A vírus (I.)

                                                                        A vírus (I.)

   
                                                                                         Vírus. Nevük a latin virus, azaz „méreg” szóból ered. A legkisebb ismert bioaktív (fertőző) mikroorganizmusok. Dmitrij Ivanovszkij, orosz kutatóbiológus fedezte fel 1892-ben.


 

A baj ott kezdődött, amikor az idegenek megnyitották az eget, és repülni tudó gépeikkel lomhán leereszkedtek a földre. Teljesen váratlanul ért bennünket a lények inváziója. Hihettük volna, hogy az égből földre szállt Istenek, ahogy az a Nagy Mondakönyvben, Törzsünk történetkönyvében meg van írva immár vagy háromezer éve, de hamar csalódnunk kellett. A jövevények nem a megjövendölt, jóságos istenek voltak.

     Drámai események vették kezdetét, sőt inkább mondhatni, hogy katasztrofálisak, ami számunkra semmi jót nem ígért…

     Először Mo, a Vadász vette észre érkezésüket, amikor is hatalmas, vakító fényt lövellő masináik kiváltak a felhőkből, és alászálltak. Majd eltűntek a szeme elől, mert Erdőanya fái eltakarták őket. Mint égen a csillagok, annyian lehettek. (Mo legalábbis így mesélte.) Mo vadul rázta feléjük hegyes dárdáját, mintegy megfenyegetve őket, és artikulátlanul felüvöltött. Kecses, hajszálvékony, hosszú ujjai görcsösen fonták körbe a dárda nyelét, szinte pattanásig feszültek. Izmos karján rázkódott a hús, ahogy hadonászott. Hatalmas, súlyos testén is az izgalom csalhatatlan jelei mutatkoztak; a remegés szemmel látható hullámai áradtak szét rajta. Igazából nem is fogta fel, hogy mi történik, mert (mint később elmondta), ilyet még soha nem látott. Majd első megrökönyödésén túltéve magát, villámgyorsan visszatért a Törzs táborhelyéhez. Mi, Iguinok tőle értesültünk az idegenek érkezéséről. Repülő gépeik félelmetesek, és a halált árasztják  ̶  így mondta.

     Az én nevem La, a Gyógyító. Minden élőlényt szívesen gyógyítok. (Tartok tőle, hogy ez kissé nagyképű kijelentés, és amolyan dicsekvésfélének hangzik…) Most elmesélem nektek népem történetét, és találkozásunkat az égből jött hívatlan vendégekkel.

     Ezen a bolygón lakunk, már több ezer éve. S ha azt kérditek, hogyan élünk?.. Harmónia. Ez az első szó, ami eszembe jut. Talán kissé elcsépelt és banális  ̶  gondolhatnátok  ̶ , mégis úgy vélem, ez a legjobb kifejezés rá. Egyensúly, harmónia a természettel, Erdőanyával, és egymással. Apró falvak rejtekében sok száz törzs lakik, mindenfelé elszórva az őserdőben. Nincs viszály és háború köztünk, mert íratlan, ősi szabályunk, hogy nem vesszük el azt, ami nem a miénk, és ezt mindig tiszteletben tartjuk. Az egoizmus, csak mint meghatározás, mint fogalom ismert számunkra. Még soha nem háborúztunk. De nem is tudjuk hogyan kell… A konfrontatív magatartásformákat elutasítjuk, vagyis kerüljük az olyan viselkedést, amely az irigység, a harag, vagy éppen a dicsekvés megnyilvánulását eredményezi. Helyette éjszakába nyúló emelkedett és lélekmelengető vitákat folytatunk. A szavak párbaja dönt.

    A törzsek laza, baráti kapcsolatokat tartanak fenn egymással, csak ünnepi események megtartásakor jövünk össze, no meg akkor, ha két, más törzsbeli fiatal Iguin lép a közös útra.

     Az Erdő sűrűjében élünk, Erdőanya ölén. Az Erdő a mi anyánk. Fát ad a tűzhöz, és védelmet nyújt a viharok és az eső ellen. Elrejti az állatokat, amire mi vadászunk. Az agyaras vapiti disznó, és a vihogó ceresz majom a leginkább kedvelt zsákmányállatunk. De tudjuk, hogy ha leöljük a felnőtt egyedeket, akkor az árván maradt kölyköket istápolnunk kell. Befogjuk, magunkhoz vesszük, és felneveljük őket. Asszonyainkra hárul a feladat, hogy a disznó és a majom apróságokat szoptassák, tejet biztosítsanak számukra. Amint felnőttek, és megerősödtek, visszaengedjük őket az erdőbe, hogy szaporodjanak, és aztán vadászhassunk rájuk. Ez egy örökké tartó körfolyamat, olyan, mint amikor az esővíz kiesik a felhőkből, hogy aztán cseppjei a folyókon keresztül a tengerbe ömöljenek, majd onnan felszállva újra esőfelhő legyen belőlük.

    Ha állatot ejtünk, köszönetet mondunk neki hogy élt, és minket szolgált azzal, hogy húsát megehetjük, s ezáltal élelmet ad gyermekeinknek, és a törzs minden tagjának. Erdőanyának is megköszönjük, hogy az állatot védte, rejtette sűrű fái között, megóvta, és táplálta, hogy aztán levadászhassuk.

    (Bár vannak gépeink, áramfejlesztő generátoraink, orvosi felszereléseink, számítógépünk, de ezeket csak békés célokra, gyógyításra, tanulásra, vagyis hát életünk jobbá tételére használjuk. Ezek a tárgyak egy régi, elfeledett, letűnt korból maradtak ránk.)       

     Aztán egy csapásra minden megváltozott, amikor a lények megjelentek hat holdtöltével ezelőtt. Az első találkozás velük, szavamra, drámai és megrázó volt. Én, La, amikor először megláttam őket, rettenetesen megrémültem, mert ilyen ocsmány, undorító teremtményeket még életemben nem láttam. Kicsik voltak, és véznák. Ez még nem lett volna baj, de amikor külső, fekete gömbfejüket levették, hát – Erdőanya segíts!  ̶ , előtűnt egy másik szörnyűséges fej, amit alatta hordtak. Félelmetes egy látvány volt, annyit mondhatok. Az apró, jellegtelen szemeik voltak a legbizarrabbak, a nagy pikari disznókéhoz hasonlatos leginkább. Érzéketlen, vizenyős, gonosz szemek. És mivel négy hosszú csáp nőtt ki a nyiszlett, pálcika testükből, úgy néztek ki, mint egy kerge, nyújtózkodó vamparik, vagy mint egy ágaskodó botsáska. Nevetséges, és idétlen. Olyan…, olyan ripacsos. Förtelmesen néztek ki, annyi szent. De mint nem sokkal később kiderült, egy gonosz, és elátkozott fajjal van dolgunk. Olyanok mint a vírus, a legveszélyesebb, gyilkos bacilusfajta…

     Valószínű, hogy a földet érésük után analizálhatták a levegőt, mert amint belégzésre alkalmasnak találták, szinte mind egyszerre vették le fénylő gömbfejeiket. Nagy öregünk Di, a  Tanító, a Törzs sámánja, egyben spirituális vezetője állította ezt, erre a következtetésre jutván. Mi csak Professornak, vagy csak egyszerűen Profnak hívtuk. És a Professor, mint híres tudós, igen bölcs, és okos Iguin hírében állott, nagy megbecsülésnek, és tiszteletnek örvendett a Törzs tagjai körében. Éltes korúnak, teljesen kifejlett egyednek számított. Erdőanya éltesse! Hiányzott a jobb felső szemfoga – valami buta baleset alkalmával törte ki, leesett az almafáról (de ezt előtte nem ildomos felemlegetni…)  ̶ , s az ettől lebiggyedt ajka kissé szarkasztikus, ugyanakkor barátságos, és joviális fintort kölcsönzött neki. Aztán napokig valami gravitációról motyogott… 

     Honnan jöttek ezek? Mit keresnek itt? Békés életünket feldúlják; idejöttek a Végtelen Feketeségen át, hogy birtokba vegyék földjeinket, legelőinket, végeláthatatlan erdőségeinket, tiszta vizű folyóinkat. Nemcsak fizikálisan irtanak és pusztítanak bennünket. Mert ha látjuk őket a falu felé közeledni, valahogy elbújunk előlük, a fák közé futunk, Erdőanya minket is óv, és elrejt, ha hozzá menekülünk. De az idegenek bűzös leheletükkel már a levegőt is megfertőzték. Olyan vírusos mikroorganizmusokat, kórokozókat hurcoltak be, és terjesztettek el bolygónkon, amelyek borzalmas fertőzéseket, és járványos megbetegedéseket okoztak népünk között. Olyanokat, amelyek a testet látványosan felemészti, és lerombolja. De ők nemcsak vírusterjesztők, hanem maguk is azok. Mert, míg a vírus láthatatlanul pusztítja, és szétrágja a testet, addig ezek a förmedvények módszeresen is ölnek, gyilkolnak bennünket. Olyanok, mint a testben szétáradó méreg. Ők a legundorítóbb kórság, amivel valaha találkoztunk.

     Igen rövid időn belül rettenetes biológiai, testi, és szervi fertőzéseket, elváltozásokat idéztek elő a Törzseken belül; arctumor, bőrrák, gümőkor, himlő, az agyvelő, és a gerincvelő károsodása miatti bénulás, és még ki tudja milyen ismeretlen, áttétes betegségeket. Olyan axiomák, amelyeket még a régi, letűnt korokból megmaradt orvosi feljegyzésekből ismerünk. Mára ezek a betegségek mind eltűntek. De most változott a helyzet, extrém genetikai mutációk, és járványok sorozata ütötte fel a fejét.

     A velük való találkozást asszonyaink sínylették meg a legjobban. Szörnyű betegségek gyötörték őket… A méhük kilógott a hasukból, a hajuk – ez a gyönyörű, selymes lobonc  ̶ , marokszámra, csomóstul hullott. Mellük, nekünk hímeknek különösen tetsző, és izgató, hatalmas méretű mellük, elsorvadt, és mint  az őszi, mezei kóró, elszáradt. Szomorú látványt nyújtottak a lifegő, zörgő bőrlebenyek a valaha gyönyörű melleik helyén. Várandós asszonyaink és lányaink teje elapadt, gyakran elvetéltek, és krónikussá vált a halva születés, valamint a veleszületett fejlődési rendellenesség. Legbelül folyvást marcangolt a csendes, lemondó tehetetlenség (ez lenne a düh?..), mert semmit nem tehettem értük. Erdőanya füves gyógyszerei most nem használtak.

     Ma meghalt a Törzs legszebb asszonya. Testét visszaadtuk Erdőanyának; kitettük a dzsungelbe, hogy a vadállatok felfalják, és így a teste Erdőanya részévé, a természet részévé váljon. Így adunk vissza valamit Neki, azért cserébe, amit elveszünk Tőle, s amit mindig oly bőkezűen ad nekünk. Még sokáig élhetett volna… De meghalt. A himlő vitte el és szörnyű kínokat kellett elszenvednie; a betegség okozta gyötrő szimptómákon túl, sima bőre aszottá, és undorító ráncossá vált (nem volt egy szép látvány ilyen csúnyának látni egy fiatal nőt, azt mondhatom!), ragyogó, szép porcelánfogai mind kihullottak. Fényes, selymes hajkoronája most már csak képzeletünkben és emlékeinkben lobog. Nagyon csúnya öregasszony lett belőle. A neve Im volt, a Szellő…

     Az állatainkat is tizedeli a fertőzés; a pestis, és a veszettség. Elhullanak, vagy mi könnyítjük meg szenvedéseiket. Ám így húsuk kárba vész, többé már nem ehető. Lassan nincs mit ennünk… Kétségbeejtő a helyzetünk, és nem orvosolhatjuk a bajt. Akkor nemigen láttunk kiutat.

   Mo egyszercsak azt mondta, hogy támadjuk meg, és foglaljuk el az egyik hajójukat. Megdöbbentünk. Annyira váratlanul ért bennünket Mo ötlete, hogy erre nem mondhattunk mást, mint azt, hogy ’jó, támadjuk meg’. Mo tapasztalt vadász volt, és egy igen fiatal egyed az Iguinok között. De merész és bátor hírében állott. Arányosan izmos, nyúlánk teste szemet gyönyörködtető látványt nyújtott. Erdőanya éltesse! Azt is mondta, hogy éjszaka támadjunk, mert mi éjjel is jól látunk, még olyankor is, amikor a holdunkat sűrű felhők takarják. Abban bíztunk, ellenségeink nem úgy, és nem olyan jól látnak, mint mi.

     A sebtében kigondolt tervünk az volt (hamar dűlőre jutottunk), hogy meglepetésszerűen rajtuk ütünk, lefegyverezzük őket, majd észrevétlenül behatolunk, és elfoglaljuk a hajót… Ennyi… Hát így valahogy… Körülbelül ez volt az elképzelés.

    Megszerveztük a csapatot. Egyhangúlag megszavaztuk, hogy Mo, a Vadász vezessen minket. Szerintem jó választásnak bizonyult. Én is velük tartottam, önként jelentkeztem. A Professor is jönni akart a csapattal. Mo – mivel a Prof már idősnek számított  ̶ , félt, hogy majd hátráltatni fog minket, de aztán beleegyezett.

     Eljött az idő. A hold nem látszott az égen. Elindultunk. Nálam is volt vadászfegyver, egy súlyos, hosszúhegyű dárda, de tudtam, hogy úgyse fogom használni. Ra, a Sziklatörő nyomta a kezembe. „Ha szükség lenne rá” – mondta rezignáltan, nem sok önbizalommal a hangjában.

     Elértük az erdő szélét, és a tisztáson megpillantottuk az ijesztő, égnek meredő űrjáró gépezetet. Nagyot nyeltem. Ilyet valóban még soha nem láttunk. Hatalmas, sötét monstrum volt, testén sok száz világító ablakkal. Semmi mozgást nem láttunk a gépezet körül, így hát Mo jelére a fényárban úszó bejáratig kúsztunk. Idegesen néztünk körbe, az esetlegesen felbukkanó lényektől tartva. Annyira nem tartottak tőlünk, hogy még a bemeneti kapukat sem  zárták, és nem is őrizték. Mo ekkor újra biccentett a fejével. Elhanyagolható, apró problémát csupán a szűk ajtónyílások jelentettek. De valahogy, és viszonylag hamar sikerült átpréselnünk magunkat rajtuk. Amikor bejutottunk az űrjáróba, szinte el sem akartuk hinni, hogy sikerült. Ámulva néztünk körbe. Meglepetésünkben, és a váratlan sikertől megrészegülve először csak ide-oda lézengtünk, és össze-vissza kóvályogtunk a hatalmas méretű csarnokban, néha egymásnak ütközve, és feldöntve egymást zavarodottságunkban. Nem csoda, ilyesmit még sose csináltunk… Továbbkúszva, egy másik hatalmas terembe értünk, ahol ezernyi miniatűr lámpa villogott, és sok-sok bekapcsolt képernyő világított körös-körül. Bent csak egy idegen tartózkodott, háttal ült nekünk, és az egyik monitort figyelte belefeledkezve. Minket nem vett észre, és nem is hallott. De nem is hallhatott, mert kúszó mozgásunk teljesen hangtalan. Ennek főleg vadászatokon vesszük hasznát… Mo előre kúszott, és lándzsájával erős ütést mért a lény fejére. Az lefordult a székéről és mozdulatlanul elterült a padlón. A sebéből kifolyt sötét testnedv tócsaként vette körül a fejét. Szerintem túl nagyot ütött. De hát még soha senkit nem bántottunk, nyilván Mo sem tudta, hogy mekkorát üssön... Mo újra lesújtani készült. Ekkor én eléje léptem, és lefogtam a karját. Mo meglepő és ijesztő brutalitása, agresszív megnyilvánulása, no meg ennek eredményeképpen az elénk táruló borzalmas látvány, megrázó élmény volt, többünket megviselt.

̶   Ne öld meg. Nincs értelme – mondtam neki. – Különben is, nem sokat érünk el vele, ha megöljük. Eggyel több, vagy kevesebb marad belőlük… nos, nem sokat számít.

    A Prof talált magára először. Kicsit otthonosabban mozgott a gépek környezetében, mint mi. Bár a villogó kijelzéseket és a jeleket nem nagyon értette, a műszerek, és a gépek kezeléséhez sem nagyon értett, de ahogy ott babrált, véletlenül elindított egy videófelvételt. A monitor melletti filmet jelképező gombot nyomta meg. Szörnyülködve láttuk, hogy ezek a férgek filmre vették, ahogy sorba járják a Csillagkorong lakott bolygóit, mint az öves ráksáskák. Elfoglalják, birtokba veszik, és lakóit borzalmas fizikai módszerekkel, tudatosan megsemmisítik. (Most láttunk olyan idegen élőlényeket, persze ezeken kívül, amelyek mások voltak mint mi.) Mindannyiunkat a hányinger kerülgetett, többen rosszul lettek. Ezek a mocskok azt hiszik, hogy nagy hőstetteket hajtanak végre, amikor a védtelen bolygók népeit leigázzák, vagy kiirtják őket, hősöknek, új honalapítóknak beállítva magukat.

    Aztán más filmfelvételeket is mutatott a Professor. Az idegeneket láthattuk, békés, családi, szinte idilli környezetben. Hímek és nőstények családjaik, kölykeik körében, amint esznek, játszanak, sportolnak, vagy a tengerben önfeledten fürdőznek, és búvárkodnak. Ezek ugyanazok lennének, akik az előző filmen olyan borzalmas tetteket követtek el? Szinte alig hihető, de mégis igaz. Eleget láttunk. Most már mindent tudtunk, mindent megértettünk.

   Mo szólt, hogy menjünk. (Ja, hogy őröket se állítottunk az ajtókhoz? Eszünkbe sem jutott…) Bensőnk énje feldúlt, és zavart volt az előbb látott élményektől. Visszavonultunk. A gépteremben nem romboltunk, nem tettünk tönkre semmit. Nem lett volna sok értelme. Semmit nem érünk el vele, ha a sok ezer űrjáró gépezetükből tönkreteszünk egyet. Ezzel nem nyerjük meg az ellenük folytatott küzdelmet. Más tervet kell kitalálnunk, más módszert kell bevetnünk.

    Visszatértünk a faluba. Másnap hajnalban gyűlést tartottunk.

 ̶   Testvéreim! – szólt hozzánk az agg Professor, miután Zu, a Ceremóniamester megadta neki a szót. Az Öreg amúgy is óriási, kiguvadt szemei a helyzet komolyságából fakadóan még jobban kitágultak, hatalmas méretűre nőttek. Viszonylag kis fejét szinte teljesen beborították a szemei. Aszott, ráncos bőrét mintha ezer esztendő vihara tépte, szántotta volna fel, ami valóban agg korára utalt. Valamint ezt igazolta a hosszú, gyér haja is a nyaknyúlvány mögött, amelynek néhány, kósza szála úgy állt ki a tüszőktől lukacsos bőréből, mint egy kopott, drótkefe összekuszált, görbe sörtéi. – Nehéz napokat, hónapokat éltünk át – kezdte.  ̶  Ellenségeink kíméletlenek, nem ismernek könyörületet. Ki akarnak irtani bennünket, hogy uralhassák földünket, erdeinket, egész bolygónkat. Megfertőzték a levegőt, megfertőztek minket is, szörnyű betegségeket szabadítva ránk – a benne feszülő, talán indulatnak nevezhető megnyilvánulástól hangja megremegett. – De kik ezek? Milyen faj lehet?  Mi lehet a nevük? És vajon honnan jöhettek? A Csillagkorong mely szegletéből vetődtek ide hozzánk? Hol lehet anyabolygójuk, ahonnan a Végtelen Feketeséget átszelve végül is ideértek? Nem tudjuk. Véletlen lehet hogy ránk találtak, vagy a tudatosság, és kitervelt szándék vezérelte őket? Lehet, hogy már jártak itt, és felderítő expedíciók során kifürkészték bolygónk minden titkát, felfedezték, és megismerték minden adottságát, minden kincsét, ami számukra kell, és hasznosítható. És most eljöttek, hogy birtokba vegyék, és elbitorolják tőlünk, ami a miénk.

̶  Itt nálunk jó a levegő, dús az oxigén, van víz és humusz, meg minden más, ami az életfeltételekhez kell – folytatta.  ̶ Valószínű, hogy otthonuk, az anyabolygójuk is ilyen lehetett, ilyen természeti adottságokkal rendelkezhetett. Láttátok a filmfelvételeket… De valami történt. Valaminek történnie kellett. Lehet, hogy bolygójukat elvesztették. Lehet, hogy bolygójuk megsemmisült, vagy az is feltételezhető, hogy megtámadták, és elüldözték őket onnan. De nem zárható ki az sem – és ez a leginkább elképzelhető  ̶  hogy planétájukat ők maguk tették tönkre, kizsákmányolták, energiáit, s minden létező adottságát a végletekig kimerítették. És most idejöttek, hogy mindent elvegyenek, ami a miénk…

     Milyen lehet a civilizációjuk, a mentalitásuk, a kultúrájuk, ha nem gyilkolnak? Ha otthonaikban békésen tudnak élni, akkor itt miért teszik?.. Élettér, kedves barátaim. Új életteret akarnak biztosítani maguknak! Olyanok, mint az erdei öves ráksáskák. Azok, egyik termékeny helyről vándorolnak a másikra. Ezek is bolygóról bolygóra repülnek, fölemésztve, tönkretéve egyiket a másik után.

     A nagy kérdés, hogyan harcolhatunk ellenük, hogyan állíthatjuk meg őket, miképpen vehetjük fel ellenük a küzdelmet. Hogyan védhetjük meg magunkat, a törzsek népeit, planétánkat. Mert fegyverünk nincs, háborúzni meg nem tudunk. Azt mondom hát, hogy előbb ki kell ismernünk őket. Meg kell tudnunk mindent róluk, ki kell derítenünk gyenge pontjaikat. Ez a legfontosabb. Csak így tudjuk majd elpusztítani őket, vagy elűzni őket bolygónkról, egyszer és mindenkorra! – itt a Professor hosszú hatásszünetet tartott.

 ̶  Azzal, hogy itt vannak, azt üzenik, hogy minden, ami itt van, az övék. De nem adjuk csillagainkat, holdunkat, nem adjuk földjeinket, és fáinkat. Nem adjuk, mert a miénk  ̶  fejezte be a Professor mondanivalóját. Türelmesen végighallgattuk kissé hosszúra sikeredett beszédét. Egyetértésünk és helyeslésünk jeléül öblös, gurgulázó hangokat hallattunk.

     Még kétszer jutottunk be repülő gépeikbe. Mindkétszer sikerrel jártuk, egy Iguin sem hagyta ott a fogát. A Professor most rengeteg adatot, és filmet töltött le komputereikből. Odahaza, több holdtöltén át mélyrehatóan tanulmányozta, elemezte őket. Sok mindent tudott meg róluk. Megtanulta nyelvüket, és gondosan figyelte, analizálta szokásaikat. Majd előállt a nagy hírrel. Megfejtette az idegenek titkát! Megtudta, hogy kik ők, és hogy honnan jöttek. Most már a nevükön nevezhettük őket; ő volt hát az, aki hívatlanul jött el hozzánk, és megtámadott minket. Ő, akitől rettegünk, és aki miatt már hosszú ideje félelemben élünk! Ő, aki megmételyezett bennünket és leheletével megfertőzte a bolygónk levegőjét.  Ő, aki csak rombolást, pusztítást, háborút, kínzó betegségeket és járványokat szabadított ránk! Ez az állatias, gyilkos természetű lény pedig nem volt más.., mint az Ember. Valami ismeretlen humanoid faj, a Végtelen Feketeség legtávolabbi mélységeiből. (Homo rationak, azaz értelmes embernek is hívta magát…) De miért írom nagybetűvel a nevét? Nem tudom. Talán egy idegen törzs, egy idegen faj iránti tisztelet szólt belőlem és késztetett erre. De ez a faj semmi tiszteletet nem érdemel. Nem érdemes rá. Hát akkor csak így; ember…

    A Professor azt mondta, hogy vírus ellen csak vírussal védekezhetünk. Egy vírus elleni küzdelemben, és annak elpusztításában a legjobb módszer egy másik szérum, egy ellenvírus kikísérletezése és alkalmazása, ami ránk veszélytelen.

     Tizenöt holdtöltével később a Professor bejelentette, hogy módszertani kutatásai, és alkalmazott kísérletei eredményeképpen kifejlesztett egy antivírust. Human depopulator lett a neve. Emberifaj-megsemmisítő. Háborút akartak, hát megkapják! A harc elkezdődött…

     Az ember egy ártalmas, kártékony, és gyilkos faj. Az ember egy ragály. Ő maga a vírus. Mi békés népek vagyunk, de saját védelmünk érdekében meg fogjuk semmisíteni őket. Ha kell ölni fogunk. Ha kell, mind egy szálig megöljük őket. Ha kell, megtanuljuk űrjárműveiket vezetni, visszamegyünk anyabolygójukra, és ha ott is vannak még, az írmagjukat is kiírtjuk. Hogy békére leljünk, meg kell tennünk…

                                                                      Prológus

    Több ezernyi mondáink között van egy nagyon régi történet egy kistestű hím Iguinról, aki a dzsungel fia volt, s aki feláldozta fiatal életét a Törzséért. De egyes Iguinok ennek ellenére sem tisztelték eléggé, és még életében – méltatlanul  ̶ , kis betűkkel írták be a nevét a Nagy Emlékkönyvbe, Törzsünk legendáriumába. Aztán, később bebizonyosodott, hogy hős volt, és nagy tetteket vitt végbe. Halála után – de már későn  ̶ , mintegy posztumuszképpen, csupa nagy betűkkel lett a neve beírva a Könyvbe, és megörökítve az utókornak.  Ő lett a mi hősünk, az eszményképünk, a követendő példa. Ő valóban az, aki érdemes volt arra, hogy nagy betűkkel írják a nevét…

 

                                                                          ▪   

     Én, La, bár hosszú, gyűrűs testem robusztusnak mondható, mégis könnyedén kúszok a fölém hajló fák között. Tüskés, kékeslila lombjukon keresztül, a két központi csillagunk, a Rex YTZ hidegkék, és a valamivel kisebb Io GIL vörös, a prizmafelhőkön átszűrt fénye süt reám. Jól érzem magam… Egy szépséges, irizáló szárnyú, a duapodák rendjéből való amarilla lepke száll most a csupasz vállamra. Kedvelem őket, mert… De valami nem stimmel… Valami gond lehet vele… Érzékeny idegvégződésű, és kifinomult vibrációérzékelésű bőrömön keresztül azonnal megéreztem, hogy baj van. Halovány élet- és energiahullámait alig észlelem, gyengén sütnek át bőrreceptoraimon, azonnali diagnózist küldve agyamba. A lepkéért nyúlok, óvatosan a kezembe veszem… Tenyeremen úgy fekszik, mintha meghalt volna…,  de látom is már, hogy sérült az egyik lába, és szárnyai úgyszintén. Ezernyi, vékony cérnaújaimmal lágyan körbeölelem, és zümmögő, stimuláló rezgéseket indukálva próbálom megnyugtatni. Övtáskámból előkapom nélkülözhetetlen reparáló kapszulámat, amit mindig magammal hordok… Lábát visszaillesztem, egy pöttömnyi bőrbarát gyógybalzsamot csöppentek rá, majd stabilizáló rögzítőkötést alkalmazok. Ehhez a művelethez az ezer újszállaimból csak kettőt használok... Kész. Jól van… Törött, megrepedt szárnyait megpróbálom összeilleszteni…, így…, majd megragasztani. Ide is teszek egy kis sejtépítő hártyaragasztót…, meg még oda is egy keveset…, így ni. Hagyom, hogy egy kicsit megpihenjen, és magához térjen sokkos állapotából. Addig megcsodálom apró, törékeny testét, szemet gyönyörködtető, színpompás szárnyait. Mily szép, mily tökéletes!... – Na, most mehetsz…  ̶  mondom neki. Szárnyra kap. S hogy sokáig láthassam, mind a hat szememet ráfókuszálom, s így követem kissé bizonytalan, szálldosó röptét, amint a széltől is dobálva tovacsapong.