Déjá vu

Déjá vu

                                                                                                         Vigyázz! Az idegenek köztünk járnak!

–  Most mondja meg, hogy lehet ezt kibírni? Maga hogy bírja?

–  Meg kell szokni, barátom, másként nem megy. Meg kell szokni.

–  Megszokni, megszokni – dünnyögte az. – Lehet ezt megszokni? Már egy hete lakom itt, és képtelen vagyok rá.

– Márpedig csak ez segít a bajon. Ha az ember túlteszi magát rajta, még el is tud rajt’ szórakozni. Persze csak módjával – mondta ez sejtelmesen, mint aki egész másra gondol. 

–  Szórakozni?! Nahát, ezt nem gondolja komolyan – háborgott az megint.

– Valóban, nem gondoltam komolyan – hagyta rá az öreg, egy hatvan év körüli, kopasz férfi. Szinte teljesen átlátszó, véreres, cserzett bőre mintha rászáradt volna csontos koponyájára. Szikkadt arca sovány volt és rücskös, ráncoktól szabdalt. Görnyedten ült a kis székén és maga elé bámult. – De az élet sok furcsa dolgot produkál – folytatta, s rejtélyesen, kissé bizalmatlanul pillantott rá a másikra. − Az ember ilyenkor nem tud mit kezdeni vele, így eldugja, elraktározza agyának egyik vagy másik szegletébe. Nyitott kérdés marad ugyan, de legalább napirendre lehet térni fölötte – mondta kesernyésen, csendes beletörődéssel a hangjában, olyan filozofikus bölcsességgel, mint akit az élet már igen csak agyongyötört és ezer meg ezerféle próbára tett.

–  Miről beszél? Mert én erre az istenverte helyre, meg a rohadt melegre értettem, itt a sivatag közepén – mondta a fiatalabb férfi, kissé makacs és dacos hanghordozással, aki szintén egy kis hokedlin ücsörgött társa mellett. Már többször kiült öreg barátjával ide, az autópálya szélére. Az ő arcát nem redőzték gondterhelt ráncok, úgy tűnt, hogy az élet még nem szántott végig rajta egy ekevágást sem. Úgy 25 - 30 éves lehetett, kissé nagy fején a haja gyér volt, erősen kopaszodó. Érces hangjában fölényesség, elbizakodottság érződött.

–  Amúgy számomra kevés nyitott kérdés van. Nem tudom mire gondolt, amikor azt mondta, hogy az élet sok furcsa dolgot produkál, de annyit mondhatok, hogy mindenre van magyarázat, csak meg kell találni – mondta álbölcselkedve, mintha a kezében tartaná a bölcsek kövét. – Milyen furcsa dolgokra céloz, mondja csak, hátha én tudok rá választ – fennhéjázó szavait kaján vigyora kísérte.

     Az öreg talányos mosollyal nézett rá.

–  Ha nem vette volna észre, már régóta nem stimmelnek itt a dolgok. Minden olyan különös, érthetetlen, megmagyarázhatatlan. Hogy mit ne mondjak, itt van például az időjárás, és persze sok minden más is... Itt valami bűzlik fiatal barátom, annyit mondhatok. Nagyon bűzlik… És ezt nem csak erre a szagra értem – intett kezével körbe. – Istent meg ne emlegesse, mert Isten már rég elhagyta ezt a helyet – tette hozzá.

– Maga mióta lakik itt, ebben az ötcsillagos szanatóriumban? – kérdezte a másik, nem is kevés malíciával.

–  Ajjaj – legyintett az öreg. – Már huszonkilenc éve.

–  Hú! – a fiatalember reakciója ennyi volt erre.

    Ráérősen beszélgettek. Hosszú napokon át csak beszélgettek. Valóban hosszú és végtelen napokon át, mert a nappalok egybefolytak, éjszakák pedig egyáltalán nem voltak. Azóta… Azóta, mióta a hírközlő szervek hiteles és megbízható forrásokból merítve, a különféle hangosbeszélőkön, hangtölcséreken és más híradástechnikai berendezéseken keresztül, egyszer csak közölték az emberekkel, hogy a Föld megszűnt forogni. Szinte egyik napról a másikra. Hogy mi volt ennek az oka, arról nem szóltak a híradások, azt valahogy már elfelejtették elmondani. Furcsa… Pontosabban a bolygó tengely körüli forgása szűnt meg, valamint a keringési ciklus is megváltozott, azaz a Nap körüli keringés ugyan megmaradt, csak nagyobb mértékben és erősebb ritmusban felgyorsult. Most feleannyi idő, hat hónap kellett, hogy megkerülje a Napját. Eddig százezer per óra sebességgel száguldott az űrben...Földünk ettől kezdve mindig ugyanazt az oldalát mutatta a Nap felé, mint a Hold a Föld felé. Az évszakok ciklusai is a felére csökkentek és teljesen megváltoztak. A Nap állandósuló melege befolyásolta és határozta meg a hőmérsékletet. A megrövidült évszakokra így inkább a forróság, vagyis a nagyon meleg időjárás volt jellemző. Legalábbis itt, a Föld napsütötte felén. A tél, mint olyan, végérvényesen megszűnt. Ha valaki havat, vagy hóesést akart látni, annak a Föld sötét féltekére kellett utaznia. Ott aztán láthatott belőle bőven; több tíz méter vastagságú hó- falakat, fagytól dermedt jégmezőket, miközben majd ezer kilométeres sebességű jeges szélviharok és óriási, dühöngő hóviharok dúltak a végtelen éjszakai sötétségben. Ehhez fogható szélsebességet csak a Neptunuszon mértek a Naprendszerben. A Föld sötét oldalán így teljesen kihalt az élet; a növények a napfény és a fotoszintézis hiányában kipusztultak, a fauna és az ember pedig a napfényes oldalra költözött. A hó és a fagy birodalma volt ez.

   A bekövetkező új helyzettel az emberiség élettere jelentősen beszűkült; hét milliárd ember zsúfolódott össze a Föld még élhető féltekén. Azon belül is un. lakható övezetek alakultak ki, ahol az életfeltételek kedvezőbbek voltak az ember számára; a hőmérséklet elviselhetőbb, és ahol a légköri nyomás még viszonylag magas maradt, s így a belélegzett levegő sem volt nagyon ritka telítettségű, az elfogadható oxigénszint többé-kevésbé állandósult. Nem fenyegetett fojtogató légszomj, mint a forróságtól szinte teljesen kiégett, felperzselődött Egyenlítő mentén.

   A hideg időjárási frontok előfordulása, valamint az esőzések meglehetősen ritkaságszámba mentek, még a megrövidült téli illetve tavaszi és őszi hónapokban is. A Föld kezdett kiszáradni; az óceánok és a tengerek szintje vészesen apadt. Az aszály miatt éhínség ütötte fel a fejét és általános volt a vízhiány; az édes vizet, az iható vizet aranyban mérték.

   Afrika egyetlen, összefüggő sivataggá vált; az őserdők kiszáradtak, a Nílus és a Zambézi elpárolgott, kiapadt. A legszélsőségesebb, extrém csúcshőmérsékletet az etióp sivatagban mérték, 81 fokig kúszott fel a hőmérő higanyszála; a litoszféra magmájának erőteljes felmelegedésével a kontinens mély kitermelésű ón- és ólombányái olvadt fém- és lávatavakká változtak a felszínen.

   A Kilimandzsáró tetejéről a hó illékony gőzfelhőként már rég felszívódott, emlékét csak Hemingway klasszikus, örökbecsű műve és szinte fogalommá vált könyvcíme, valamint a Gregory Peck és Susan Hayward páratlan és emlékezetes főszereplésével alakított játékfilm őrizte meg. No meg a különféle természet- és dokumentumfilmek kópiái.

   Grönland eltűnt, az Arktisz úgyszintén. A térképek sem jelölték már. Az Antarktisz napsütötte, csupasz, pőrére vetkőztetett jég nélküli fele éles ellentéte volt a ,,sötétebbik” felével, ahol ugyanis hatalmas, több ezer méter magas jéghegyeket halmozott fel a szűnni nem akaró, kegyetlen szél és ahol a hőmérséklet vetekedett a világűr hőmérsékletével, mivel itt a mínusz 250 – 320 fokos hideg sem volt ritka. A Csendes-óceán és az Indiai-óceán egyetlen jégkockává dermedt és az amerikai kontinens is örök sötétségbe és fagy köntösbe burkolózott.

    Később a nagyokosok próbálták megmagyarázni és az emberekbe sulykolni, hogy ez nem is jelent a bolygó életében komoly, drasztikus változást, hacsak, legfeljebb azt nem, hogy az egyetlen, végtelen nap ,,átmenetileg állandó” és ,,kissé szélsőségesen magas”, de ,,még elviselhető” hőemelkedést okozhat ezen a féltekén. Ennek megfelelően Európában, nyáron nem voltak ritkák az ötven, ötvenöt fokos rekord melegek sem. Ezért, mindenkit arra biztattak, hogy vegyenek minél több ventilátort meg légkondicionáló és klíma berendezéseket. Az emberek szót fogadtak és megrohanták az üzleteket.          

    Az átmenet, az új biológiai viszonyoknak megfelelő átállás, viszonylag gyorsan zajlott le az ember esetében. Az alvási ciklusok nem változtak, csak jól be kellett sötétíteni, hogy az éjszaka képzetét keltsék. Valahogy meg lehetett szokni. Muszáj volt.

    A Nap odafönn az égen nem mozdult, soha nem nyugodott le a horizonton. A felhőtlen, fakókék színű boltozatra mintha csak odaragasztották volna. Immár lehet hogy örökre.

    Az emberi szótárból törölni kellett az olyan szavakat, mint naplemente vagy napnyugta, meg hogy napkelte, virradat, pirkadat és hajnalhasadás. A legszebb szavaink közül valók vesztek oda...

    A két férfi az autópálya mentén kuporgott. Mindketten egy-egy ütött-kopott, rozoga lábú, alacsony hokedlin ültek. Az öregebb férfi már évek óta nap mint nap itt üldögélt az autópálya szélén, az időt mulasztva. A fiatalabb nemrég csatlakozott hozzá. Hátuk mögött egy ormótlan, fehérre meszelt épület tornyosult föléjük, teli vasrácsos ablakokkal, irreálisan magas, rozsdaette kerítéssel körbekerítve, amely körbefonta, mint egy kígyó. A belső udvart egy cifra mintázatú, csúcsos vaskapu zárta el a kinti világtól.

    Előttük az autópálya betonszalagja mindkét irányba a messzeségbe futott. Az autók bömbölve száguldottak a kétszer négysávos úton, eszeveszett sebességgel. Úgy zúgtak, mint a darazsak. Végeláthatatlanul, sűrűn hömpölyögtek, rajzottak elő a semmiből, majd színük, formájuk megsűrűsödött, összefolyt a távolban. Némelyik füstfelhőbe burkolózott, a másik megvonaglott a remegő délibáb fátyolában, aztán ugyanúgy, ahogy jöttek, eltűntek a horizont síkjában. Az út végén, ahol az ég és a föld összeért, egy nagyváros felhőkarcolói sejlettek, azon igyekezve, hogy hegyes csúcsaikkal átdöfjék az eget. A forró levegő megtelt az autók süvítő, dübörgő zajával, összevegyült a benzingőz átható, bűzös szagával. Tombolt az örök nyár. A forróság elviselhetetlen volt, a levegő forrt, lüktetett. A gépszörnyek meg csak jöttek és jöttek kíméletlenül; ezer és ezer autó villogott, fénylett a szikrázó napsütésben, majd elnyelte őket vibráló por- és füstfelhő, amely kéretlenül a két szemlélődő férfi mellé ült a hokedlikre. Az autópálya két oldalán végig, ameddig csak a szem ellátott, roncstelepek irdatlan magas, rozsdamarta fémpiramisai és szeméttelepek lehangoló, szürke dombjai púposodtak. A gépkocsik felhalmozott, kibelezett csontvázai, és a szeméthegyek ember alkotta bűzös tornyai szinte az egekig értek, akárcsak a távoli város tűtornyai. A szeméthalmokon, akár a hangyák, guberálók ezrei mozogtak.

–   Pfuj, na meg ez a bűz! És ez a forgalom! – méltatlankodott tovább a fiatalabb férfi – A melegről ne is beszéljünk. Pfú! – fújtatott egyet.

–  A meleg még érthető – mondta csendesen az öreg, akkurátusan vakargatva izzadságtól fénylő, csupasz fejét – de ez a rengeteg idehordott szemét… Csak nőnek, de nem fogynak. Hordják ide, ahely’t hogy feldolgoznák vagy elégetnék. No meg az autók… Csak sorjáznak, mint a sáskák. De honnan jön ez a töméntelen autó? Maga tudja? Érthetetlen. Mintha nem akarnának kifogyni. De úgyis mind így végzi… – és állával előre bökött, a roncstelepek felé. – Persze, nem ez a legelképesztőbb kedves barátom. Nem ez.    

    Halk, inkább maga elé dünnyögött mondatait elnyomta az autók szűnni nem akaró sivítása, fel-fel-felerősödő hangja. A két ember eltörpült, két apró ponttá zsugorodott ebben a kietlen és felgyorsult világban. Mintha még a föléjük magasodó szemétóriások és az elviselhetetlen zaj hullámai el akarnák nyelni őket, meg a roncsautókból összetákolt fémkolosszusok is rájuk akarnának omlani. A Nap meg sem moccant az égkupola tetején, gyilkos fénye mindent felperzselt, és minden élőlényt kizsigerelt, felemésztett. Most lágy szellő suhant át kettejük között, de lehelete forró volt, így nem hozott enyhülést számukra.

–  Odanézzen! – kiáltott fel hirtelen a fiatalabbik, és ujjával egy gépjárművet követve, jobbra mutatott. –  Ugyanaz az autó jött, amelyik az előbb, alig tíz perccel ezelőtt, itt ment el az orrunk előtt, ugyanaz a fekete kupé… És ugyanaz a sofőr ült benne… Ugyanaz a szakállas, ősz hajú, idős férfi volt, mint aki a kocsit vezette… Figyeltem. Láttam.

    A fekete autó egyre távolodott, majd beleolvadt a gépáradat-folyamba.    

–  Ugyanaz, vagy ugyanolyan? – kérdezte az öreg. Fel se nézett.

–  Mi? Mi van..? Hát persze hogy ugyanaz volt! – méltatlankodott és hüledezett emez. – Mi volt ez? Hogy lehetséges ez? Vagy csak valami furcsa véletlen? Káprázat? – gyötrődött a férfi. Az öreg hallgatott, maga elé meredt. Előregörnyedt, karja combján nyugodott, eres, inas kezét összekulcsolta. Feje horpadt mellkasára billent. A percek lustán vánszorogtak. Délután, öt óra körül lehetett, de igazából nem volt jelentősége.

–  De nem!! – kiáltott fel megint ugyanő, izgatottan. – Most is! Ott van! – mutatott ujjával az autóáradat egyikére – Ugyanaz. Ott van… Ott volt… Mi ez? Mi volt ez? Maga nem látta? A rendszáma is ugyanaz volt és a sofőr is.

–   Most mit látott? – kérdezte alig hallhatóan az öregember.

–  Tessék?.. Ja! Ugyanazt a nagy fekete kupét, benne a szakállas úrral, aki a kocsit vezette, és a két utassal. Ugyanazok voltak, akik alig tíz perce… – válaszolta vehemensen a férfi, de az öreg a szavába vágott;

– Akik alig tíz perce száguldottak el előttünk – fejezte be fiatal barátja mondatát csendes beletörődéssel a hangjában, enyhe, bujkáló mosollyal a szája szegletében, abban a tudatban, mint aki sok mindent tud, míg társa, nyilván híján van eme ismereteknek.

–  Igen… Úgy van… De… De honnan tudja ezt maga? Mi folyik itt?.. Maga… Maga is látta már?... Tudta ezt? Honnan tudja? – záporoztak a kérdések az öregre és emez rémült, kérdő tekintettel meredt rá.

–  Igen,… tudom… – bólintott rá többször az. De most sem emelte fel lehorgasztott fejét. Elhallgatott. A másik sem szólt, nem kérdezett semmit, magyarázatra várt. Kutakodó szemei az öreg rezzenéstelen, merev arcára szegeződtek. Az csak hosszas hallgatás után szánta rá magát hogy megszólaljon. Szájából nehezen, lassan buggyantak elő a szavak.

–  Már több éve tudok róla… Akkor jöttem rá ezekre a rejtélyes esetekre. És azóta ismétlődnek, csak ismétlődnek, makacsul. De megmagyarázni, vagy megfejteni nem tudom. Azt nem tudom… Hacsak?…

–  Hacsak?... – kapott a szón a másik.

–  Hacsak az nem a megfejtés, hogy… De erre nem is merek gondolni… Az nem lehet…

–  Mi?...

– Nem tudom konkrét, világos szavakkal kifejezni hogy mire gondolok… Annyira bonyolult…, annyira hihetetlen…

–  Mire gondol?... Az Isten áldja meg, ember, mondja már!… – veszítette el türelmét a fiatal ember, a másiknak tekintetét keresve, szavát lesve.

–  Talán az egész egy körfolyamat…

–  Micsoda?...

–  Egy hiba, amely állandóan ismétlődik – bökte ki az.

–  Miről beszél? Mi az hogy hiba?

– Egy végtelen, önmagába visszatérő valami, ami újra és újra előjön. Mint amikor egy gólt megismételnek a tévében. Mint egy visszajátszott felvétel... Ez az autópályában megtréfál bennünket. És ugyanez a helyzet az autókkal is. Hiszen az, amelyik elrobog előttünk, néhány perc múlva újra viszontlátjuk. És nem csak egyszer. Többször, ezerszer, milliószor. De nem egyenlő időközönként, hanem… hanem rendszertelenül. Tíz perc, tizenöt perc, fél óra váltakozik. De ismétlődnek, állandóan ismétlődnek. Mintha az egész egy varázslat lenne… Szemfényvesztés… Mintha az út egy végtelenített szalag lenne, egy kör, egy hatalmas nagy körforgalom. Ezér’ mondom azt, hogy körfolyamat. És benne az autók mindig ugyanazok… Újra és újra feltűnnek. Az összes látott autó. Csak más időközönként és más elrendezésben illetve sorrendben követik egymást. De aztán azok a változatok is ismétlődnek… Újra és újra... Nem tudom… - csóválta a fejét, mintha ő sem akarná elhinni, amit mondott. – De az egész csak feltételezés, vagy inkább csak találgatás, merő fantazmagória, tudja… De van egy másik, ennél is nagyobb probléma, amely aztán tényleg teljesen megmagyarázhatatlan, egyenesen hihetetlen. Jómagam is értetlenül állok előtte… Míg az előbbire találtam, vagy legalábbis próbáltam valami megfejtést találni, magyarázatot keresni, és úgy ahogy elfogadni, addig ezen az utóbbin… - és ősz fejét ingatta. Szemei valami iszonyatos rémületben fürödtek.

–  Mi az? – csapott le reá a másik, aki eddig megrendült csodálkozással hallgatta. Ugyanakkor mintha visszarettent volna egy pillanatra, arra gondolva, hogy esetleg még furcsább, vagy ha úgy tetszik – és ez tűnt számára valószínűbbnek –, még ennél is rettenetesebb, még szörnyűbb dolgot hallhat.

– Várjuk meg a végét, kedves barátom, várjuk meg a végét. Az élet sok talányos dolgot produkál és önmagát kínálja fel, önmagát adja, hogy megismerjük. Az élet mindenre ad magyarázatot, még ha időnkét szövevényes és átláthatatlan is a helyzet. Hogy a megoldásról ne is beszéljek. Mert a legfontosabb a figyelés. Mindent megfigyelni, ismeretmorzsákat gyűjtögetni, elraktározni. Mint amikor Juliska elszórja a morzsákat a sötét erdőben, hogy majd azokat összegyűjtve, visszataláljon… Nekünk is ezt kell tenni. Az apró részleteket, részeket összegyűjteni, majd az egészet összerakni mint a puzzlét. Olyan ez mint egy kirakós játék. Sok türelem kell hozzá. És ez talán közelebb hozza a magyarázatot, a megoldást… Várjuk ki a végét.

   Majd hirtelen vadul megragadta fiatal társa karját, szinte belevájta csontos ujjait, és magához rántva, eszelős, sziszegő hangon lihegte az arcába:

–  De aztán nem szó’ni erről soha senkinek és semmilyen körülmények között sem! Megértette? – és alaposan megrázta. Arca megnyúlt, mintha gyurmából lett volna, szögletes, csontos koponyájának mély üregéből kimeredő szeme úgy izzott, mint a parázs. Ugyanakkor halántékán a feketéllő erek vadul pulzálni kezdtek, kobakján meg erőteljesen kidagadtak.

    A fiatalember, szemében rémülettel vegyes beleegyezéssel bólogatott, mint egy hasbeszélő kezétől mozgatott Marionett bábú. Nem kérdezősködött, nem erőszakoskodott tovább, hogy újabb és újabb kérdésekkel bombázza az öregembert. Megértette, hogy az öreg azt akarja, hogy ő maga is észrevegye, saját bőrén tapasztalja meg a furcsa eseményeket és rájöjjön bizonyos dolgokra. Belebámult a napfürösztötte végtelen semmibe, csak a közeli szeméthegyek állították meg időnként a távolba merengő tekintetét. Majd balra fordította fejét, az autópályát nézte, a kocsik végeláthatatlan folyamát. Amint gondolataiba mélyedve elrévült tekintete kitisztult, egy nagy, csillogó, fekete családi autón akadt meg a szeme, amely már messziről észrevetette magát kimagasló, robusztus mivoltával. Gyorsan közeledett. Követte tekintetével, szinte magára vonta a figyelmet. Amint éppen elsuhant előtte, egy másodpercre látta a benne ülőket. Négyen voltak, két felnőtt és két gyerek, valószínűleg egy család. A gyerekek hat-nyolc éves formájúak lehettek. Egy szőke kislányfejet vett észre köztük, aki egy pillanatra őt is megbámulta a kocsi nyitott ablakán keresztül. Hosszú, búzakalász-sárga haja táncra perdült a széllel, mintha az ablakon át ki akart volna repülni és elszállni. Tekintetük összeakaszkodott néhány pillanatra. A kislány elmosolyodott és apró kezével intett feléje. A férfi lassan emelte kezét, ő is visszaintett. Az egész olyan volt, mint egy lassított felvétel, mintha az idő közben lelassult volna. De úgy hatott rá ebben a sivatagi forróságban, mint egy üdítő, jóleső pohár hideg víz. Aztán a kép, az aranyló fürtjeivel keretezett bájos kislányarc eltűnt, elillant, a vadonatúj Bentley vadonatúj kerekei ragacsos, szirupos hanggal továbbrepítették, elragadták a pillanat szülte, álomszerű képet.    

   Visszazökkenve a maga szürke, megszokott, kis világába, gondolkodni próbált. Megemészteni, feldolgozni az imént hallottakat, amit az öreg mondott az imént. Agya nyikorogva, zúgva, dübörögve indult meg, mint egy lefulladt autó nehezen beinduló motorja. De aztán hamar feladta. Lehunyta szemét, arcát hatalmas, szőrös kezébe temette. Arca forrón tüzelt, bőre a portól és az izzadságtól ragadóssá vált, mint az itatóspapír. Szája kiszáradt, agya szinte felforrt. Tompa, fásult érzés kerítette hatalmába. Magába roskadt, magába zuhant, mint itt mellette az öreg cimborája a kopott-barna kis hokedlijén.

   Ebben a pillanatban éles csikorgás karcolta fel agyukat, ami letaglózta őket. A Hang feltornyosult és tompa dübörgésbe, majd iszonyatos fémes csattanásba fulladt. A Hang egy eddig soha nem hallott, természetellenes, nem evilági, idegen hang volt. Látható hullámokban terjedt a levegőben, s amint elérte őket, fülükben visszhangzott, rezonált a szinte elviselhetetlen hanghullám-robbanás. Dobhártyájuk majdnem beszakadt. Kezüket fülükre szorítva mindketten egyszerre kapták fejüket a hang irányába. A fiatalabbik felpattant a helyéről. Szörnyű kép tárult a szemük elé.

   Tőlük alig harminc méterre, jobbra az országút felágaskodott, felpúposodott, mint az elavult, régi magnetofonokban a felgyűrődött, ócska magnószalag. Az autók összetorlódtak, mintha egy láthatatlan falba ütköztek volna. A hangdetonációval egy időben, a baleset középpontjából kiindulva, jól látható centrikus hullámgyűrűk terjedtek tova, amelyek meggörbítették a háromdimenziós teret. Ezek olyanok voltak, mint amikor valaki egy kavicsot dob a tükörsima tó vizébe, és az, körkörös, kifelé távolodva egyre jobban elsimuló hullámokat indukál. A föld többször megremegett, ahogy a gyűrűs hullám-fodrok végigvonaglottak rajta.

  Egy fekete színű kocsi kivágódott az összegyűrt, torz roncshalomból, lefordult az útról, végighempergett a töltésen és az út menti árokba csapódott. Csupasz fém hasát mutatta az égnek, kerekei még eszeveszetten forogtak, pörögtek, mintha futni, rohanni, száguldani akart volna még így is. Ekkor, hirtelen fellobbanó tűz napszínű lángnyelvei burkolták be a ronccsá vált autót, majd egyre sötétlő füst tört elő belőle. Fent az autópályán két sávban leállt, megbénult a forgalom. Alaktalan fémkupacok, idomtalan roncshalmazok hevertek mindenfelé. A szürke aszfalton mozdulatlan holtestek, vonagló sebesültek feküdtek. És mindenütt vér… Az út mentén, a két férfi bénultan figyelte az eseményeket. A másik két szabad sávban a kocsik, mintha mi sem történt volna, szélsebesen száguldottak tovább. A roncskupac előtt veszteglő, kényszerű megállásra ítélt két kocsisor ekkor éktelen tülkölésbe kezdett, jelezve hogy egyáltalán nem érdekli őket ami ott elöl történt, nem érnek rá, haladni szeretnének tovább és azonnali, sürgős rendcsinálást követelnek.

    A fiatalember megrendülten ismerte fel a lángoló gépkocsiban azt a fekete autót, amelyikben a család utazott, s amely az imént, alig egy perccel ezelőtt húzott el előttük. Benne az aranyszőke tincsű kislánnyal… Autójuk most meg felborulva, roncsként hever előttük az árokban, lángok nyaldossák, és örvényszerű, kékesfekete füst tekeredik köréje.

–  Úristen! A kislány! – agyába villámként csapott a gondolat. Rémülten, teljes bénultságban figyelte, hogy mi fog történni. Mintha az egész, ami a szeme előtt lezajlott, egy másik dimenzióban történt volna. ,,Mindjárt felébredek és vége” – gondolta. Egy hosszú, keserves perc telt el így.

   A türelmetlen, egybefolyt hangzavarból ekkor éles szirénazúgás vijjogása különült el, és egyre közeledett feléjük. Egy ormótlan nagy, nyitott platós, meglehetősen széles rakterű szállító gépkocsi tűnt fel előttük és állt meg hirtelen fékezve az út mentén. Az egész guruló monstrum hófehérre volt festve, még a kerekei is fehér színűek voltak. Tetején sebesen forogtak a sápadt kék és hideg sárga reflektorlámpák. A szerviz úton jöhetett, mert szinte egyik pillanatról a másikra itt termett. ,,Hogy csinálták?..”

    Hangszórójából éles, recsegő hang áradt szét a forróságtól terhes levegőben:

– Figyelem! Vörös kód, elsőfokú veszélyriasztás! Kérjük, őrizzék meg nyugalmukat! Itt most útforgalmi akadály-elhárítás és probléma-mentesítés folyik! A koncentrált autó- és embermentést megkezdjük! Megértésüket és türelmüket kérjük, rövid időn belül folytathatják útjukat! Köszönjük az együttműködést!

    Fehér overallos emberek ugráltak ki belőle sietve. Úgy rebbentek szét mindenfelé, mint egy halom felriasztott, fehérszárnyú lepkeraj. Fejükhöz szorosan simuló csuklyát viseltek, amely része volt kezes-lábas overalljuknak. Szájuk és orruk előtt ugyancsak fehér színű, sűrű rácsos szűrőmaszk dudorodott, csak a szemük volt szabadon. Kezükön – mintegy bizarr, oda nem illő protokolláris jelleget kölcsönözve –, patyolatfehér kesztyű feszült. Az összetorlódott roncsokat – a beléjük szorult, sérült és vérző emberekkel együtt  ̶ , egyenként, szinte megerőltetés nélkül felkapták és könnyedén feldobálták a várakozó teherszállítóra. Gyorsan, kimérten és hatékonyan dolgoztak. ,,Hogy az ördögbe tudták felemelni ezeket a több mázsás roncsokat? Mi a fene folyik itt?...” – gondolta hitetlenkedve a srác.

   Az eltakarítás serényen folyt tovább. Az úttestről összeszedték az agyonroncsolódott emberi testeket és testrészeket, a még mozgó súlyos sebesülteket és felhajigálták a platóra, a roncsok közé.

   Néhány fehérruhás leszaladt az égő autóhoz. Egyikük poroltó készüléket vitt magával és ráirányította a szórófejet. Sárgásfehér porfelhő csapott ki belőle és öntötte el a füstölgő roncsot. A lángokat pillanatok alatt elfojtották. Sűrű füst gomolygott az ég felé. Közben a tétlenül várakozó autók odafönn egyre csak dudáltak, megállás nélkül. Odalenn az árokban a fehér egyenruhás emberek pedáns, fehér kesztyűs kezeikkel együttes erővel felemelték az elszenesedett, összegyűrődött roncsot, felcipelték a töltésen és könnyedén felhajították  a még mindig szirénázó kísértet autó platójára, a többi közé. 

    Amikor végeztek – öt perc sem telhetett el -, a bizarr mentesítő gépszörny amilyen gyorsan jött, ugyanolyan gyorsan eltűnt a kék-sárga lámpáival együtt a távoli megapolisz irányába. A megtisztított, szabaddá vált két sávot megrohanták az eddig türelmetlenül veszteglő gépkocsik. Szinte egy testként lódultak meg, és mintha mi sem történt volna, máris a négy sáv ontotta és szívta magába az öngyilkos járműveket.

    A két férfi bénultan figyelte a kavargó, végletekig felgyorsult történéseket, nem is akarták elhinni, ami itt a szemük láttára ebben a néhány percben lezajlott. Szemmel láthatóan a fiatalabbikat teljesen felkavarták a látottak. Szótlanul, csendesen ereszkedett vissza székére. Az öregebb szólalt meg először.

–  Maga most látott először ilyen balesetet barátom, igaz? – kérdezte, mintegy megállapításként.

–  Igen. Először – válaszolta az. – Miért, maga nem?

– A legutóbbi baleset körülbelül három hónappal ezelőtt történt. Legalábbis itt, előttünk, ezen a pályaszakaszon. De máshol, arra, meg arra – mutatott mindkét irányba, - több is előfordult már, hetenként, vagy néha naponként is, mert abból a sokszor látott veszteglő, hosszú kocsisorból az ember következtetni tud rá hogy ,,na, már megint egy újabb karambol!”, amely aztán rövid időre megbénítja a közlekedést. Ilyenkor a baleset odébb, valahol messze a szemétdombokon túl történhetett. Én eddig már húsz karambolt láttam itt, a ház előtt, pontosan húszat. Az első kilenc évvel ezelőtt történt. Akkor még nem tudtam mire vélni. Három éve kezdett gyanússá válni, és azóta próbálok rájönni a dolgokra. Húsz karambol… - ismételte s szeme összeszűkült, mintha a Nap zavarná. – Húsz rejtélyes eset.

–  Nem értem. Hm. Nem értem – hajtogatta a fiatalember fejét csóválva.  ̶  Egy szót sem értek az egészből.

–  Mit nem ért barátom? – fordult feléje az öreg – Mert eddig nagyjából minden világos és érthető.

–  Chh. Magának – affektálta a srác. – Mi volt ez az egész autó- és embermentéses valami? Vagy inkább mentesítés? Olyan volt, mintha szemetet szedtek volna össze. Az egészet gyalázatos módon összecsapták. Látta? Az embereket, a hullákat és a sebesülteket a roncsokkal együtt hányták fel a kocsira. Ilyet még nem láttam. És az emberi élet, az smafu? Hol voltak a mentők, az orvosok? Elsősegélynyújtás meg… meg ilyesmi.

–  Megspórolták őket - mondta szenvtelen hangon az öreg.

–  Micsoda? Mit mond? Hogy megspórolták?... – hitetlenkedett a fiatal.  

–  Hát igen. Attól a perctől kezdve, hogy a Föld kísértet bolygóvá és egy második Merkúrrá vált – hívhatnánk Janusnak, a kétarcúnak is – nagyon sok minden megváltozott, és sok érthetetlen dolog történt, amelyekkel nehéz szembesülni és megérteni. Egyre több az anomália. Hiába híresztelik és bizonygatják ezek, hogy nem kell aggódni, nem kell izgulni, hogy nem következett be számottevő változás életünkben… Mesebeszéd, nincs igazuk. Nemcsak a természeti, biológiai, azaz a földi viszonyok, hanem az ember és viselkedésmódja is megváltozott. Mégpedig negatív irányban. Igazolja ezt a mostani eset is: azóta nem választják külön az autómentést és az embermentést. De ez csak amolyan toldozás-foldozás. Sietnek, kapkodnak, igyekeznek eltüntetni a nyomokat, mintha mi sem történt volna. Visszaállítani a korábbi, megszokott állapotokat, mintha meg sem történt volna. Érti? És ez a lényeg: mintha meg-sem tör-tént vol-na – szótagolta kimérten. - Mintha csak egy hibát akarnának kitörölni… Mint amikor egy gyerek, a ceruzájával rosszul kanyarított ,,o” betűt kiradírozza a szépen teleírt lapról. Homokszem került a gépezetbe kedves barátom, és ezt a homokszemet igyekeznek megtalálni, eltüntetni a gépezetből. De még nem sikerült nekik teljesen… Mert ez a huncut homokszem újra és újra belekerül, és zavarja a folytonosságot, az állandóságot. Szerintem ez őket is irritálja, de még egyelőre nem tudnak mit kezdeni vele, nem jutottak el a probléma gyökeréhez. Vagy az is lehet, hogy odafönn - újával az ég felé bökött -, még nem vették észre… A precíz térkitöltés hiányossága azonban elárulja őket. Lehet, hogy pillanatnyi zavar. Zavar a programban… Előre nem kalkulált hiba lépett fel a gondosan megtervezett operációs rendszerükben… Aztán egyszer ha rájönnek, szépen kijavítják és befoltozzák mint a lukas zsákot… De akkor nekünk végünk…

–  És kik azok az ,,ezek”? Kik azok az ,,ők”?

–  Jó kérdés. De nem tudom – tárta szét a karját az öreg.

–  És azok a hanghullámok meg a földrengések?

– Erre sem tudom a választ. Megfigyeléseim alapján annyit mondhatok, hogy ezeket a komolyabb baleseteket, vagy ha úgy tetszik hibákat mindig hang- és lökéshullámok kísérik. De csak ezekét, illetve azok dublikációit, míg a többi spontánul és nagy gyakorisággal felbukkanó, ezerszer is látható ismétlődésekét, és a specifikus rezonanciahullámokat, bevillanó vibrációkat, amelyek olyanok mint a képhibák a kopott filmen, nem. Úgy látszik, hogy azok nem váltanak ki ilyen reakciót. Mivel nem fajsúlyos bakiknak minősülnek - csak apró bibik sorozata, - nem okoznak törést a tér-idő mezsgyéjén és így nincs látható lenyomatuk… De mind a komolyabb, valamint ezek a légypiszoknyi rendellenességek is csak azt bizonyítják, hogy valamilyen úton-módon, de megváltoztatták az objektív, geológiai idő és a látható, valóságos tér összefüggő kontinuumát.

–   Kontinu… Az meg mi a franc?

–   Folytonosságát… Amolyan valóságmódosítók.

–  Hmm… Vagyis azt akarja mondani, hogy ismét látta ugyanazt a balesetet, ami egyszer már megtörtént?

–  Igen. Nem is egyet.      

–  Hihetetlen – rázta a fejét a fiatal. – Nem hiszem el. Ez abszurdum. Lehetetlen…. De akkor mégis, mi a fene volt ez?..  Mi folyik itt? És mi történt az emberrel? Hogy változhatott meg ennyire? – töprengett és sorra tette fel a kérdéseket, de inkább csak magának. Tudta, hogy választ nem kap rá. Legalábbis egyelőre. – Phöö, ez a meleg… - fújtatott.

–  Az időjárásról is ők tehetnek – jegyezte meg az öreg. – Énszerintem a Föld klímáját is ők változtatták meg, azzal, hogy valamiképpen befolyásolták, módosították a bolygó keringését és forgását… Hallott már a terraformálásról? Új, vagy más életforma, illetve létfeltételek kialakítása egy adott bolygón. A mi esetünkben is teljes éghajlatváltozást idéznek elő, és felhevítik a Földet. Nekik ez valamiért jó, míg nekünk, embereknek meg egyáltalán nem. Csak beletörődtünk és elfogadtuk a kész tényt, mert elfogadtatták velünk. Az emberiség azt hiszi, hogy a természet, az evolúció és naprendszeri változások okozták ezeket a drasztikus ökológiai és klimatikus változásokat és vele együtt sorsunk, életünk drámai változásait. Pedig dehogy. Ezek a mostani éghajlati viszonyok az ő biológiai és fizikai életfeltételeiknek pont megfelelő. A mocskok így rabolják el tőlünk a Földünket… Az biztos, hogy bírják és szeretik a meleget. Nekik ez kellemes hőfok, ideális klíma. A hideget nem tolerálják... Lehet, hogy a hideg az, amely ellenük fordítható lenne, mint hatásos fegyver?.. Hmm... – gondolkodott el rajta egy pillanatig – Jól bejegelni a seggüket… − halvány mosoly jelent meg szája szegletében. – Igen, ez lehet a gyenge pontjuk… − meditált el eme gondolatán. − Az emberiséggel meg egy csöppet sem törődnek, csak kihasználják, tudatlanságban tartják… Talán hipnotizálják, vagy agyukat és szellemi, fizikai adottságaikat stimulálják, befolyásolhatják… Nem tudom… Látta azokat a fehér ruhás embereket a mentésnél, akik mázsás súlyokat emelgettek játszi könnyedséggel, nem? Az sem természetes dolog. De összességében meghagynak bennünket abban a tudatban, mintha mi irányítanánk a saját világunkat és élhetnénk a saját életünket. Mintha még mi rendelkezhetnénk vele. Pedig nem így van. Tudatmódosítottak vagyunk és manipulálnak bennünket. Ők irányítanak minket…

   Egy darabig nem szóltak egymáshoz, szótlanul bámultak maguk elé. A forgalmat nézték, a hömpölygő autókat. A fiatalabbik próbálta megemészteni, megfejteni a látottakat, az öregtől hallottakat. Tán úgy negyed óráig meditálhattak így. És akkor…

–  Látta?... Mondja maga is látta? – ragadta meg hirtelen és vadul az öreg karját a másik. Az észrevette fiatal barátja feldúlt arcát, ijedt, rémült, zavaros tekintetét.

–  Most az előbb… mintha megint… illetve… nem, ez nem lehet… – folytatta amaz összezavarodva – ugyanazt az autót és benne ugyanazt a családot láttam, akik … akik az előbb… akik alig fél órával ezelőtt itt karamboloztak mellettünk. Te jó ég!

–  Csak képzelődik… − intette le a másik kissé bizonytalan, lebeszélő hangon.

–  Nem, neem! – erősködött a fiatal ingerülten – Ugyanaz a fekete Bentley volt, ha mondom! Ugyanaz… Még az ablakából is ugyanaz a szőke kislány nézett rám és integetett nekem, mint akkor, amikor… Mégis igaz lenne?...

– Úgy? – kapott a szón az öreg és most egészen felvillanyozódott – Szóval maga is észrevette? Akkor nem őrültem meg, pedig már azt hittem becsavarodtam – szemében most különös, fáradt fény villant. – Mert én is láttam. Ó, Istenem, és már hányszor láttam. A hibák nem csak ismétlődnek, hanem a hibahatáron belül az élőlények is reprodukálódnak, vagyis újból élnek. Egy végzetesnek tűnő baleset után újból viszontlátjuk őket, mintha meg sem haltak volna. Nemcsak a tárgyak másolódnak, hanem az ember is. Felfogta?! Az ember is!.. Nem tudom, hogy ez miként lehetséges… Ez győzött meg arról, hogy kettős világban élünk… Nagyon rég óta észrevettem, de nem szóltam senkinek. Nem mertem szólni senkinek. Őrültnek néztek volna, és még a végén bezártak volna valami dilinyós helyre, kényszerzubbonnyal megfűszerezve. Hogyisne. Inkább hallgattam, és nem szóltam róla… Minek? Kinek? Próbáltam túltenni magam rajta, mint annyi minden mást az életemben… De a gondolat, a felfedezés megmásíthatatlan ténye belefészkelte magát az agyamba, mint szú a fába. Nem szóltam, mert féltem. Féltem mindentől és mindenkitől. De rettegtem attól is, hogy egyedül vagyok ezzel a tudással, mint az ujjam… Vagy mások is tudnak erről? Nem voltam biztos benne. Így aztán magamba rejtettem, elástam agyam legmélyebb zugába. Így élünk együtt, már hosszú évek óta. Azután mindennapos, megszokott dolog lett belőle… De magának beszélhetek erről, mert az imént maga is látta azt amit én, így már maga is tud róla. Bizonyítja, hogy nem vagyok egyedül vele, és nem vagyunk hibbantak… De el kell fogadnunk, és túltenni magunkat rajta. Csak meg kell szokni, kedves barátom, mint a meleget, a szeméthegyeket, meg ezeket az átkozott autókat. Meg kell szokni…

–  Megszokni?  - háborodott fel a társa. – De hisz’ amit mond, az rettenetes, borzasztó!... Mi folyik itt? Mi történik itt? Körülöttünk. És velünk… Mégis őrültek lennénk? Vagy ez az átkozott Nap főzte szét az agyunkat? Biztos napszúrást kaphattunk és megártott… Netán valami hülye kísérletnek vagyunk a részesei? Vagy tényleg valami idegen hatalom irányítja az eseményeket és bennünket is?... Minden hazugság? Lehet hogy egy szimulált világban élünk?.. Minden, talán maga is csupán egy illúzió?.. Lehet hogy egy globális, kozmikus invázió áldozatai vagyunk? − záporoztak a kérdései vég nélkül. Szemei kidülledtek.

– Nem tudom. Ezt nem tudom biztosan. De lehetséges… Igen, lehet, hogy egy mesterséges valóságmátrix van körülöttünk – válaszolta az öreg.

–  Ember! Az Isten áldja meg! – kiáltott fel a fiatalember indulatosan. – De akkor tennünk kéne valamit! Szólni valakinek… az illetékeseknek, a hatóságoknak, a médiának… Mit tudom én!...

–  És honnan tudjuk, hogy kik az olyanok mint mi és nem azok? Vagy ha őrültnek nézik? Ha bezárják valami csinos kis tébolydába? Akkor kinek mondja el? Napóleonnak vagy Drake kapitánynak, a kalóznak? – szegezte neki a kérdést az öreg. – Na látja.  De mi nem őrültünk meg, az biztos… Mi, tudjuk, hogy nem – mondta nyomatékkal. – Egy őrültet fel lehetne ismerni.

– Ez igaz. Nem is vagyunk azok… De mégis mi van akkor, ha mindketten azok vagyunk? Két bomlott agyú általában egész’ jól megérti egymást és észre sem veszik hogy… Talán mi is…

– Nem, nem kedves fiatal barátom, megnyugtathatom, hogy ez a lehetőség ki van zárva. Ámbár ezek a furcsa események… Nem csodálnám, ha az embert őrületbe kergetnék. És akkor jöhetne a diliház, meg a zárt osztály a kényszerzubbonnyal… De esetünkben kizárhatjuk eme teóriát – mondta mosolyogva.  ̶  Mi tudjuk, hogy mi az igazság, amit mások talán nem ismernek, vagy még nem jöttek rá…

– Most már annyit használtuk ezt az ,,őrült” szót, hogy legjobb lenne, ha egy időre kitörölnénk szavaink tárházából. Mit szól hozzá?

–  Egyetértek.

                                                                            ▪

   

    Órák teltek el, lassú folyással. A Nap nem szállt alá ma sem, mint ahogy máskor sem tette. Ennek ellenére, "késő délutánra" járhatott az idő. Egyszer csak a két üldögélő ember mögött kitárult a nagy fehér ház cifra mintás vaskapuja és négy fehérköpenyes, fekete napszemüveges ember jött ki eléjük. Erre mindketten elnémultak, majd csendesen felálltak, és a két-két ápolótól közrefogva, lassú csoszogással bementek az udvarra. A kopott hokedlik ott maradtak árván az út szélén. Visszavárják őket. Holnap is kijönnek majd még, egy jó kis beszélgetésre… Talán…

   A rozsdás vaskapuk hangos csattanással összecsukódtak mögöttük, és a két lehorgasztott fejű embert elnyelte a nagy fehér ház. Mintha megszűntek volna létezni…

   A ház előtt, az autók milliói ugyanúgy cikáztak tovább a roncs- és szeméthegyek árnyékában, szüntelen, monoton egyhangúsággal, mintegy az állandóságot, a változatlanságot szimbolizálva. Ebben a pillanatban az autóáradatból egy fekete Bentley tűnt ki, amely már harmadszor száguldott el az épület előtt, s a szőke hajú kislány már harmadszor lesett be a ház udvarába, mintha mosolygós tekintete a két férfit kereste volna. Apró kezével búcsúzóul még feléjük, a ház felé intett.

    Kis idő elteltével kijött a kapun az egyik fehér köpenyes, és merev, szögletes mozdulatokkal odasétált az út széléhez. Fekete napszemüvegén megcsillant a napfény. Felemelte a székeket, majd szabad kezével előrenyúlt. A rohanó autókkal teli háttér mintha kétdimenziós sík lenne, kinyitott rajta egy ajtót, és belépett. Ahogy kinyitotta, vakító fény áradt ki a nyíláson. Amint eltűnt, és az ajtó becsukódott mögötte, a fény kialudt, mint amikor kikapcsolnak egy reflektort. A nyílás vonalai eltűntek, teljesen elsimultak, és a háttér, a száguldó autókkal ugyanúgy nézett ki, mint előtte, néhány perccel ezelőtt.

    A feltámadt forró, sivatagi szél egykedvűen sodort egy halom újságpapírt a szeméttelepről.    

                                                                             ▪

  ,,Este”, 21 óra 36 perckor a Bolygóközi Központi Világtelevízió – amely speciális, csak a bennfenteseknek fenntartott és csak alternatív módon, külön belépőkártyával nézhető vízió csatorna volt –, megszakította műsorát, bemondója vagy öt másodpercig mereven bámult kifelé a holografikus képernyőből, majd amikor megkapta a jelet, szenvtelen hangon egy közleményt olvasott be:

–  Kedves víziónézők, kedves Főpolgártársak! A most következő hír prioritást élvez. Ma, földi idő szerint 17 óra 12 perc és 17 óra 30 perc között déja vu-szindróma, valamint erupciós tér-idő rengés lépett föl a virtuális mátrix-falban. A hibát elhárítottuk; a megadott köztes idő tartalmát véglegesen töröltük. Törlési kód: zéró, hat, kettő, öt; zéró hat, kettő, öt egész egy. A mátrix-fal sérült chipjét kicseréltük és megsemmisítésre került. Ezzel együtt egy kontrollálatlan, korábban észre nem vett, hosszabb ideje fennálló anomáliát tártunk fel és hárítottunk el végérvényesen. A hibás részeket koordináltuk és likvidáltuk. A Fal folytonosságát a korábbi állapotnak megfelelően visszaállítottuk. A technikai hibáért és az esetlegesen ebből adódó kellemetlenségért elnézést kérünk. A Világvezető Tanács biztosítja a Főpolgártársakat, hogy ilyen tévedés a jövőben többet nem fordul elő. A hibák kiküszöbölésével az alantasokat is megóvjuk attól, hogy káros gondolataik és esetlegesen, fajunknak ártó végkövetkeztetéseik támadjanak. A felelősöket keressük és természetesen megfelelő módon bűnhődni fognak, hiszen létünket veszélyeztették. Biztosíthatjuk Főpolgártársainkat, hogy mindebből az alantasok semmit nem vettek észre. Folytatjuk műsorunkat…