Kaleidoszkóp világ
My God, it’s full of stars – Istenem,
tele van csillagokkal”
Arthur C. Clarke: 2001
Űrodüsszeia
Prológus
A Föld másnak
csak egy átlagos, hétköznapi bolygó. Mármint a földön kívülieknek. Mondjuk,
űrhajóikkal megállnak, és leparkolnak valahol a Föld közelében; adatokat
gyűjtenek róla, kutatják, elemzik. Teszthajót és szondákat küldenek ki, levegő-
és földmintákat szereznek be; méréseket végeznek, majd újra analizálják az
újabb és újabb információkat. Esetleg expedíciót indítanak a felszínére.
Feltérképeznek mindent, feljegyeznek mindent, még több adatot és mintát
begyűjtve… Nekik csak egy idegen, felfedezésre váró bolygó a sok közül.
De azt nem
lehet tudni, hogy egy, a lények számára idegen életforma, egy adott bolygó
életformája milyen hatással van, vagy lehet egy idegen civilizációra, egy
idegen létformára, számára idegen (ismeretlen) organizmusra. Lehet, hogy
pozitívan hatnak egymásra, és az egyikük, a másik hatékony – ez lehet tudatos
avagy véletlenszerű – közreműködésével tud, vagy képes építkezni, fejlődni, és
fordítva. Ez esetben a hatás, ellenhatás kölcsönös és előremutató. Ez így –
első olvasatra, − egy nagyon szép, keblet melengető, utópisztikus verzió, de
valljuk be őszintén, erre vajmi kevés az esély… A másik lehetőség, hogy
egymásból mindketten ismeretlen impressziókat válthatnak ki, mindegyikükre
nézve beláthatatlan, esetleg visszafordíthatatlan, netán tragikus
következményekkel. Viszont az is elképzelhető, hogy csak az egyik félre van
hatással a másik, az előbb említett konklúzió ismeretében. Így az egyik fél
számára végzetessé válhat a találkozás, a másik akaratán kívül. Nem kell hozzá
fegyver, agresszivitás vagy rosszindulat, elég az a tény, hogy mások. Nagyon
mások és létformájuk összeegyezhetetlen. És akkor már az is elég, ha
találkoznak...
Az ismeretlen
naprendszer megfigyelt, idegen bolygója a harmadik volt a napjától.
Atmoszférájában a hófehér felhőciklonok őrült vitustáncot járva vonaglottak,
össze-vissza tekeregtek. Egy hatalmas, nagy kiterjedésű és egybefüggő kontinens
barna foltja tűnt elő a felhőrétegek alól, óceánok kékjétől körbeölelve. A
bolygó, egészében üdekék színű korongja fénylett, ragyogott a világűr fekete
selyemfüggönyében. Valami apró törpebolygó kísérte, valószínűleg a holdja
lehetett. Szédületes sebességgel keringett körülötte.
I☼1, a saját Bázisának
ezeregyszáztizenkét holdjához szokott szemeinek ez az egy bolygókísérő léte,
valamint annak gyors mozgása és a bolygó aktív légköri jelensége szokatlan és
hihetetlen látvány volt. Mintha egy felpörgetett, gyorsított filmet nézne.
Mindenesetre újszerű és fantasztikus felfedezésnek találta. Könnyedén
ellebegett operátori székéből és az ablakhoz tapadt, mint egy polip. Összes
gyöngyszemét egy pontba fókuszálva, ebben a furcsa, de ugyanakkor egyedi és
pompás képben gyönyörködött.
Űrhajóstársai
békésen aludtak a hibernációs teremben. A fedélzeti számítógép műszerei szinte
hangtalanul mérték életfunkcióikat, biztonságos létfeltételeket biztosítva számukra.
Minden egyes tér-időugrást követően mindig más és más látta el a hajó
felügyeletét a legénység tagjai közül. Most éppen ő, I☼1 volt a soros. Lassan navigálta a Bárkát a kék planéta
felé. Vonzotta a látvány, hajtotta a kíváncsiság. I☼1 nem ismerte a bolygó mindent magába szippantó
mágneses mezejének meglepetést okozó, nem ismerőjét alaposan megtréfáló titkát,
a tömegvonzás ekvivalencia-elvű fizikai tulajdonságát, a gravitációt…
Az anyabolygó
közelébe érve, az űr antianyagából nyert plazmaenergia-meghajtású, amúgy
hipersebességű, speciális szilikon-ötvözetű űrhajója megremegett. A monstrum
hirtelen zuhanni kezdett, pontosabban fogalmazva tehetetlenül sodródott a
bolygó felé. I☼1 látta, és magán is
érezte, ahogy a csillagközi admirálisgép természetellenesen megnyúlik és
majdhogynem folyékonnyá, képlékennyé vált. A navigációs kabin veszélyre
figyelmeztető, villogó műszerfalai olvadni kezdtek és eltorzultak, az egész
alaktalan masszává sűrűsödött. A bolygó, a hajót, mint mágnes a vasat, úgy
vonzotta magához, a gravitációnak engedelmeskedve.
I☼1, vastag, eres csápkarjaival a megfelelő műszerek után
nyúlt, (ez alatt a hold kétszer kerülte meg bolygóját) fékezni próbálva a
növekvő sebességet. A köldöktartó bőrlebenyéig lelógó, ráncos orrcsápja – mint
a kaméleon bőre, ̶ különböző színekben pompázott, a fokozódó
izgalmi állapotának megfelelően. Adrenalinszint-kijelzője, az ezüstös szilikon
overallja hajtókáján már telítve volt és erősen zöldbe hajlott.
Űrhajója
őrületes sebességgel zuhant az idegen bolygó felé. A kék planéta most már
szinte karnyújtásnyira került hozzá, fehér párafelhőkkel tarkított kéksége már
teljesen betöltötte a hajó hatalmas, most már oválissá deformálódott megfigyelő
nyílását.
Sikoltva,
kétségbeesetten kapott ötödik pót-csápkarjával – mert az összes többi foglalt
volt – az antigravitációs kar, valamint a blokkoló- és mindent visszafordító
gomb felé, hogy valamiképpen visszacsinálja, meg nem történtté tegye az elmúlt perceket, de elkésett vele. (A hermetikusan szigetelt vezérlőteremben
kíméletlen csend honolt…)
A növekvő
gravitáció felfalta, magába olvasztotta. I☼1 cérnavékony, nyolc méter hosszúra nőtt karjai, még
ebben az utolsó, kritikus pillanatban is görcsösen tapadtak a komputer
gombjaira. Gyöngyhalmaz szemei ellobbantak, húrkarjai elpattantak. (,,Minek
jöttem ide, mit keres…?”)
Sikolya
olyan apró füttyszerű hang volt, mint a hegedű legvékonyabb hangja. Majd egy
pillanat alatt minden összetorlódott, egybeolvadt, képlékennyé vált, mint
gyermek kezében a gyurma: a szinte tapintható csend, a kabin Trioxigén
tartalmú, ózondús levegője, az eddig hőnek, nyomásnak ellenálló szilikon
műszerfalak és végül I☼1 szerves anyagból álló
teste is. Az űrhajó száz kilométer hosszú, hajszálvékony fénymeteorrá vált a
bolygó légkörében. I☼1 régebben, az
eseményhorizont átlépésekor, az Átkelésnél érzett ilyent, de az más volt és
biztonságos… Aztán a spagetti vékonyságúra megnyúlt űrhajó átrepült a
mezoszférán, majd lángoló fénycsíkot húzva a sztratoszférában, tüzes nyílként
az óceánba csapódott.
Életének
első fejezete előtt állt. Az Ősidőben, körülbelül három és fél milliárd évvel
ezelőtt születhetett, a Gondwanán. (Az Élet éppen hogy kezdett megkapaszkodni a
bolygón...) Születése előtt hosszan álmodott. Színes álmai voltak, mint gyermek
korában. Arról álmodott, hogy milyen szép lesz majd minden. Arról, hogy érdemes
elindulni a rögös úton, elkezdeni az életet, és nem lesz értelmetlen,
sziszifuszi küzdelem az egész... A Paradicsom, az Élet Fája és a kígyó az
almával majd később jön, úgy a hatszázhuszonötödik fejezet környékén.
Csontpáncélos
halteste megrázkódott, aranyos pikkelyei szerteragyogtak az óceán olajsűrű,
smaragdzöld színű vízében… Amiből felépül testünk és ahonnan jöttünk…
Panthalassa. Övé volt az egész óceán és minden tenger. Kopoltyúi ritmikusan
dolgoztak. Vígan lubickolt ebben az életet adó, kémiai alapú aminosavakból
valamint ásványi sóból, szénből és más szerves vegyületekből álló őslevesben.
Evolúciós útja így is kalandosnak és meglehetősen bizonytalannak tűnt az első DNS-lánctól
mostanáig. Bizony, a véletlenek sorozata és az ideális kritériumok megléte is
közrejátszott abban, hogy eljutott idáig. És ki tudja, mi vár még rá... Aztán
hirtelen felriadt melankóliájából és álomfonalai, mint túlfeszített cérnaszálak
hangtalanul szétszakadtak, emlékképei, felsejlő víziói mint szappanbuborékok
szétpukkadtak. A Nap meghalt az égen, elvérzett a horizonton. Ebben a
természetfölötti vörös fényben nemcsak az ég izzott, hanem a közeli erdő is.
Csodálkozva nézett körül. Lángolt az ég alja. Tűzoltófecskendőt húzott maga
után, arcába tüzes pernye szállt. De már nem tehette a dolgát, hirtelen
ismeretlen erő ragadta el.
Tágra nyílt
szeméről az iménti halálos rémület vibráló köde már rég felszállt. Nem volt
furcsa számára, hogy újra él; nem tudta, hogy az előbb még élt és hogy meghalt.
Arcából a kézzel fogható, valóságos jelen érzése és tudata sugárzott.
Borzalmas
dolgokat követett el valamelyik értelmetlen földi háborúban. A történészek
később véreskezű mészárosnak, tömeggyilkosnak, háborús bűnösnek is nevezték; a
koncentrációs táborok, a feltárt tömegsírok és a megtalált gázkamrák tucatjai
bizonyították a megcáfolhatatlan tényeket. A sok vér mind az ő kezéhez tapadt.
A nemzetiszocialista ideológiából táplálkozva, a genocídium lovagjának, élet és
halál urának tartotta magát. Gestapos karszalagján azt a jelet, a szvasztikát
viselte (szerencsére a tükörképét), amely egy nagy múltú, több ezer éves történelmi múlttal rendelkező nép
kultúrájának és mitológiájának része, és amely ezoterikus és teremtésfilozófiai
értelemben a jószerencse és a halhatatlanság ősi jelképe volt. Ekkor
bebizonyosodott, hogy nemes eszközöket is fel lehet használni a rossz cél
érdekében. És a cél nem mindig szentesíti az eszközt.
Majd a
Holdon sétált. Mielőtt lelépett az Eagle holdkomp létrájáról a Hold poros
talajára, valami híressé vált mondatot
is mondott az első
lépésről, de az már régen volt és
elfelejtette. A horizont egyenese
fölött a fehér vattafelhőkbe burkolózott Föld függött, mintha egy láthatatlan
szárítókötélre csíptették volna. Felnézett. Az űr, mintha egy nagy fekete kosár
lenne, megtelt csillagokkal. A galaxis fényes spirálkarjai lágyan körülölelték.
Elmerült bennük. (,,Istenem, tele van csillagokkal.”) Megnyugodott.
1969, 1970,
1971... Újra változott a díszlet, mint egy forgószínpadon. De ezek a változások
egy pillanat alatt történnek. Mint egy játék kaleidoszkópban, mikor egy gyerek
jól megrázza. És ő mintha mindig, állandóan benne lenne ebben a sűrűn
felvillanó, szédületesen pörgő játékban…
Ezer meg
ezer emberi testbe bújhatott egy szempillantás alatt, de mindegyik életet
megélte a maga teljességében. A születéstől a halálig. Aktív és teljes, néha
megalázó és méltatlanul véget érő
életeket élt. Meghalhatott, de halála az új életet jelentette. Emlékképek
nélkül reinkarnálódott: az előző életéből maradt emlékek elégtek, mint a tűzbe
vetett régi, megunt fényképek. Újra és újra meghalhatott, de ez nem jelentett
számára problémát. Valaki, (vagy valami) szörnyű tréfát űzött vele, de ennek
nem volt tudatában. Most még nem...
Miniszterelnök lett valami afrikai fekete kormányban, a tömeg
istenítette, rajongott érte. Hosszú, nyugodt öregkora volt. De az apartheid
börtönében eltöltött 27 év is hosszúnak és keservesnek tűnt. Kilencvenötödik
életévét éppen betöltötte, amikor az égi varázsló ujja a szeméhez ért.
Majd
évszázadnyi, zűrzavaros történelmi idők ócska, tehetetlen bábfigurájaként
debütált. Guillotine-nal letaglózott, vértől csatakos fejét emelte egy durva
kéz a magasba és mutatta az artikulátlanul rikoltozó csürhe felé. A közéjük
hajított, vértől és sártól mocskos, valaha fehér csipke díszgallérját a
megvadult tömeg ezer darabra tépte. Királyi sarjadék volt, a XVI. …
Forgott a
színpad. Most egy szikrázó, hóborította hegy csúcsán, a világ tetején állt,
dacolva a jeges széllel. Mellette egy cserzett arcú, vágott szemű tibeti serpa
támaszkodott botjára és derűsen, jóindulatúan bólogatott.
Újra
változott a kép. A száguldó cirkusz légkörét, a Forma 1-es versenyt mindig
élvezte. Mint többszörös világbajnok, a biztos győzelem tudatában vezette az
imolai futamot. De a balra ívelő Tamburello-kanyart már nem tudta bevenni,
uralmát elvesztette az autó felett, s 320 km-es sebességgel csapódott a
betonfalba. Most is felsikoltott. A kép sötét lett, mintha kioltották volna a
fényeket a színpadon. Nem mozdult. (,,De jó egy kicsit megpihenni.”)
De a pihenés
csak egy pillanatig tartott. Repült. A terroristák a Pan Am, – a Pan American World Airways 747-es menetrend
szerinti óriásgépének – csomagterébe rejtették
a bombát. A robbanás a levegőben érte az utasszállítót. Naplemente volt, 7 óra
2 perc. A fedélzeten 259 ember tartózkodott. Ő a tizedik sorban ült,
közvetlenül a szárny felett. A detonáció okozta iszonyatos légnyomás az ablak
melletti ülését a gép falával együtt szakította ki. Mellette egy kisgyermekes
fiatal pár ült… A szimpatikus házaspárral a repülés ideje alatt ismerkedett
meg. Magyaroknak mondták magukat, de nem értette, hogy az mit jelent. Időnként
bizonyos fogalmak, szavak, képek kiestek emlékezetéből… A gép, utasaival együtt
már a levegőben darabokra szakadt. Utolsó emléke, a levegőóceánban úszó, letört
gépszárny volt, amely mellette suhant el... A Boeing 103-as járata soha nem ért
a célállomásához. Hova is..?
Zuhant a
semmibe. Teste és tudata újra meg újra más értelmet nyert. Megszámlálhatatlanul
és végtelenül. Mintha egy véget nem érő film főszereplője lenne, sőt, mintha az
összes mellékszerepet is ő alakítaná, egy személyben. Sáros, színtelen álmok
gyúródtak agyában; elérhetetlenek, sejtelmesek, körvonalak nélkül, mint egy
homályos tükör képei… De most lassan tisztulni kezdett a tükörkép. Új
vállalkozásba fogott a maga elé kitűzött űrprogram részeként: először a Holdra
ereszkedett le (de már vagy százhuszonöt évvel ezelőtt), majd a Mars bolygót
vette célba, (2094. március 15.-én, délután 2 óra 5 perckor startolt az öt
asztronautát szállító űrhajó) míg végül aztán – jó 200 év elteltével, −
intergalaktikus, felfedező utazásra indult az ismeretlenbe...
A világot, a
világegyetemet megérteni nem könnyű. Lélegzetelállító mélységeit feltárni,
elképzelhetetlenül változatos szépségeit megismerni szinte lehetetlen. Ha már
kapisgálunk valamit, és naiv módon úgy gondoljuk, hogy némileg kezdjük érteni
titkait, akkor újabb és újabb problémák, megfejthetetlen felismerések vetődnek
fel. Ekkor döbbenünk rá, hogy milyen keveset tudunk, és hogy milyen parányiak
vagyunk; egy mikrobányi csepp az Univerzum végtelen óceánjában. Lehetséges némi
ismeretet megtudni róla, de teljes egészében soha nem fog sikerülni senkinek.
Csak próbálkozunk. S minél többet tudunk meg, annál nehezebben értjük…
Zaklatott
életet élt. Inkább filozófus volt, mint csillagász. A ,,sötét kornak” mondott
időkben megpróbált néhány szirmot leszakítani az ismeretlenség titkos
virágáról. Ő legalább megpróbálta. Kezdetleges teleszkópjával, - messzelátónak
hívta - már befogta és elsők között látta meg a Jupiter tekergőző felhősávjait,
a Nagy Vörös Foltot és a négy parányi, fehér gyöngysorként világító holdját.
Azt merte állítani, - micsoda istenkáromlás! - hogy az égen hunyorgó csillagok olyanok, mint a mi mint Napunk! De nyelvét rozsdás vasfogóval kitépték, és őt máglyára
taszították. Eszméletét akkor veszítette el, mikor a lángok már a lábait
nyaldosták.
Az események
hol felgyorsultak, mint a szilaj idő, ha kellemesen telik, hol pedig
megnyúltak, mint a csiriz, csigalassúsággal formálódva, s vele együtt alakítva,
formálva őt magát is…
Amikor a
gombafejűeknek nevezett beat zenekart megalapította, még nem sejtette, hogy ők
négyen, zenéjükkel forradalmasítják majd a könnyűzenét. ,,Népszerűbbek vagyunk,
mint Jézus!” – nyilatkozta, majd ,,Give peace a chance – Adj esélyt a békének!”
– énekelte máskor. Amikor tengerentúli szállodája előtt egy zavaros elméjű
férfi hozzálépett, azt hitte, csak egy autogramot akar. Innentől kezdve mintha
minden egy lassított filmben történt volna. Látta a pisztoly csövének
torkolattüzét és ámulva figyelte, amint a csőből kirepülő fémgolyó egyenesen a
szíve felé tart. A világbékéről álmodott…
Gondolatai
szétfröccsentek, mint a buborék és ő ott állt meztelenül egy – most békésnek
tűnő –, zölden viruló rét közepén, kiszolgáltatva az ezerarcú természet
szeszélyének. Az föléje hajolt és keblére vonta, magába fogadta, meleg méhébe
zárta. Aztán meg félelmetes haraggal űzte, hajtotta. Előtte az Édenkert
biztonságot adott és teli volt ezernyi felfedezésre váró ismeretanyaggal. De
ezek tiltott dolgok voltak, valaki elzárta előle. Többre vágyott. Újra
és másra. (,,Még, még, még, ennyi nem elég!”). Most még játszani akart. Mindent
tudni, mindent megismerni, mindennek a végére járni, mindennek a részese
lenni... Egy lángpallosú, tüzes szárnyú angyal űzte ki a kertből...
A
természetanya fájdalom nélkül szülte a világra. Újra és újra született. Nem
sírt, pedig kellett volna, mert jólesik, ha újra születünk, s mert jászola
körül nem álltak ordasok, a Félelem és a Halál vámszedői, az Élet nyomorba
döntő, tolvaj kufárjai. Behunyt szemmel,
mohón szívta anyja duzzadt mellbimbójából a zsíros, meleg tejet. Ügyet sem
vetett arra a három vén öregemberre, akik valami ajándékot hoztak neki. Békés
és nyugodt volt most minden. Megkönnyebbülést érzett szívében. Lángos csillag
állt felette.
Gyermek volt
hát. Az élettől gondtalan, felhőtlen gyermekkor adatott meg neki osztályrészül,
nem mindenki számára biztosított természetes jussként; önfeledt, örömteli
játékkal, térdlenyúzással, papsajt-gyűjtögetéssel, fakardozással,
felhőnézegetéssel, hogy melyik fehér felhőpamacs mihez hasonlít. Szerette az
erdőt; annak zöld illatát, hívogató, madárfüttyös csendjét. Szerette az erdőt
járni, név szerint ismert minden fát. Lépteit számolta, hogy milyen hosszú az
út az erdei tisztástól a sápadt homlokú, horpadt hátú kis ház kapujáig. A rét
vad virágai hajbókoltak előtte, amint átgázolt rajtuk. Szirmaikon biggyeszkedő
színes pillangók libbentek tova, ahogy felzavarta őket. Néha visszanézett, s
látta amint az erdő zöld sávja lassan távolodik a messzeségben, s a számolást
is abbahagyta úgy hatszáz fele. Amint a frissen fehérre meszelt ház
deszkakerítéséhez ért, a kertkapu nyafogva tárta magát szélesre.
Nem volt
még errefelé, de tudta hol jár, mi hol van, hisz minden olyan ismerősnek tűnt.
Azt is tudta, hogy bent - az emlékeiben így tárolt -, a még mindig melegfehér,
hagymaszagú konyhában van valaki, aki Őt várja, jöttét lesi. Az erdők zöld
sóhaja már rég elhalt, amikor belépett a kis kapun, és a kert mézszagú
virágfejein könnyedén lépkedve a ház ajtajához ért. A konyhában a ráncos, de
szelíd arcú, kedves nénitől almás pitét kapott. Forró volt és illatos. Igen. A
nagymama sütije. Ez jutott először az eszébe. Kifordult a konyhából és boldogan
szaladt át az udvaron. Apró gyermeklábai fürgén kacsáztak a fehér vattaszerű
hóban. Térdig járt benne. Hirtelen megtorpant, megborzongott. Fázni kezdett. Az
ujjaira nézett. Kezéből - amely már egy felnőtt férfi dolgos, kérges keze volt
-, az előbb még illatosan párolgó sütemény semmivé vált. Mintha nem is lett
volna. Akárcsak az elröppent hetven nyár... Megfordult. A takaros kis ház rommá
vált, gerincét megtörte, szétporlasztotta az idő. A falán porosan perlő szürke
vakolat azon gondolkodott, hogy lepottyanjon-e? Csak a félig ledőlt téglakémény
csonkja meredezett a beszakadt tetőn, a kérlelhetetlen idő mementójaként. Majd
a házikó is eltűnt, az álomszerű kiskerttel együtt. Lehet, hogy nem is volt? És
a süti? A meleg, illatos süti? Az is hazugság volt?.. Lehet, hogy csak egy
újabb varázslat, egy újabb csalódást okozó, aljas szemfényvesztés volt az
egész? Becsapva érezte magát. De nem volt ideje ezen gondolkodni. A színpad
pörgött tovább, a show folytatódott, ahogy a Pink Floyd énekelte 1979-ben, a
The Wall című bakelit lemezén. ,,The show must go on”.
Nevelőapja
ács volt. Anyja leányanyaként éppen ővele volt terhes és a falu ortodox,
fanatikus népe bizony megkövezte volna ezért, ha apja el nem veszi, ezzel
elkerülve a szégyent és megmentve az életét. Születése után 33-ban, véres –
akkor még dicstelen –, kereszthalált szenvedett, fenn, a Koponya hegyének
sziklás, kopár tetején. Ott, a keresztfán lógva, megfogadta, hogy ezt, még
egyszer nem csinálja végig. Egy frászt. Az emberiség nem érdemli meg, hogy érte
meghaljon. ,,Atyám, ha lehetséges, múljon el tőlem e keserű pohár!” Kell a
bánatnak!.. Megváltani a világot? Ugyan már, nevetséges. ,,Még hogy krisztusi
kor... Köszönöm szépen, nem kérek belőle.” Inkább elvesz egy szemrevaló, hegyes
mellű fehérnépet, tizenkét gyerekük lesz, a fiúkat kitanítja az ácsmesterségre,
és él mint Marci Hevesen, matuzsálemi kort megélve. (Legalábbis, ha elölről
kezdhetné az egészet - gondolta szarkasztikusan, ott a kereszten.) ,,Elég volt,
ki akarok szállni, hagyjátok abba! Meggondoltam magam. Felvétel állj!” De
bevégeztetett...
Pedig,
először, örömmel töltötte el ez a furcsa játék, amit a bolygón nyújtott és
produkált számára. Megragadta a hihetetlenül változó, kombinatív sokszínűsége
és kedvét lelte ebben a kavargó színes világban. Aztán, amikor úgy érezte -
mint akkor, kétezer évvel ezelőtt is -, hogy most már tényleg elég volt, ami
sok az sok, ő ebből kiszáll, akkor kíméletlenül, még kegyetlenebbül ragadta
magával az akaratán kívüli játékszenvedély, nem hagyva egy pillanatnyi lazítást
sem számára. Fáradtan, zihálva, önmagát teljesen feladva sodródott egyik
játékból a másikba. Ekkor jött rá, hogy már soha többé nincs megállás: olyan
gyorsvonatra szállt fel, amelynek nincs végállomása. Rájött, hogy nem ő játszik
a képtelen valóságok ezernyi változatával, hanem a planéta játszadozik el vele,
mint macska az egérrel. Volt egy olyan megérzése, hogy ez élete végéig fog
tartani. (,,Ha már belefogtál a csárdásba, táncold is végig, akár ha térdig is
kopik a lábad.”) – gondolta keserűen, és
lassan kezdett belenyugodni a megváltoztathatatlanba. A planéta időnként békén
hagyta, mintha megszánta volna. Ilyenkor látványos, csodaszerű képeivel,
gyönyörűséges tájaival kápráztatta el, mintegy jutalmul, de a végén mégis úgy
vélte, hogy eme csodák sem elégítik ki teljesen.
Ekkor ugyan
még csak tétlen szemlélője volt a kaleidoszkóp világ spontán
megnyilvánulásainak, de ezek a mutatványok mégis valamiképpen ámulatba
ejtették, és rabjává tették őt. Mintha a világ feltárulkozna előtte, minden
titkát felfedné neki. Ezek a képi varázslatok, játszadozások, packázások hol
sűrűbben, hol ritkábban fordultak elő. De amikor elkezdődött az újabb és újabb
játékciklus, mint űzött vadat, halálos fáradtságig hajszolta a változatos,
kimerítő színjáték, amely a játszótársa részéről kimeríthetetlen, számára
megunhatatlan volt. Ezernyi életek és történések, események, képek sora
kavargott előtte, amelyeknek hol részese, hol meg passzív szemlélője volt. Ő
csak a játékos volt, a szabályokat az élet írta.
Nem tudta,
hogy hol kezdődik a varázslat és hol végződik a valóságos tér, az igazi forma,
az igazán megtörtént események láncolata. A víziók teljesen magukévá teszik,
mint legfontosabb elemüket beolvasztják, magukba szippantják. Minden lényeges
és lélegzetelállító eseménynek részese, sőt főszereplője, mint egy Shakespeare
drámában. Ő a történések középpontja. Ő, az Ember.
A
legcsekélyebb megerőltetés nélkül jut el végtelen mélységekbe és szédítő
magasságokba anélkül, hogy akárcsak a kisujját is kellene mozdítania. Csak
gondolnia kell valamit és máris teljesül. Ide vagy oda szeretne eljutni? Nem
gond, máris ott van. Az ő agyában zajlik és az ő szeme előtt peregnek a
világegyetem végtelen műsortárának valamennyi történései, vágyai kiélésének
ezerszínű, csodaszerű lehetősége. Olyan fantasztikus képek peregnek szemei
előtt, mint a nagyon élénk, valóságosnak tűnő álmokban. De a színes álmok
sokszor csalókák és senkit nem kárpótolnak az elvesztegetett életért.
...A műsor
folytatódott, mint egy ócska, falusi cirkuszban. Felemelte karját, ujjával
bátortalanul, kissé félénken hozzáért a csillagkupolához. A hidegen fénylő,
reszkető csillagok, úgy szétrebbentek, mint egy megbolygatott lepkeraj.
Ujjbegyében különös, bizsergő vibrálást érzett. Fellelkesült s mutatóujjával
bolygókat, csillagokat, galaxisokat pöckölt odébb, játszi könnyedséggel. Ekkor
valami láthatatlan, ismeretlen erő elragadta; gondolatsebességgel, kozmikus
Ádámként száguldotta be a Mindenséget. (,,A csillagok megettünk elmaradnak, s
nem látok célt, nem érzek akadályt”). Azt vette észre, hogy maga előtt
tömörülni kezd a tér, mögötte pedig kibővül, legyezőszerűen kitágul.
Gyakorlatilag mozgás nélkül haladt. A Hipertér elnyelte, magába olvasztotta.
Eggyé vált vele. Az Idő megállt, és nem múlt. Nem volt többé, megszűnt létezni…
Uram Isten! Csodálatos dolgok tanúja lett! Minden gond nélkül ellátott egészen
az Univerzum pereméig. A galaxisok milliárdjainak finom fonálszerű hálóját,
aztán – egyre távolodva –, sűrű színes szőttesét, majd az univerzumok
(multiverzumok) millióit, milliárdjait látta az isteni rendezőelv
bizonyítékaként. És ekkor – mert nem szakadt meg a csodák sorozata –, meglátta
magát a csodát; az Univerzumok buborékainak, gombostűfej-nagyságú, fénylő
gömbjeinek milliárdjait, végeláthatatlan, megszámlálhatatlan halmazát.
Univerzumcsomókat, hatalmas szuperhalmazokat látott. Ezek tágultak és
változtak, összeütköztek, felrobbantak és újak születtek, míg mások, mint pislákoló
parázs kihunytak. Majd szédületes sebességgel – a fénysebesség száz és fél
szorosával - távolodva, eme Innuverzumok Filamentjét, kozmikus pókhálóját
látta, az űrt kitöltő csillogó, finom szálú szövedékét. Beleszédült. Itt és
most értelmét vesztette a Tér és az Idő fogalma, fizikai kapcsolata, itt és
most a Rendező Szingularitás sajátos és örök érvényű hatása érvényesült. A két
fogalom, tér és idő, ebben a rendkívüli konstellációban avíttá,
értelmezhetetlenné, egyben akadémikussá vált, nem lehetett behatárolni. Semmisé
vált, semmi nem volt. Oly annyira, hogy még nemhogy nagybetűvel nem kell írni,
de még csak leírni sem érdemes. Arra döbbent rá, hogy a téridő kontinuum nem
mérhető, csak van. Mérni a mérhetetlent nem lehet, képtelenség. Nemes
egyszerűséggel kézenfekvő és logikus volt a megállapítás, hogy a Világegyetem
nem született, hanem mindig volt és mindig is lesz. Időtlen és határtalan.
Egyszerűen nincs értelme, hogy vége legyen… Akkor viszont annak sincs értelme,
hogy kezdet legyen… Nem volt Nagy Bumm, a Világ nem a semmiből lett. Nem a
semmiből lettünk... Isten sem a nagy semmiből teremtette magát. (Hacsak nem, az
ember teremtette Istent…) Ő, feltételezhető, hogy mindig is volt, akárcsak maga
a Világmindenség. (Az Univerzum saját magát szülte meg, de Isten mindvégig ott
bábáskodott felette…) Aztán az ember, mint értelmet nyert individuum valahogy
bekerült a képbe, egy röpke pillanatra. Felvillanunk, mint a légkörbe zuhant
meteor-porszem, és elégünk, mint az izzó lámpaburában csapkodó éjszakai
pillangó. De a kép, a keret soha nem pusztul el, viszont a rákerült sallang, a
hordalék előbb vagy utóbb lepereg róla. Utasok vagyunk, jegyünk csak néhány
megállóra szól, a vonat megy tovább… Aztán újabb utasok jönnek… Tisztán és
élesen látott mindent, mintha egy óriási, gigantikus égi makett asztalt
szemlélne felülről. Csodás dolgokat tapasztalt meg. Új és más dimenziók nyíltak
meg előtte, olyanok, amilyeneket még emberfia nem láthatott a világon sohasem.
Az eddig látottak eltörpültek, szinte jelentéktelenné váltak. Változatos, új és
újabb, végtelen számú, más tér-idő határolta quadránsok, ugyanakkor időn és
téren kívüli létsíkok tárultak fel előtte. Az ismert térhálós, valamint az
időfonal nélküli, antivektoriális hasábok és ezernyi más alakzatok, formák úgy
kapcsolódtak, illeszkedtek egymáshoz, mint a puzzle darabjai. (A mai tudomány
ezt a Húr-elmélettel magyarázza.) Ezek a Világok egy hatalmas, több
ezermilliárd fényév átmérőjű Fekete Lyuk körül forogtak. Kopernikusz, Kepler és
Newton is tudta már, hogy a világegyetemeket egyetlen, láthatatlan erő tartja
mozgásban, és örökös, szent körforgásban: a mágneses téren alapuló gravitáció.
És ez az egésszé összeállt kép - a Mindenség Misztériuma -, mint egy színpompás
Fraktál, mint gyermek kezében a kaleidoszkóp, gyönyörűséges volt, szemet
gyönyörködtető, de ugyanakkor az emberi elme által felfoghatatlan, érthetetlen…
A látványtól kissé megrészegült Ádámunk most úgy érezte magát, mint Alice,
amikor a nyúl üregébe esett. Vagy, mintha átlépett volna Dr. Parnassus mágikus
varázstükrén. Aztán, mégis minden olyan egyszerű és megérthető lett, minden
olyan világossá vált, mint a gyermek számára az egyszeregy; a teremtés és a
megoldás fizikájának kvintesszenciája, az univerzális lét, a ,,van”
fundamentuma. A fekete monolit ̶ a Világmindenség Rosette-i köve ̶ , amit
ezer éve talált a Holdon elásva, most megmutatta csodálatos titkait. Legalábbis
így gondolta. De amit látott, ameddig a szem elláthatott, az még mindig csak az
Isten kisujja tövében, az Ördög által a szükségét végezve otthagyott kis piszok
volt. Szerencsétlen flótás azt hitte, hogy eljutott a világ pereméig és onnan
nincs tovább… Szegény ördög...
Aztán elért
addig a mezsgyéig, ameddig az Ördög is eljutott, amikor Istennel alkudozott; a
mérhetetlen idő és a végtelen tér határán állt. (Az ókori filozófia szerint
mindennek van vége...) Egy fénylő ablakot talált az előtte tornyosuló, mátrix
nanofalban. Kinyitotta és átnézett rajta. Álmélkodva tapasztalta meg, hogy
,,valakik” – odaát –, a fénylő ablakok milliárdjait nyitották ki ugyanabban a
pillanatban. (Milliónyi semmibe nyíló ablak.) Jobban megnézve döbbent rá, hogy
a valakik, akik ezeket az ablakokat kinyitották, mind Ő maga. Áthajolt a
párkányon..., ,,Huh”… és nem hitt a
szemének… ,, Ó, Istenem…”
Amit most
szerencséje volt látni ebben az ezredmásodpercben, az szinte felfoghatatlannak
tűnt, amely minden értelmet meghalad, s amelyről halandó ember nem is álmodhat.
Az emberi agy képtelen megbirkózni vele… Már éppen kezdett volna rájönni és
megérteni a Mindenség rejtett mechanizmusát… Még csak fel sem eszmélhetett
ebből a különös kábulatból, mert hirtelen egy láthatatlan kéz visszarepítette a
Földre. Rá kellett döbbennie; mégsem láthat Mindent. Az Orákulum hazudott neki.
Nem ő a Kiválasztott. A Prófécia nem szólt róla.
Az időszámítás szerint eltelt négymilliárd
hétszáznegyvenegymillió hatszázhuszonötezer négyszázhetven év nem is tűnt olyan
hosszú időnek. Eljutott az evolúciós fejlődés csúcsáig, de ez nem párosult a
civilizációs fejlődéssel. Az emberiség már majd egy milliárd éve elhagyta
kivérzett, kizsigerelt bolygóját, új otthont keresve magának. Nem volt módja,
és ideje kivárni, amíg a központi csillagának letelik az ideje. Ketten
maradtak...
Most éppen pihent. Ebben a csendes,
meditáló perceiben váratlanul érte az élesen felvillanó, vörös színű ragyogás,
amely teljesen elvakította. A fények vastagon és lomhán zuhogtak alá, retinája
már nem bírta befogadni, elviselni ezt a szemkápráztatóan erős fényáradatot.
Lehunyt szemhéján keresztül is bántó volt. A záporozó fénysugárkévék fókuszában
szenvedett a halálos, perzselő melegtől. A vég kezdete; a Nap ideje lejárt,
halni készült. Amint felfúvódott és kitágult mint egy gigantikus lufi, mindent
felemésztett. A bolygó beleveszett a vörös óriás fortyogó lángtengerébe,
alámerült benne, elpárolgott, Nappá változott. Érezte, hogy ő maga is átalakul;
teste szétolvad mint a műanyag, szeme olvadt ércként csöppent le, sóhaja pedig
tüzes volt és forró. Tüdeje, mint egy gigantikus atommáglya, hidrogént
alakított át héliummá. A szénné égett, parázsló tüdejéből a messzi hideg térbe,
a fagyos űrbe lövellte vörösen izzó, lángoló leheletét.
Iszonyatos
energiákat szabadított fel. Több milliárd atombomba energiája összpontosult a
kezében. Amikor hidrogénkészlete kimerült és belsejében a fúzió megszűnt, a
héliumot kezdte felfalni és átalakítani szupernehéz elemekké. Hatalmas, száz
százalékos koncentrációjú tórium-, urán- és aranyhegyeket hozott létre és
dobott ki a semmibe. Teremtett. Olyan volt, akár az Isten. Most is, de az
elmúlt néhány milliárd év alatt is, magát Istennek képzelte.
Amikor a Nap
kollapszusa, vagyis összeomlása bekövetkezett, egy újszerű magfizikai, fúziós
jelenség szemtanúja és aktív részese lehetett. Maghőmérséklete elérte az egy
milliárd celsius fokot. Az új szupernóva irdatlan méretű, napfelszíni
kéreglemezei összeroppantak és beszakadtak, hogy aztán egy pusztító,
katasztrofális erupció bekövetkeztével kilökődjenek, kiszóródjanak a Kozmosz
sötétjébe. Ezer meg ezer fényév távolságra repítette ki fényes anyagát
mindenfelé az űrbe. Hatalmas szoláris hullámok, és gigantikus gázhurkok
emelkedtek fel, és terjedtek szét a semmibe. A robbanás hangja az Univerzum
határáig is elhallatszott. Felvillanó, vakító fénye egy páratlan, látványos,
ugyanakkor félelmetes kozmikus fényjelensége lett az űr fekete mélységeinek.
Mintha tíz meg tízezer Nap fénylett volna fel egyszerre. Egy pillanat alatt
beragyogta az egész galaxist, bevilágította a Mindenséget. Aztán megszűnt Nap
lenni. Haldoklása véget ért. Fényteste önmagába zuhant, átalakult, neutron
csillaggá vált és jó úton haladt afelé, hogy egy szupernehéz, a hajdani Napnál
húszmilliószor nehezebb fekete lyuk legyen belőle. Egy félelmetes, kannibál égi
szörny, amely mindent felfal, szinte még önmagát is. Ez a felismerés
megrémisztette, megrettent saját lényétől…
Eszébe
jutott, hogy milyen nagyszerű érzés volt, amikor az izzó Nap vékony jegén
piruetteket korcsolyázott. Pedig igazából nem is tudott korcsolyázni…
Felejthetetlen, boldog idők... Ez a felidéződött, apró intermezzo boldog
örömmel töltötte el egy pillanatra. Ugyanis az történt, hogy a napfelszín egy
jól behatárolható részén vékony jégréteg képződött, egy szuper antifúziós hatás
következményeként. Gyakorlatilag a Nap felszíne akkor és ott befagyott, kb.
ezer km vastagságú jégpáncél képződött, vagyis egy igen erős lehűlésű napfolt
alakult ki rajta. Egy gigantikus kiterjedésű jégsziget a fortyogó tűzóceánban,
amely a több millió négyzetkilométert is elérte. Amikor űrsiklójával
aláereszkedett, mintha Grönland fagyos jéghátán landolt volna. A jelenség, ez a
különleges, egyáltalán nem szokványos naptevékenység – amely csak néhány óráig
tartott –, előre megjósolható volt. Amikor ezt megtudta, és elindult a Nap
felé, még gyorsan bőröndjébe pakolta a szekrénye aljából előkotort, régen
használt, kissé rozsdásodó korcsolyáját…
A
láthatatlan karmester új csillagrendszereket, új naprendszereket hozott létre.
Pálcájával csak pörgésre kellett kényszerítenie az anyagot. Ebben az isteni
színjátékban ő volt a pálca. A többit már elvégzi a gravitáció és a ,,minden
dolgokat megjelenítő”, szétfolyó idő.
Aztán,
egyszer csak megelégelte a dolgot és fellázadt. Most már nem akart tovább
játszani. Istent sem akart játszani. Ki akart szállni a mókuskerékből. (,,Elég
volt! Nem játszom veled!”). Vissza akart kerülni ebből a vad, a végletekig
felgyorsított, hajszolt világból a saját, már-már elfelejtett nyugodt világába,
amelyről agykérgének csak egy tudatalatti, kósza idegrostja rajzolt vajmi
halovány képet. Kereste, kutatta emlékezetében ezeket a megporosodott, illékony
és idilli képeket, de csak néhány erőltetett, maga alkotta hamis képfoszlány
merült fel a felejtés mocsarából. Megadva magát a sorsnak, mélyet sóhajtott. I☼1, az Ember tudta, innen soha nem szabadulhat. Ők
ketten végérvényesen összetartoznak. Már nem voltak illúziói.
Alig megvilágított szoba. Az árnyak úgy
csüngnek a viszonylag nagy helyiség mennyezetén, mint a denevérek. A szobában
csak egy ágy volt. Nem is kellet más. Itt néha megpihenhetett, ha a játék
közben elfáradt, és egy kis szünetet tartottak. (De ilyen alkalom igazán ritkán
adódott. Az élet nem állhat meg, mindig utat tör magának...).
Hanyatt feküdt, nem mozdult. A csend
körbevette, szinte hallani vélte. Derengő tudata ekkor megvilágosodott. Hosszú
idő után – majd kilenc milliárd év elteltével –, mintegy varázsütésre, a Bázis
jutott eszébe. Az ő bolygója. Lehunyt szemhéján keresztül is élesen látta,
mintha egy belső filmvetítő képei lettek volna. Gyönyörű volt, fénye az otthon
melegét árasztotta. A két, sárga és kék színű, optikai kettős csillagnapja, a
V1, és a V2 meleg, simogató fénnyel burkolta be. Úgy tündökölt a világűr sötét
háttere előtt, mintha ezüstzöld színű planétakorongját színes papírmaséból
vágta volna ki egy gyermek kéz és aztán odaragasztotta az űr, csillagokkal
teleszórt fekete varázslóköntösére. Elfogta a vágyakozás; vágyakozás haza, az
övéi közé, vissza az otthonába. Lehunyt szemének vetítővásznán a Bázist látta,
az ezernyi holdjától övezve. Sokáig szeretett volna gyönyörködni a fenséges,
ugyanakkor számára kínzó látványban, de máris tűnőben volt... Utánanyúlt,
kezével próbálta megérinteni, megfogni... ,,Földiekkel játszó égi tünemény”.
Aztán a falak és a mennyezet is darabokra
estek, szertefoszlottak, mint a molyrágta, málló selyem. Az ég sötét kupolája
borult föléje. Csillagfényes éjszaka volt. Magasztos és szemkápráztató.
Felnézett a tündöklő, gyémántokkal kirakott égboltra, arrafelé, amerre az ő két
Napját, az otthonát sejtette. Az éj sötét palástján szétszórt csillagok
szelíden sziporkázva visszaragyogtak rá. Olyanok voltak, mint világító, égi
szentjánosbogarak és úgy csillogtak, mint szeneszsák mélyén a briliánsok.
Mégis, mintha csak egy karnyújtásnyira lettek volna. ,,Ha akarnám, akár meg is
érinthetném őket” – gondolta I☼1 rezignáltan. Elérzékenyülve fordította oldalt
a fejét, a lelke mélyéből buzgárként tört fel a Kétségbeesés és a Remény
kavargó érzése. Aztán a milliárd csillag fénye elkoppant, mint a kialudni
készülő gyertyák pislákoló lángja. Lassan hunyta le a szemét, a benne szunnyadó
csillag is lassan kihunyt. Elaludt. Mélyen aludt, de most nem álmodott semmit.
A sötétség, a nemlét úgy ölelte körül, mint egy nagy, meleg dunyha.
▪
Magzatpózba
húzta össze magát. Újból fényt látott, majd nemsokára kilökődött a földi
anyaméhből. Felsírt. Köldökzsinórját most is egy láthatatlan kéz vágta el. A
világra jött, újra megszületett. Az új Földanya, a Terra Nova (hivatalos
besorolási és csillagászati katalógusszáma Fg4 No.2) világra hozta.
Metamorfózisa teljessé vált. Egy új Nap ragyogott fel a világűr sötétjében.
Játszótársa
megint hívta és ő boldogan ment, ki tudja hányadszor már. Megtisztulva,
önfeledt rajongással vetette magát az újabb, még több izgalmat nyújtó, örvénylő
mélységekbe. Tudta, hogy kettőjük között még csak most kezdődik igazán a véget
nem érő harc, az igazi Játék.
Amikor a Világmindenség született,
Isten
bábáskodott felette.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése