A Kis-Svábhegy
Anno Domini 1686,
június dereka. Az egyesített európai keresztény seregek Buda alá érkezének,
hogy a 145 év után a magyar királyok székvárosát az bitorló pogány törököktől visszafoglalják.
A hadszárnyak vezérei II. Miksa Emánuel bajor választófejedelem, Savoyai Jenő
herceg és Bádeni Lajos őrgróf voltak, de a fővezéri címet Lotharingiai Károly
herceg birtokolta. XI. Ince pápa hívta életre a szövetséget, Szent Liga néven, amelynek
tagjai a Habsburg Birodalom, Velence, Lengyelország voltak, de a seregben
szinte valamennyi európai ország képviseltette magát; franciák, angolok,
spanyolok, katalánok, svábok, bajorok,
szászok, branderburgiak, hollandok, csehek, olaszok, burgundiak, svédek, dánok,
de jelentős számban (mintegy 14-15 ezer fő) harcoltak benne végvári magyar
vitézek, kurucok és hajdúk, akik szívósságukkal, önfeláldozó hősiességükkel derekasan
kivették részüket a csatákban, az ostrom során. A magyar kontingenst többek
között gróf Bercsényi Miklós és Bottyán János huszárkapitányok, nagyságos Rákóczi
fejedelmünk majdani kuruc főgenerálisai vezették. (Bottyán János a későbbi
végvári harcokban veszíti el egyik szemét, akkortól kezdik katonái Vak
Bottyánnak hívni.)
A fővezér
hadaival ostromgyűrűbe zárta Buda várát, kijelölte az egyes hadtestek helyeit
és felkészültek az ostromra. A sváb tüzéreket ágyúikkal együtt a budai hegyek
egyik kis „dombján” állíttatta fel. (Ez volt a majdani Kis-Svábhegy). Aztán
június 18-án az ostrom megkezdésének nyitányaként jelt adott a sváboknak a
tüzelés megkezdésére. Azoknak nem kellett kétszer mondani, piszkosul elkezdték
lőni a várfalat. A többi ágyúüteggel együtt végrehajtott és a többször
megismételt heves ágyúsortűznek meg is lett a gyümölcse; a pontos célzás
eredményeként romba dőlt a vár egyik fontos bástyája. A biztató kezdés ellenére
a törökök sorozatosan verték vissza a támadásokat, és végül is a várat csak két
és fél hónap után, szeptember 2-án sikerült elfoglalni. Az utolsó, mindent
eldöntő roham is a sváb tüzérség jelére indult meg. A gyűlölt lófarkas zászlót a
vár tornyáról egy magyar vitéz, egy bizonyos Petneházy Dávid nevű tépte le… Áldassék
és dicsértessék érte a neve. Magyar, soha ne feledd e nevet! A török zászlót
Buda bástyájáról nem egy dán, nem egy bajor, pláne nem egy osztrák vette le, hanem egy magyar…
1936-ban a
légvédelmi tüzérség birtokolta a hegytetőt. Ezt a két, mai is látható
betonbunker jelzi. A hegy kétszeri katonai használata illetve birtokbavétele
bizonyítja, hogy a Kis-Svábhegy fontos hadászati, stratégiai objektum, illetve
hely volt.
A hegyet
1950-ben Martinovics Ignácról nevezték el (Martinovics-hegy), akit a császári
önkény és abszolutizmus ellen életre hívott, de igen gyatrán és óvatlanul
szervezett (egy sakkpartit, vagy egy garden-partyt is jobban megszervez az
ember…) magyar jakobinus mozgalom elbukott vezetőjeként, 1795-ben lefejezés
által végeztek ki a közeli Vérmezőn (akkor Generális-kaszáló). A Kis-Svábhegy
elnevezést végül aztán 1991-ben kapta vissza.
Egykori
kőbányáiban mészkövet fejtettek. A bányafalak két barlangot és egy
kristályüreget (Kristálybarlang) rejtettek. Egy időben a Kristálybarlang
csodájára jártak; a hasadéküreget bámulatosan vastag kalcittelérek, csillogó
kvarcrétegek borították. Ám nem kellett hozzá hosszú idő, hogy alkalmi „geológusoknak”
csúfolt „gyűjtők” szinte teljesen kibelezzék a barlangot. A barbárok
kalapáccsal, vésővel estek neki, minek végeredményeként teljesen szétverték ezt
a pótolhatatlan földtani csodát. A kalapácsok nyomai szépen látszanak a barlang
falán, viszont kalcitok csak nyomokban, vagy alig… Vagy negyven évvel ezelőtt Juhász
Árpád, mindannyiunk geológusa is méltatta a barlang geológiai jelentőségét,
értékét…
A Kis-Svábhegyen
három felhagyott kőbánya van. Ezek közül csak egy szabadon látogatható,
meredek, függőleges sziklafalát hegymászók használják. A második magánterületen
áll. A harmadik félig-meddig egy magánterület része (nincs kerítés), de
egészében a világtól elzárt helyen található, és sűrű bokros, áthatolhatatlan
dzsungel akadályozza a bejutást. De érdemes átvergődni rajta, és érdemes
megnézni, mert a függőleges és magas sziklafalak vadságukban lenyűgözőek.
Látni, ahogy a természet visszaveszi azt ami az övé, és próbálja begyógyítani a
rajta ejtett sebet. De vigyázzon mindenki, aki a közelébe merészkedik, mert a
sziklafalak omladékonyak, olyan, mintha bármelyik pillanatban le akarnának
dőlni, a sziklák meg lezuhanni. Veszélyes a megközelítése.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése