszolva reményt, bizakodást, a valaha viszontlátás végleg elmulasztott esélyét, a sínek talpfái között meg otthagyva bánatot, kétségbeesést, mérhetetlen szomorúságot. Sínen kattogó zaja lassan elült, kéményéből kieregetett koszos, szürke füstfelhőit is megtépázta és szerteszét fújta a szél. De ő még akkor is szaladt utána, amikor a vonat már eltűnt a lankák mögött.

    Aztán lassacskán feladta a küzdelmet. Irama megtört, szaladása bizonytalanná vált, már csak botorkált. Ekkor szíve másodszor is meghasadt. Néhány tétova lépés után megállt a náddal, sással tarkított rét kellős közepén, megtántorodott, és karjait széttárva, fejét felvetve, hátradőlt az égig érő magas fűben. Törékeny testét puha fűpárna fogta fel, minta vetett fű- és virágágy várta volna odalent. Kiterjesztett szárnyú, nagy, fekete madárként feküdt a zöldellő rét ölében, mint aki lezuhant, és szárnyait törte. Odaértem melléje. Mozdulatlanul feküdt a halottas virágágyon. Megijedtem. A selymes fűtenger, mint puha takaró, lágyan körülölelte, egyik-másik kíváncsi fűszál odahajolt hozzá és félénken, óvatosan megérintette. A sűrű, furcsán hullámzó náderdő karcsú, vékonyka levelei is óvatosan, szégyenlősen hajoltak föléje, mintha óvni, védeni akarták volna. Odafönn a tépett, rongyos felhők bánatukban sírni kezdtek; eleredt az eső. És akkor…, akkor hirtelen körülöttem minden megváltozott, átalakult, mintha egy varázsszemüvegen keresztül érzékeltem volna mindent, de az is lehet, hogy egy elvarázsolt, földöntúli országba kerültem. Csak azt láttam, hogy a réti virágok színpompás szirmai kifakulnak, lassan elveszítve minden színüket, bókoló virágfejeiket a földig hajtják, és a madarak elhallgatnak a fák lombjai között. Egyszeribe olyan csend támadt, mintha minden, még a természet is meghalt volna. A Nap melengető sugárkévéi fagyott tűszilánkokká váltak, s immár jeges lehelete megdermesztette az éppen átsuhanó szellőt, amely apró, tündöklő kristályszemcsék milliárdjainak csillámfelhőjévé vált, s lassan szitálva ereszkedett alá a rét párás füvére. Azok ijedten, fázósan húzták össze magukat, majd sziporkázó zúzmaraköntösbe burkolóztak. Körös-körül a virágok egyszerre mind megfagytak, és szép lassan meghaltak. Amerre néztem, csillogó, dérszárnyú, halott lepkék feküdtek a jégcsapokká dermedt fűszálak tövében. Mintha a halál járt volna erre…

     Aztán éreztem, hogy a levegő egyre fagyosabbá válik; leheletem párafelhőként tódult ki orromon, és a számon. Megborzongtam. Majd, egyszercsak az örvénylő, szürke vattafelhőkből elkezdett hullani a hó. ,,Istenem, hóesés augusztusban…” Úgy néztem, mintha angyalok rázták volna le szárnyaikról pihe-puha tollpihéiket, oly nagy pelyhekben esett. És azok meg hulltak és csak hulltak, lassú táncot lejtve kavarogtak, mintha soha nem akarnának a földre esni, ahogy máskor szoktak. Majd egyhelyben lebegtek odafenn, s olyankor úgy látszott, mintha felfelé akarnának esni. A gyönyörű, természetfeletti látvány olyan volt, mint a valóság fordítottja, egy álomkép. Én meg ott álltam a hóesés kellős közepén, csodálkozó szemekkel, megszeppenve. Még sose láttam ilyen szépet... Mintha ébren álmodnék… Oly sűrűn esett, hogy az orrom hegyéig is alig láttam. Felnéztem, de szememet nem bírtam nyitva tartani, és hunyorognom kellett, mert egy-egy csillámló hópihe megakadt remegő szempillámon. A szálldosó, égi keringőt járó hófüggöny aztán végül lassan aláhullott, és fehér halotti lepelként takarta be őt, a mozdulatlanul fekvő, nagy, fekete madarat, körülötte meg a halott virágokat. Újra rápillantottam. Békésen, csendesen feküdt a frissen vetett hóágyában. S láttam, amint egy apró, fehér lélekmadár rebben ki félig nyitott szájából, és a magasba röppen, fel az égbe, bár először esetlenül és vergődve csapkodtak áttetsző, alabástrom színű szárnyai. Néhány percig tétován, céltalanul csapongott fel és alá, mint aki nem tudja, hogy merre repüljön. Aztán megtalálta, amit keresett...

    …megrémült, amikor megpillantotta csontos arcát, és az üreges szempárba nézett. Vadul verdeső, parányi madárszívébe jeges félelem költözött. De aztán megkeményítette szívét, és összeszedve minden bátorságát, megszólította a Halált:

−   Halál! Kérlek, add vissza őt nekem.

−  Menj innen halandó, és ne kövess! Ez itt már az én világom, az én birodalmam, és férjed már az enyém. Az ő ideje lejárt.

−   Kérlek Halál, könyörülj meg rajtam – kérlelte, − engedd el őt.

−  Hát nem érted asszony?! Az ő lelke már fennen szárnyal; kiszabadult a test börtönéből, és végleg elhagyta gyarló porhüvelyét. Nem térhet már vissza. Menj innét, míg szépen mondom, és amíg még megteheted!

     De ő nem tágított, és a félelem sem bénította már többé a szívét. Letörölte forró könnyeit fehér, áttetsző márványarcáról, és elszántan nézett a Halál szemébe. De az tovasietett, magával hurcolva a földről elrabolt lelket. Körülötte megfagyott a levegő, és minden, amerre csak járt. Az asszony meg ment utána, és lankadatlanul követte.

     Kínkeserves, gyötrelmes ösvényeken, és úttalan utakon haladtak, míg végül a Halál birodalmának kapujához értek.

−  Állj meg Halál! Hallgass meg! – könyörgött újra – Ő mindennél fontosabb nekem. Neki még élnie kell, nincs még itt az ő ideje. Kérlek légy irgalmas, és engedd vissza, hogy velünk lehessen. Szeretem őt, és mindent megadnék, hogy visszakapjam.

   Szívhez szóló szavaitól az erdő vadjai megszelídültek,  meglágyították a gránitsziklákat, és megindították a halál kapujának marcona őreit, de a Halál szívét nem tudták meglágyítani, az kemény maradt mint a kő. Rettentő haragra gerjedt, látva az asszony állhatatosságát és tántoríthatatlan bátorságát, hogy dacol vele, és amiért még mindig makacsul követi.

− Balga, dőre asszony! – kiáltotta bosszúsan − Semmi keresnivalód a birodalmamban, a holtak birodalmában! Nem adom vissza a férjed. És most menj innét, mert ha nem vigyázol, bizony mondom, téged is magammal viszlek! – próbált ráijeszteni. De az asszony erre sem rettent meg, és nem tágított.

−  Férjed számára ez egy nagy utazás, amit te, földi halandó nem tudsz követni, és úgysem érthetsz meg. Utoljára mondom, fordulj vissza! – dörrent rá még egyszer.

−  Nem, Halál, nem fordulok vissza, nem tehetem. Őt akarom, mert szeretem – válaszolta. – Ha kell, követni fogom ezer poklon, és tízezer világon át.

    Beléptek a holtak birodalmába. Éjszakai sötétség vette körül, még csillagok sem világítottak a fekete égbolton. Elkárhozott lelkek iszonytató jajkiáltása hallatszott mindenfelől, és dermesztette meg a szívét. Gonosz kísértetek, rossz szellemek, feledésre ítélt sötét árnyak kezei nyúltak feléje, de ő nem félt. A Halál továbbsietett, de az asszony a nyomában járt, bárhová is ment. A Halál most már megelégelte a makacs asszony kitartását. Belátta, hogy nem bír megszabadulni tőle, nem tudja eltéríteni szándékától. Belátta, hogy mint acélbilincs, oly erős a férje iránti szeretete s hűsége, és soha nem fogja tudni elszakítani tőle. S ez a kötelék eltéphetetlen, és mindennél erősebb. Ekkor förtelmesen rút arca kaján vigyorba torzult; alattomos ravaszságon törte a fejét. Elhatározta, hogy próbára teszi, hátha meg tudja félemlíteni, és jobb belátásra térítheti. Így szólt hát:

− Visszakapod a férjed, ha magad adod helyette cserébe, és velem jössz birodalmamba. De akkor lelked ott örökös kárhozatra ítéltetik, az idők végezetéig.

−  Itt vagyok, vigyél magaddal, s veled maradok mindörökre, csak add őt vissza, hogy élhessen.

   A Halál e válasz hallatán megdöbbent, az asszony önfeláldozása már-már némi tiszteletet ébresztett benne. Ám megmásíthatatlan és kérlelhetetlen jelleme most is felülkerekedett, mint mindig. Most már látta, hogy fondorlatosságával, álnokságával sem megy semmire az asszony tisztasága és szeretete ellenében. Tehetetlenségében arca elsötétült, s haragosan dobbantott egyet lábával; hegyek omlottak alá, tengerek nyíltak meg, és leszakadt az ég.

    Továbbment, kezében a halhatatlan lélekkel, az asszony meg rendületlenül ott járt a nyomában, nem tágított mellőle. Felértek egy szédítő magas sziklára.

−  Ha leugrassz innen – mondta a Halál, egy hirtelen ötlettől indíttatva −, akkor visszaadom a férjed.

−  Nem félek tőled Halál – mondta az asszony, azzal a meredek szírt széléhez lépett, és gondolkodás nélkül levetette magát a feneketlen mélységbe. De a Halál becsapta őt, nem tartotta meg szavát…   

    …zuhant, és csak zuhant az időtlen téren át a semmibe, amikor is a kis lélekmadár sok-sok cikornyás repdesés, és hosszú, hiábavaló vergődés után visszaröppent a testbe, mint eltévedt madár a fészkére, s szíve dobogni kezdett. Törékeny, pillekönnyű angyalszárnyait elhullajtotta, nem kellettek már. Azok pihetollai csapzottak voltak és néhány csepp vértől rózsaszínűek, mintha láthatatlan ablaküvegnek csapódtak volna… Fényt látott, napsugár simogatta arcát.

    Aztán felkelt, nagyot sóhajtott – szelíd magnyugvás, földöntúli megbékélés ragyogott az arcán −, majd csendesen megfogta a kezem, rám nézett, és csak annyit mondott: ,,no, menjünk haza lelkem”. És hazafelé indultunk. Nagy nehezen kikecmeregtünk a lágyan susogó, hullámzó nádasból. Végigmentünk a mézillatú réten, amely újjászületett; a tarkahátú lepkék föléledtek fagyott álmukból, és gondtalanul libbentek virágról virágra, minta mi sem történt volna… Átkeltünk a titokzatosan suttogó nagy kerek erdőn is, és keresztül a nemrég még haragos hegyekké nőtt dombokon. A Nap az üstökükbe kapaszkodva, igyekezett mögéjük bújni. Nagy volt, és fenséges, és olyan, mintha vérbe mártották volna, oly piros, amint méltóságteljesen alámerült, bíborvörös felhőpalástját ráterítve az ég aljára. Majd végül leereszkedtünk a megszelídült, lankás dombok hátán, míg fel nem tűntek a zsáknyi falucska békésen megbúvó háztetői, és a templom fehéren nyújtózkodó, karcsú tornya. A dombtetőn felbukkanó kis házunk is boldogan integetett felénk. A vaskapu nyikorgása, majd csattanása otthonos és megszokott volt fülemnek. Hazaértünk. Az este puhán és melegen szállt alá.

     S az élet – mintha mi sem történt volna… −, ment tovább, a maga folyásában.

                        

                                                  

                                                                        Epilógus  

    

     Ha elveszítjük egyetlen, igaz szerelmünket, akkor életünk értelmét veszítjük el. De az idő gyógyír, segít enyhíteni bánatot, szenvedést… De olykor, nem mindig van így. Később is − életem során −, gyakran eszembe jut ez a történet, és sokszor gondoltam arra, hogy milyen jó lett volna, hogy ha akkor, ott a rét közepén meg tudom állítani azt a vonatot, mint gyermekkoromban, amikor a töltésen állva intettem a gőzösnek, megálljt parancsolva. Hátha minden másként történt volna. Ha az a vonat akkor megáll és megvárja Mamecskát, hátha megesett volna vele, velünk egy újabb csoda. Nem nagy, csak egy akármilyen aprócska, pici csoda… Ha nagyon szeretünk valakit, talán megeshet, hogy kifoghatunk a halálon. De a Halál kemény játékos, nem könnyű kijátszani. Talán sikerülhet néha. Az maga lenne a csoda… De úgy vélem, hogy ez a nyúlfarknyi történet maga is egy ilyen piciny csodamagonc, mint egy, ott lent mélyen, a tenger homokjában megbúvó gyöngyszem. Életünk könyvének kitörölhetetlen része, amíg emlékezünk rá... Gyöngyszemek, emlékek, életek. Ők ott vannak velünk, körülöttünk, láthatatlanul, ködös, fátyolos homályba burkolózva. Fáradhatatlanul, mindig keresnünk kell ezeket a gyöngyöket, ezeket a piciny csodákat, mert viharos, zátonyokkal teli életünkben azok is kellenek néha, s mert olyanok mint a szentjánosbogarak a világtalan éjszakában, melyek éltetnek bennünket; fényt és reményt adnak. Szükségünk van rájuk, amikor némely napjaink csöppet megkeserednek, vagy szomorúvá válnak. Csak, mint a gyöngyhalásznak az igazgyöngyre, nekünk is rájuk kell találnunk.