Hazatérés

                                               Hazatérés

Meleg nyár eleji nap volt. Egy katona jött az úton. Mellette kétoldalt, az árok partján vörösen izzó pipacsok égtek. Ahogy a poros úton poroszkált, hűs árnyékot adó akácfák borultak föléje. A fák alatt érezte az utolsóként, késve nyíló akácvirágok rázúduló, súlyos, bódító illatát. A sovány, magas, beesett arcú legényke alig több mint húsz éves lehetett. Szőke hajtincsei kibukkantak a katonasipkája alól, aranylóan pelyhedző bajusz csillogott szája fölött, látszott rajta, hogy első növés, még nem borotválta. Sápadt arca szőrtelen és sima volt, gyermeki vonásokat hordozott az igazi férfikor küszöbén. Kezében kopott, barna kis bőröndöcskét szorongatott. A jó ég tudja honnan került hozzá…

   A magányosan álló kis ház felé közeledett a deszkakerítés mellett, amelyen időnként át-át nézett. Kinn az udvaron, a szabad ég alatt az asszony ruhát mosott, mellette egy hat év körüli kócos üstökű fiúcska játszadozott. A magasban átszaladó szárítókötélen kiteregetett ruhák és fehér lepedők szálltak a levegőben, mint óriási, hófehér tengeri sirályok. A takaros kis parasztházra egy terebélyes eperfa világoszöld, fényesen villódzó lombja könyökölt, s a zsúpfedeles házacska is mintha kucsmaként viselte volna. Az egész tanya vibráló, fehér színű napfényben fürdött. Az asszonyka épp befordult az ajtón, ölében egy fehér lavórral.

  Nyikordult a kiskapu és a kemény, döngölt földű, de tisztára söpört udvarra kissé félszegen, bizonytalanul belépett a mi mundéros, szőke katonánk. Elnyűtt, viharvert kabátján rántott egyet. Ügyetlen mozdulattal csukta be maga mögött a kiskaput. Megállt, mélyen ülő nagy szeme kutatva nézett a ház felé, amelynek fehérre meszelt falai szinte elvakították a napsütésben. A végében, a kis ház oldalát egy rozoga létra támasztotta egykedvűen, a nyitott padlásajtó feketén tátongó szájához állítva.

   A guggoló kisfiú, aki az udvarra kiöntött mosóvíz kanyargó útját követte éppen, s önfeledt beleéléssel kísérte folyását, a kapu nyikorgására most felkapja a fejét. Kis szája kékeslila s maszatos a nemrég majszolt epertől. Az ő haja is szőke volt mint a katonáé, aranyló, kusza kis szalmakazal. Lassan emelkedett fel a képzeletbeli Duna mellől és egy röpke másodpercig csudálkozva bámul a jövevényre.

– Apu! Apu! – szakad fel belőle a vékonyka kiáltás és eszeveszetten rohan a katona felé. Az nevetve kapja fel két kezével, a kopott bőrönd a földre esik, de nem törődik vele. A magasba lendíti a kis apróságot néhányszor, aztán megöleli, magához szorítja.

– Apukám, édes apukám! – zokogja a gyerek és belefúrja fejecskéjét a férfi mellébe. A házból a fiatalasszony szalad ki izgatottan a hangos nevetésre, vizes kezét kötényébe törölgetve megáll az ajtóban egy pillanatra.

– Jóska! Jóska! – és még mindig a kezét törülve szalad, repül a katona felé, át az udvaron. És akkor, egyszerrecsak megtorpan, tanácstalanul megáll. A katona nem a férje, nem az ő Jóskája volt, nem az, akinek hitte, akit már hosszú évek óta várt. A katona ránéz, ő sem nevet már, arcvonásai kisimulnak. Egyszeribe várakozásteli üres csend, néma feszültség lóg a levegőben kettejük között. A beálló, dermedt, csalódással teli csendet csak a falevelek susogása olvasztja fel, amint a szél átszalad az udvaron. A katona lassan ereszti le öléből a fiúcskát, s az mintha megérezte volna, hogy valami nem egészen úgy van, ahogy ő képzelte kis fejecskéjével. Elhidegült, morcos tekintettel bámul az idegenre, aki így becsapta, hogy apjának tudta hinni egy pillanatra. Dacos sértődöttséggel hátrált anyja mellé és a vizes kötényébe kapaszkodott. Onnan figyelte a katonát fél szemmel, most már szinte ellenségesen, mintha félne tőle, vagy menedéket keresne előle, anyja szoknyája mögött.

   A fiatalasszony szép volt és törékenyen soványka. Bőre üdén fehér, arcán lágy vonások futottak át, mint szellő az aranylón ringó búzatáblán. Hátrakötött fejkendőjébe belekapott a szél. Ruhája a mosószappan átható, erős illatát árasztotta, de egész lénye maga volt a szépség és az egyszerű báj megtestesítője. Ő is a váratlan vendéget figyelte kitartóan és így álltak egymással szemben egy hosszú, végtelen percig, valamire várva. Az asszony ekkor hirtelen mindent megértett. A katona ijedt szeméből mindent kiolvasott. Lehorgasztotta fejét, karjával védőszárnyként ölelte magához fia szőke kis buksiját, s feltörő könnyeit próbálta visszaparancsolni.

– Én … – kezdte bátortalanul a katona, de nem tudta folytatni. Kereste a szavakat.

– Ez nem a papa, ugye nem, mama? – suttogta bele a fiúcska anyja kötényének redőibe.

– Nem fiacskám. Nem a papa – mondta az anyja elhaló madárhangon.

  Az asszony, mint aki most ocsúdik fel merengéséből, felpillantott – szemében gyöngyként csillogtak a forró könnyek – lelke mélyéből leheletfinom sóhaj szakadt fel.

– No! Jöjjön beljebb…

– Nagy József – mutatkozott be a katona és kezét nyújtotta. Az asszony a forró víztől rózsaszínű puha kis keze elmerült a férfi hatalmas, csontos tenyerében. Darabos mozdulattal rázta meg az asszony kezét, s esetlenül, félszegen még meg is hajolt.

– Balogh Józsefné, Anna… Hát akkor kerüljön beljebb – invitálta az asszony a ház felé. – No, jöjjön már – noszogatja még egyszer, mikor látta, hogy az nem mozdul helyéről, mintha odacövekelték volna. Megindultak a ház felé. A kutyaólból egy rövid szőrű, fekete kutya rontott elő hangos csaholással.

– Maradsz csöndben, Szimat! – förmedt rá a gyerek. A kutya nyüszítve hallgatott el, farkát csóválta. Az udvaron tyúkok káráltak. Az istállóból kihallatszott a még megetetetlen tehenek bőgése. Bementek a házba.

– Ne is nézzen körül – szabadkozott az asszony –, olyan nagy itt a rendetlenség, a felfordulás.

– Ugyanmár… Dehogyis… – legyintett a katona.

– Éppen nagymosásban vagyok. Hisz tudja mennyi a mosnivaló. Összegyűlik. Meg aztán…

– Hogyne, persze. Igen… Előfordul… – mondta a katona, kissé zavarba jőve.

   A konyhában forró vízben áztatott ruhák átható szaga érződött. A mosóteknőben ott gőzölgött a sok mosnivaló. A vaskályhára két nagy fazék víz volt odatéve forrni. Párás, gőzös meleg lebegett a kis helyiségben, hiába volt kinyitva az ajtó és az ablak sarkig. Az asszony serényen térül-fordul. A felesleges mosótálakat, beáztatott ruhákat hamarjában kirakja a konyha elé, a kimosottakat meg egy tiszta lavórba teszi. Leülteti a férfit, ennivalót rak elejébe, és unszolja, hogy „egyen már no!”

  A Nap lemenőben volt. Tompa, bágyadt fénnyel áraszt el mindent. A kis házban is lágy, meleg színeit hagyja. Az asszony bocsánatot kér és bemegy a belső szobába, hogy – mint mondja – egy kis rendet rakjon. József feláll az asztal mellől, nem nyúlt az ételhez. Leveszi katonakabátját s csak úgy zubbonyban kimegy az istállóba. Körülnéz, aztán kapja a vasvillát és egy nagy adag szénát vet a két, jobb napokat is megélt jámbor tehénke elé. Fogja a sajtárt s míg azok egykedvűen kérődznek, megfeji őket amúgy istenigazában. A habzó tejjel teli sajtárt aztán beviszi a konyhába. Most leül és nekilát falatozni, de úgy, mint aki két napja nem evett.

– Maga még nem ette meg az ételt? – kérdi a szobából kilépő, még jobban megszépült fiatalasszony. Kötényét és fejkendőjét már levetette.

–  Megetettem a teheneket, és jutalmul ezt a kis tejet kaptam érte – mutatott a sajtárra.

– Jaj, József, maga egy áldott jóember – érzékenyült el az asszonyka. – Egyen csak, én addig bevégzem a mosást és a gyereket is megmosdatom.

   József jóllakottan állt fel az asztal mellől. Nehéz, viseltes és erősen kopott, poros bakancsát ledobta lábáról és gondosan az ajtó mellé állította. Belépett a tisztaszobába. Kellemesen hűvös, egyszerűen berendezett takaros kis szoba fogadta. Nézelődni kezdett. Végigbámulta a falon lévő képeket; katonatársa és Anna esküvői képeit, a fiúcska üde képeit és a pár darab rámás szentképet is.

– Jaj, József, nem kellett volna lehúznia a cipőjét, bemehetett volna úgy is nyugodtan – kukkantott be az ajtón az asszony.

– Nem, nem Anna, a rendet meg kell becsülni és én megbecsülöm és tiszteletben tartom. Sőt elnézését kérem, hogy engedélye nélkül bejöttem.

   Besötétedett. A konyhában lángot gyújtottak. A petróleumlámpából sápadt, sárga fény áradt szét. S ez az apró fény valami szelíd melegséget, biztonságot árasztott magából.

– Hát téged hogy hívnak? Mi a neved? – kérdezte József a csöppnyi gyereket.

– Jancsinak – felelte az.

– No és hány éves vagy?

– Én bizony már hat – vágta rá megint büszkén.

– No hiszen akkor egyidős vagy Hüvelyk Matyival, aki nekem jó barátom.

– Ismerni tetszik Hüvelyk Matyit? Hű az csudálatos lehet. Tán csak nem ismeri a Fanyűvőt is? – A gyerek szemében a rácsodálkozás hamisítatlan fénye égett.

–  Ismerem bizony. Találkoztam már vele. Ő is a barátom.

– De jó. Mennyi barátja van a bácsinak. Nekem csak egy barátom van. A Pisti, itt nem messze a szomszédban – s az állával kifele intett.

– No, akkor legyél az én barátom is. Akarod? Kezet rá.

– Akarom – a nagy kérges kéz és az apró, kis gyerekkéz parolája hangosan csattant – akkor most a barátod lettem – magyarázta a fiúcska – és így Hüvelyk Matyi és a többiek is a barátaim.

– Úgy ahogy mondod, kisöcsém – hagyta helybe József.

– A bácsi a frontról jött? – kérdezte hirtelen a kisfiú, kíváncsiság csillant a szemében.

– Igen, onnan – válaszolta a férfi sóhajtva, elkomoruló arccal.

– Akkor nem valami jó lehetett a bácsinak ott. De ha én is megnövök, akkor én is a frontra szeretnék menni, mint az én apukám. Lenne fegyverem, puskám meg kardom.

   Az asszony elfordult, zsebkendőjét arcához emelve.

– Hallod-e komám, te aztán nagyon bátor legényke vagy – dicsérte meg József.

– Nem vagyok én bátor. A sötétben is félek… – szontyolodott el a gyerek, de hirtelen újból felragyogtak a szemei – És tud a bácsi autót vezetni? Egy dzsippet?…

– Tudok. Sokáig vezettem egy teherautót…

– És egy tankot? – kérdezte ellenállhatatlanul a férfi szavába vágva.

– Hát … azt nem…de…de ha megmutatnák hogyan kell, akkor tudnék.

– Akkor én is – jelentette ki a kis Jancsi határozottan.

   Anna lefektette a gyereket. Ketten ültek az asztalnál, azon két pohár és egy üveg vörösbor kínálta magát.

– Igyon József – az asszony töltött, a férfi meg egy szuszra fenékig lehajtotta – Jóska meghalt, ugye – mondta az asszony, szinte csak úgy magának.

   A katona megrendülten, döbbenten meredt reá, hiszen kitalálta gondolatát, már erőt gyűjtött, hogy elmondja a rossz hírt. Sötét árnyak bóbiskoltak a szoba sarkaiban.

– Tudom, hogy ezt akarta mondani. Mesélje el hogy történt. Mit tud az én Jóskámról.

   A katona mindent elmondott, amit csak tudott. Elmondta, hogy jó barátok és igazi bajtársak voltak ők ketten. Jóska meg ő. Együtt maradtak jóban, rosszban; a lövészárok mélyén, rohamra indulva a golyózáporban. A seregben mindenki így hívta őket: Jóskajóska. Elmondta, hogy nem sokat szenvedett. Egy bevetésnél sérült meg súlyosan. Mielőtt karjaiban meghalt volna, megkérte őt, hogy helyette ölelje meg feleségét és fiát. Csak ezt kérte, semmi mást. Ő maga meg hosszú éveken át volt hadifogságban Galíciában. Anna sírva fakadt. József vállára borult és csak úgy rázta a zokogás. A férfi átölelte derekát és gyengéden magához szorította. Teljesítette barátja kérését. Vigasztalni próbálta az asszonyt, ahogy átölelte. És akkor megérezte a gyenge női test közelségét, vérpezsdítő melegségét, ahogy az ő testéhez simult. Mellkasán érezte a nő nagy és erős melleinek feszülését, combjának keménységét érezte combjain. Mintha áramütés érte volna, jóleső zsibbadás áradt szét egész testében, s valahol a feje búbján, a haja tövében halt el. Kezeivel betemette az asszony nedves arcát, ahogy lassan felemelte. Szenvedélyesen csókolták meg egymást.

  A gyerek csendesen, békésen szuszogott ágyában, míg ők vadul szeretkeztek a másik ágyon. Elraktározott, eltitkolt, elfojtott energiákat szabadítottak fel testük mélyéből. A két test palackba zárt szelleme most óriási erővel tört ki a sok éves magányból. Teli voltak vággyal, kitárulkozással. Mindketten már régen érezték ezt az érzést, Józsefet a háború hosszú évei kötötték le, Annát a várakozás, a munka, a gyerek. Hajnalig űzték, tépték, marcangolták egymást. Anna nem hagyta, hogy József elaludjon, ellankadjon, újra meg újra magára vonta.

   A hajnal első fénykévéi, ahogy rájuk esett, csendesítették le testük tomboló viharait, s mély álomba zuhantak. A kis Jancsi nyafogása ébresztette őket. Az ajtó küszöbén állva csudálkozva nézte a katonát anyja ágyában. Majd szó nélkül kiment az udvarra. József újra megcsókolta Annát. A nő felkelt. Csodás, gyönyörű teste van, gondolta József, ahogy az asszonyt nézte amint öltözik. Tejfehér teste fürdött a reggeli napfényben.

– Nehéz így élni nekünk Jóska. Férfi kellene a házhoz. A férjemmel együtt csináltunk itt mindent. S amióta elment, most már lassan három éve, minden rám szakadt. Minden munka, gond. Itt a gyerek, a ház, az állatok, a két hold földecske a határban… Jóska maradj itt velem kérlek…

– Mennem kell Anna… Meg aztán feleségem is van…

– Ezt eddig nem mondtad.

– Miért, kellett volna?

– Nem. Azt hiszem nem. Igazad van. Mindegy.

   Túl voltak az ebéden, csendesen ültek az asztalnál.

– A bácsi most boldog? – kérdezte a gyerek váratlanul a katonától, férfias komolysággal. József nem értette a kérdést. Hogy érti? Mit ért alatta ez a gyerek, hova akar ezzel kilyukadni.

– Hát… Talán. A háború véget ért, szerencsésen megúsztam, a szüleim is élnek, remélem, a feleségem meg vár odahaza.

– Hát akkor? – csapott le rá a gyerek vádlón. – Akkor miért tetszett meghozni nekünk a hírt, hogy a papa meghalt? Minek kellett? Mindent hallottam ám… Eddig azt hittük hogy él, csak valami dolga akadt a messzi országokban, vagy talán hadifogoly és majd csak ezután jöhet vissza hozzánk… Miért nem ment a frontról egyenesen haza a feleségéhez? Vagy tán a bácsi a hadsereg halálhírnöke?

   Az asszony rászólt a fiára.

– Ejnye Jancsi! Hogy mondhatsz ilyet? Nem akart ő rosszat nekünk… Ilyet mondani egy bátor katonának, aki a frontról jött meg. Méghozzá a barátodnak. Ennyit ér a te barátságod? Most menjél szépen játszani. Menjél. Eredj.

   A kisgyerek felállt, szúrósan még egyszer a katonára nézett és kiszaladt. A férfi zavartan emelkedett fel székéről.

–  Hát akkor… Én mennék is… Anna. Talán…

– Ne, ne, maradj. És bocsáss meg az én Jancsikámnak. Nem akart megbántani téged, tudom. De nagyon szerette az apját. Sokat játszott vele. Arcra még hasonlítasz is az én Jóskámra. Tudod?… Még én csodálkozom, az anyja, hogy milyen bátran viseli a csapást. Tudom, rossz neki, de majd beletörődik. Mindenbe bele lehet szokni. Az idő jó gyógyír… Mindent begyógyít – szipogta nevetve. – Nem mehetsz el így. Csak így… A feleséged örülni fog neked. Jobban fog örülni, mint te magad, majd meglátod. Hogy visszakap… Ez biztos. Én meg egyedül maradtam ezzel a gyerekkel, többet már nem várjuk az apját – kifelé nézett az ablakon, a fehér ablakfüggöny fölött kisfiát látta az udvaron, amint a kutyával együtt ugrándozott.

– Látod, ő már nem is gondol rá. Mintha elfogadta volna a gondolatot. Hogy nem láthatja többé viszont az apját. Pedig nagyon szerette. És Jóska is őt… Meg engem is… De hiszen még gyerek… Istenem, de elkalandoztak a gondolataim.

  József felöltözködött, elkészült. Eközben Anna ennivalót csomagolt neki. Majd egy összehajtogatott, kötött pulóvert vett elő és nyújtotta a férfinek.

– Tessék… Fogadd el ezt a pulóvert. Az én Jóskámnak kötöttem még a télen, de ő már nincs… Kinek lenne jó most már? Legyen a tiéd. Illeni fog rád.

−  De Anna… − szabadkozott a férfi.

−  Tedd csak el. Jó szívvel adom. Jó meleg, meglásd jó lesz a télre.

   József megköszönte, majd elrejtette ócska, szakadt bőröndjébe, s vele együtt szégyenkezését, bénító lelkiismeretfurdalását is belegyömöszölte. Csendesen indult az ajtóhoz. A küszöbön megcsókolta az asszonyt.

–  Hát akkor én mennék is… De majd visszajövök (nem gondolta komolyan)… Viszontlátásra Anna.

   Anna alig hallja az óvatosan betett ajtó suppanását, de az ablakból látja a férfit, amint az keresztülvág az udvaron, megáll, megsimogatja fia szőke üstökét. A kisfiú nem áll fel, guggolva marad és úgy néz a katona után, morcosan.

   Aztán hallotta a kiskapu éles nyikorgását, és addig kísérte tekintetével a távolodó férfit, amíg az el nem tűnt az úton. A fák végleg eltakarták előle.

– Visszajövök… Visszajövök – ismételte magának Anna kesernyés, fanyar beletörődéssel. – Jóska is ezt mondta, amikor elment a frontra – és újból megtörölgette könnyes szemeit.

   József néhány nap múlva visszajött. (Az utolsó bombázáskor szülei és felesége meghaltak, rájuk omlott a ház.) Az ócska, kopott bőröndjét hozta csak magával. Anna és Jancsi befogadták.