Időportál

                                                     Időportál

                                                                                                                                                          Ne ugrálj az Időben,   

                                                                                                                                                          mert könnyen ráfázhatsz.

                                                                                                                                                                          Szentes Gyula  

                                                                                                                                                                                                                                                                                             

Egy tízemeletes panelház legtetején lakom egy macskával. Csöppnyi garzonlakás az egész, és jól elvagyunk benne. A minap egy kéziratot találtam a hálószobámban. A rég elvesztett, kedvenc töltőtollam is ott hevert mellette, pedig már ki tudja mikor lehetett, hogy elhagytam… Megörültem neki. De hol volt eddig, és honnan került elő..? Meg aztán egy félig kettétépett, az Illés együttes koncertjére szóló jegy is ott volt, 1965-ös dátummal. Hm… De szerettem volna erre a koncertre elmenni… Tán ötven éve is van annak... Törtem a fejem, de bevallom, elképzelni sem tudom, hogy hogyan kerültek hozzám ezek a dolgok. Ami furcsa volt az egészben, hogy nem az asztalon, vagy valamelyik polcon leltem rájuk, hanem a padlón, a szekrénysor és az ágyam között, közvetlenül a fal előtt. Ott hevertek a földön. Honnan kerültek ezek ide? Felveszem az irományt, forgatom, nézegetem. Szokványos írógép papír, vagy négy-öt oldal, sűrűn telifirkálva. Tintával írták, feltételezésem szerint töltőtollal. Azzal én is szívesen írok, szeretem, ahogy a szára belesimul a kezembe. Nosztalgikus használata a régmúltat idézi bennem, amikor még hegyezett lúdtollal, meg pennával írtak, az indigókék tintával teli üvegkalamárisba mártva… De a fércmű háromnegyedénél, úgy az ötödik oldal alja tájékán a tintaírás egyszercsak megszakadt, és valami tompa, vastag ceruzaírással folytatódott. Vajon miért tett így a kézirat írója? Nem értettem. Na mindegy… A fény felé emeltem a tollat, és látom, hogy az még majdnem teli van. Hogy lehetséges, hogy ennyi idő alatt nem száradt ki? Maga az írás is gyanús volt, mert nagyon hasonlított az én komótos, megfontolt kézírásomhoz, sőt még azt is meg merem kockáztatni, olyan volt, mintha én írtam volna. De ez lehetetlen, mert egészen biztos vagyok benne, hogy nem én írtam. Már csak tudom… Egy ideig továbbra is értetlenkedve, tanácstalanul forgattam a lapokat oda-vissza, próbáltam a talányt megfejteni, majd beleolvastam. Az írást meglehetősen érdekesnek találtam, egyre jobban belemerültem, így rászántam magam, hogy végig olvassam. Remélem, nem fogom sajnálni a ráfecsérelt időt. Íme a történet:

     Elöljáróban egy igen fontos és lényeges kéréssel kezdem mondanivalómat. Kérem a felettébb tisztelt, az általam igen nagyra becsült, és a mindenképpen nyájas olvasót, hogy eme írásom elolvasása után azonnal semmisítse meg azt! Tépje apró darabokra, ezer meg ezer cafattá szaggatva, vagy dobja a miszlikbe szeletelő gépezetbe, vagy égesse el! Mit bánom én. Csak tüntesse el! Fontos!: az égetést követően feltétlenül ellenőrizze, hogy nem maradt-e meg egy darabkája, amely esetleg árulkodó nyom lenne, és így majdan terhelő bizonyítékká válhat, s a jövőben felhasználható lehetne ellenem, vagy bármilyen bajom származhatna belőle. De végül is, az is megteszi, ha egyszerűen csak fogja, és a kukába hajítja… Aki netán megtalálja, és elolvassa, úgysem hinné el… És mondanom sem kell, hogy teljes diszkréciót és titoktartást kérek...

     Nos, eme óvintézkedések azért fontosak, mert egy olyan nagy horderejű és korszakalkotó dologra bukkantam, amely lehet, hogy kihat az én, a macskám, vagy esetleg akár a nyájas olvasóm jövőjére, így mindannyiunk jövőjére és sorsára is. És azt nem szeretném. Hah. Még a végén kiderül, hogy nemcsak filantróp, hanem szent is vagyok. Arról nem is beszélve, hogy titkolózásom tárgya forradalmasíthatja és megváltoztathatja a... Szóval mindent megváltoztathat na, és kész… Elégedjenek meg ennyivel. De hogy alapjaiban rengetné meg a világot, és annak folyását, abban biztos vagyok. Nos miről van szó…

     De mi a fene lehet az? Teheti fel ugye – joggal –, a kérdést a sokadjára is nyájas − és most már gondolom –, a teljesen felajzott, a végletekig felcsigázott olvasóm. Mi a frászkarika lehet az, amely annyira nagy horderejű, és ennyire fontos? Nos tehát…

     Előre bocsátom, és meg vagyok róla győződve, hogy sem Ön, kedves olvasóm, sem senki más nem fogja elhinni az itt leírtakat, és minden bizonnyal kétkedve, hitetlenkedve, vagy legalább is erős fenntartással, némi ellenérzéssel fűszerezve fogadja. ,,Baromság”, már hallani vélem a gúnyosan kétkedő, szkeptikus hangokat, a semmitmondó, lekezelő véleményeket. De ebben az esetben, lehet, hogy megvalósul a korábbi megsemmisítésre buzdító kérésem harmadik variációja, vagyis nemes egyszerűséggel kidobják a fércműnek titulált irományomat, és az így valóban a kukában landol. De nem baj! Sőt! Így, 1. legalább biztos, hogy megfogadták kérésemet, 2. az írásom méltó helyére kerül – bár éppenséggel ennek nem örülök annyira −, és átadja helyét az enyészetnek, azaz az én esetemben a továbbiakban megszűnik terhelő bizonyíték lenni. Két legyet ütök egy csapásra. Na, szóval…

     És miért jó, hogy erről nem tud senki, és nem tudja meg a világ? Azért, mert ha kitudódik, jönnének a NASA, az Európai Űrügynökség (ESA), meg a Magyar Űrhajózási Hivatal (MŰH) emberei, egymás kezébe adnák a kilincset az őrült asztrofizikusok, jönnének az idegesítő tudálékosságukkal meg az agyament kérdéseikkel, kísérletezgetéseikkel. Na és persze, idepofátlankodna a kormány meg a hadsereg is, új csodafegyvert sejtető rémálmaikkal, hogy a maguk javára fordítsák, vagy, hogy valami rémisztő szuperfegyverhez felhasználják. Akár nemzetközi konfliktus vagy világméretű katasztrófa is származhatna belőle. Eszkalálódna az így is eléggé bonyolult politikai helyzet. És a tömeghisztériáról akkor még nem is beszéltünk. Aztán itt tolongnának az Indiana Jones féle kalandorok, meg szerencsevadászok a könnyű meggazdagodás reményében, és persze megjelenne az adóhivatal (APEH, vagy NAV, – osszátok be magatoknak!), a maga koncát követelve, hogy rátegye a kezét, és behajtsa a maga hasznát. Mondjuk ,,egyedi szolgáltatás igénybevétele után járó adó” címén. Na nem! Egy nagy büdös lófütyit nekik! Abból nem esznek. Persze – ha jól belegondolunk, és eljátszunk a gondolattal −, ezzel a mindenképpen nagy horderejű felfedezésemmel, ha kitudódna a dolog, simán lekörözhetnénk a NASA-t, és lepipálhatnánk a szupertitkos, francos NORAD-ot… 2001-ben még a Pentagont és New Yorkot sem tudták megvédeni…

     Hát, akkor nagyon  figyeljenek. Halkan mondom, mert ahogy szokták mondani, még a falnak is füle van: teleportáló helyet találtam a hálószobámban. Psssszt!.. Senkinek egy szót se!.. Egészen pontosan a szekrény és az ágyam közötti szabad falrészen. Igen, igen, jól hallották, a falban. Ránézésre semmi rendkívülit nem látnának rajta. Nem valami látványos izé, nincs semmi hókusz-pókusz, meg vibráló fénykör, meg efféle. Egyszerűen csak ott van, láthatatlan, és ami a fő, csak én tudok róla. Apám, egy átjáró nyílt a szobám falán! Hihetetlen, mi? Rés a tér-idő intervallumban. Ha úgy tetszik, egy csinos kis féregjárat. Saját bejáratú időkapu. Az eszem megáll!.. S hogy bukkantam rá? kérdezhetik. Hát, természetesen véletlenül. Éppen valami természetfilmet néztem a tévében, az Andokbeli Machu Picchu-ról. Arra GONDOLTAM, hogy milyen jó lenne látni legalább egyszer az életben, és ott lenni, megcsodálni ezt a fantasztikus történelmi helyszínt. Ebben a pillanatban elvesztettem az egyensúlyomat, mert az a kurva macska épp ott őgyelgett a lábam alatt, és nekiestem a falnak. Azaz hogy csak estem volna, mert átbuktam rajta, mintha kiesnék egy felhőkarcoló századik emeletéről. Úgy éreztem, mintha szétforgácsolódnék, mintha ízekre szedték volna minden porcikámat. Az egész persze csak pillanatnyi érzés volt, olyan, s annyi ideig tartott mint egy tűszúrás, és a következő pillanatban már ott álltam Machu Picchu inkák faragta kövei alatt. Szinte nem is csodálkoztam a váratlan helyzetváltozásomon, annyira könnyed, természetes, és gyors volt. Hitetlenkedve néztem körül. Ha már úgy is itt vagyok, gondoltam, megnézem a helyet… Hát így történt. Körbe jártam a hegyen, vagy három órát töltöttem ott el. A visszaút is épp ilyen laza volt, csak arra GONDOLTAM, hogy most már jó volna hazamenni, meg aztán már éhes is voltam. Amint visszajöttem, a macskát majdnem megint felrúgtam, mert gondolom, ahogy eltűntem a lakásból, biztos ott gubbasztott a hűlt helyemen, és a falat bámulhatta. Káromkodtam egyet, de aztán megenyhülve vettem ölbe, és simogattam meg buksiját.

     Utazásaim a térben és időben rendszeressé váltak, mikéntje és nyitja pedig pofon egyszerű volt; mindig egy konkrét időpontra és egy konkrét helyre kellett gondolnom. Agyi telepatikus gondolatátvitel. Így teljes biztonsággal tudtam mozogni, bárhova eljutva és persze bármikor. Sem idő, sem tér nem szabhatott határt − egyszer még magamat is láttam a jövőben. A végén még kiderül, hogy valamiféle szuper parafenomén vagyok. Valahogy úgy működhet a dolog, hogy az agyam mentálisan parancsot ad a virtuális agyamnak, amely az utasítást azonnal végrehajtja. Nagyon leegyszerűsítve a dolgot, parancsot adok saját magamnak, és azt én megcsinálom. Csak ez éppenséggel kicsit gyorsabban megy végbe, mint például az én felkelés-tortúrám reggelente, amikor is szinte győzködnöm kell magamat, hogy végre kimásszak az ágyból.    

     Elménknek csodálatos ereje van, szinte elképzelni sem tudjuk, hogy mekkora. Hiszen agyunk kapacitásának alig tíz százalékát használjuk ki napi átlagos tevékenységünk során. Gondoljunk csak bele… Mi lenne, ha teljesen ki tudnánk használni, igénybe tudnánk venni?.. De szerény személyem esete is világosan mutatja, hogy agylebenyeinket akár aktív, tényleges gondolatátvitelre, teleportálásra is használhatjuk. A gondolat lényegében egy elektromos impulzus, egy jel. Olyan, mint a számítástechnikában a legkisebb digitális jel, a bit. Ez az információ továbbítódik, lényegében a másodperc milliomod része alatt. (Nem tudom hogyan, de ezek szerint szert tettem az agyam 100%-os kontrolljára, illetve funkcionális vezérlésére. Olyan lehetek, mint egy full extrás, csúcsra fejlesztett szuper számítógép a jövőből… Beszarás.)

     S hogyan működik maga a teleportáció? Nos, ezt úgy tudom elképzelni szegényes quantumfizikai tudásom, és némi ezoterikai ismereteim szerint − őszintén bevallanom, hogy utánajártam a dolgoknak, és a szakirodalmat böngészve, elolvastam jónéhány idevágó tudományosnak mondott cikket −, hogy amikor átlépek a falon, egy tökéletes vákuumba kerülök, amely olyan mint a világűr légüres tere. A testem ekkor megszűnik létezni, pontosabban atomjaira hullik szét. Lényegében egy információ halmazzá válok. Ez hat a fizikai éterre, amely ezt az információ tömeget továbbítja az agyam által kódolt pontos helyre, és a megadott időbe. Ott az átplántált, befogadó virtuális agy lemásolja a beérkező jelet, azaz információt, és esetemben a célállomásra befutó atomhalmazt ismét összerakja a korábbi állapotába, azaz testté; megvalósul a transzplantáció. És hopsz, máris ott állok az időpolarizációs kapu másik oldalán, teljes testi valómban. Ilyen egyszerű. Maga a teleportáló hely olyan, mint egy ,,egyszerűsített”, miniatürizált feketelyuk. Csak éppen az egészből az eseményhorizont, a szingularitás lépcsőfoka marad ki… A folyamat valamelyest analóg a telefonnal, ahol nem maga a hang ,,megy át” a telefon zsinóron, hanem a hang által keltett elektromos rezgések ,,szaladnak át” rajta, amik aztán ha belépnek a hallgatóba, azaz a hangszóróba, ott ismét beszédhangokká alakulnak át, vagyis transzformálódnak, ha úgy tetszik, ,,teleportálódnak”. De azért az idő- és térgörbület tényét se felejtsük el, ami nem elhanyagolható. Ezen okból arra jöttem rá, hogy galaxisunk, vagy az Univerzum különböző, és akár a legtávolabbi pontjaira nemcsak űrhajókkal, és fénysebességgel lehet eljutni. Az Űr olyan piszkosul nagy, hogy a fénysebességgel való utazás már nem elegendő a világmindenség átszelésére, és hogy bárhová eljussunk. Mi a megoldás? Na? Hát a jó, öreg térgörbület, mint olyan. Mégpedig annak is gondolati síkon való alkalmazása. És az se árt, ha valaki tudja használni a gyakorlatban, mint pl. én. A térgörbület koordinátáit jómagam adom meg azzal, hogy rágondolok, vagyis arra gondolok, hogy hová szeretnék eljutni. Pofon egyszerű, nem igaz? Térkoordináció, megspékelve egy kis agystimulációt kombináló agykoncentrációval. Apám… Csak nehogy a pokolra jussak (!) emiatt… Jobb nem rágondolni...Agystimulálás?.. Mondjuk, nálam ez elmaradt… Na, mindegy. Valószínű, hogy ezt önkontrollal, meg önszuggeszcióval pótolhattam. Vagy valami ilyesmi…           

     Persze, a szobámban található, külön bejáratú, szaknyelven mondva ,,elemi részecske analizáló és átvivő” portálomnak (na jó, én neveztem így…) megvannak a maga veszélyei, és – hogy is mondjam csak –, meglepetésszerű visszássága is. Tudniillik, megeshet, hogy akár a galaxis más, idegen lényei is használhatják az én kis magán portálkámat célállomásnak, illetve érkezési pontnak. Mégpedig, adott esetben hívatlanul, az én megkérdezésem, és beleegyezésem nélkül. Nem nagyon örülnék, ha őkelmék ott sorjáznának az ágyam mellett váratlanul, akármikor felbukkanva. Az meg aztán tök mindegy, hogy békés szándékúak-e őhivatlanságuk, a béke jelét mutogatva, avagy gyilkolászni jönnek ide. Még a vizenyős szemű, gyűrött homlokú E.T.-t sem látnám szívesen hajnalok hajnalán. Ha nem akarom, akkor ne togyogjon ott nekem, mint akinek nagyon kell. Bevallom, minden eshetőségre, még a legváratlanabb dolgokra is fel kellett készülnöm. A múltkor például, az egyik este, lefekvés előtt nem éreztem jól magam. Szorulásom volt, így hát kicsattogtam a fürdőszobába. Valami gond lehetett a bélműködésemmel, mert olyan vastagot szartam, mint a VIMes doboz. Ettől kissé morcos lettem. Ráadásul éjjel, egy fergeteges zivatar söpört végig a városon, dörgéssel, villámlással kísérve, amitől nem bírtam aludni. Na, ettől sem lett jobb a kedvem. Morózusan hajtottam álomra fejemet. S mit ad Isten, valamikor az éjszaka kellős közepén − talán két óra lehetett −, arra ébredtem, hogy megjelent a szobámban egy ritkaocsmány, négyszemű, polipfejű varangy. Komolyan mondom, a szívbajt hozta rám. Olyan irdatlan vastag, szőrös szemöldöke volt, mintha négy partviskefét ragasztottak volna a szemei fölé. Vagy nyolc darab csápos karját is alig bírtam összeszámolni. Ott állt az ágyam végénél a szerencsétlen, láthatóan olyan csodálkozó szemekkel, mint aki nem tudja, hogy most mi van, meg hogy hova került. Egy másodpercig csak bámultuk egymást a kiguvadt hat szemünkkel. Lehet hogy véletlenül került ide, de az is lehet, hogy tudatosan portálta magát. Ezen elgondolkodva kicsit elméláztam, de aztán felocsúdva − pláne, látva hogy összes karjával eszelősen elkezdett hadonászni −, a falnak támasztott szívlapáttal jól fejen basztam. Szerintem egy időre alaposan elvettem a kedvét a térben való ide-oda ugrabugrálástól. Ez volt a legkevesebb, a baromarcú a legszebb álmomat cseszte szét, meg aztán tudat alatt az is rátett egy lapáttal(!), hogy este szarni sem bírtam rendesen. Az elalélt gusztustalan testet némi fizikai erőfeszítés árán sikerült betuszkolnom a portál nyílásán. Csak azt akartam, arra GONDOLTAM, hogy tűnjön el a fenébe a szobámból. El is tűnt azon nyomban. Mehet Isten hírével! Az meg az ő baja, hogy hol fog majd kikötni az Univerzumban. Magára vessen. Majd néz egy nagyot, amikor idióta majmok, vagy lényevő dinoszauruszok között találja magát. De az is lehet, hogy ezer évig fog keringeni az intergalaktikus űrben, mint egy elszabadult aszteroida. Bánom is én… Aztán, mint aki jól végezte dolgát, aludni tértem. A szívlapátot egy kicsit közelebb raktam az ágyamhoz…

     Persze joggal teheti fel a kérdést a kedves olvasóm, hogy honnan volt nekem kéznél, ráadásul az éjszaka kellős közepén egy szívlapát? Nos, a minap kértem kölcsön az egyik jólelkű, jámbor kisgazda szomszédomtól. Valahogy éreztem, hogy szükségem lesz rá. Kicsit meglepődtem, mert nem is csodálkozott, amikor kérdésére azt válaszoltam, hogy kretén űrlények agyonverésére kell. Egy négyágú vasvillát is rám akart tukmálni, de arról nagy nehezen sikerült lebeszélnem…

     Nos, hm… – ha egészen őszinte akarok lenni −, evvel a fantasztikus dologgal, evvel az Isten adományával nem csak élni, hanem visszaélni is lehet… Egy kicsit… Hát, igen. Gyarló teremtmény az ember. Töredelmesen be kell hogy valljam, eddig már háromszor volt ötös találatom a lutrin, és tényleg nincs különösebb okom a panaszra, mert a tőzsdén is igen jól állnak a részvényeim… De ha belegondolok, hogy mit művelnek a korrupcióval bélelt politikusaink ebben az országban, akkor nincs egy csöppnyi lelkiismeret furdalásom se. Minden szentnek maga felé hajlik a keze. Nekem is…    

     Segítség! Emberek, valamit nagyon elhibáztam! Nagy szarban vagyok! Az a helyzet,.. szóval az az igazság,  hogy nem tudok visszamenni a saját időmbe. Egyszerűen nem sikerül. A dolog most valahogy nem működik. Lehet, hogy telepatikus képességem mondott csődöt, vagy az időkapu záródott be…, vagy mit tudom én, tök mindegy! A lényegen nem változtat: NEM TUDOK VISSZAMENNI A SAJÁT IDŐMBE! Értik? Itt ragadtam. Nem tudom hogy miért, de a portál valahogy bezáródott a falon. Most 1965-öt írunk… Egyik nap úgy GONDOLTAM visszamegyek egy kicsit a közeli múltba, hogy a legendás Illés együttes egyik koncertjét megnézzem. Ez a koncert valahogy kimaradt az életemből, pótolni szerettem volna. Leventéék a kőbányai Törekvés Klubban léptek fel. A buli szolid volt és visszafogott, amilyenek persze az első beat nemzedék első koncertjei voltak ,,annak idején”, de így is nagyszerű élmény volt, kár lett volna kihagyni. Természetesen készültem, én is nyakkendőben ráztam magam az első sorban, így a rendőrök nem tudtak belém kötni, és nem igazoltattak. Érdekes is lett volna, ha megmutatom nekik a kártyás személyimet, 2027-es lejárati dátummal. A koncert után arra gondoltam, hogy becsajozok, de aztán arra is gondoltam, hogy ebből akár idősík-eltérésbeli, és más egyéb, előre nem látható komplikációk is származhatnak, így letettem róla. Későre járt. Így arra GONDOLTAM, hogy gyerünk haza, vár otthon a jó kis ágyikóm, meg aztán kajás is voltam. De nem történt semmi. Először azt hittem, hogy valamit nem jól csinálok. Egyből bepánikoltam. Ha újfent kicsit vulgáris lennék, úgy is mondhattam volna, hogy beszartam. Agyam kétoldalt a halántékomon lüktetett, mintha kalapáccsal vernék, pulzusom az egekig szökött. De aztán fújtam egy jó nagyot, és újra próbálkoztam. Semmi. Nyugtatgattam magam, és ilyeneket mondogattam magamnak, hogy semmi baj, meg hogy semmi vész, menni fog, meg efféléket. Egy perc időt adtam magamnak, próbáltam teljesen lehiggadni. Csupán csak 50 évet kellene áthidalnom. Nem egy eget rengető, leküzdhetetlen akadálynak tűnő időintervallum… Összeszedtem minden gondolatomat, koncentráltam, és újból nekiveselkedtem. De megint csak semmi, teljesen befuccsolt a dolog.

      A pesti nyári éjszaka borult fölém, teli sziporkázó csillagokkal. Enyhe, szinte langyos volt a levegő, én mégis fázni kezdtem. S ahogy ilyenkor lenni szokott, még valami hideg veríték is kicsapott a homlokomon, meg a nyakam tövénél. Az időutazás néha összezavarhatja az embert… Egy őrült pillanatomban még arra is gondoltam, hogy hazamegyek. Mármint hogy szépen felszállok a villamosra, majd leszállok, felmegyek a lakásba, kinyitom a bejárati ajtót a kulcsommal (az mindig nálam van), bemegyek a szobába, és szépen lefekszem. Hülye vagy? torkoltam le magamat. Eszednél legyél! És a másik éneddel mi lesz? Mi történik, ha esetleg ő is otthon van, vagy ha te ott durmolgatsz az ágyikójában, mint Hófehérke Hapci ágyában, és a másik Te meg hazajön és ott talál? Akkor mi van? Gondolkozzál már! Igen, igen, adtam igazat magamnak. Beláttam, meggondolatlan, esztelen idea volt, nem találkozhatom saját magammal, kissé megrázó élmény lenne másik énem számára. Így aztán jobb belátásra térve elvetettem az ötletet. Hosszadalmas tipródás után, egy lepusztult, inkább munkásszállóra emlékeztető olcsó motelben szobát vettem ki egy éjszakára (némi pénzt is találtam a zsebemben, mivel készültem). Az éjszaka hosszú volt és gyötrelmes. Nyomasztó, láthatatlan lehelete a szobába is behatolt, körbefont, és csak nyúlt mint a szurok, rám tekeredett, szinte fuldokoltam. Aludni meg sem próbálok, nem ment volna. Még néhányszor kísérletet tettem, hogy visszajuttassam magam, de nem sikerült. Kétségbeesett tépelődésemben végre egy okos gondolat fogant meg zaklatott agyamban. Villámgyorsan letrappoltam a recepcióra, és egy stósz írógéppapírt kértem. Írni tetszik? kérdezte az apámkorú, szolgálatkész és kíváncsi portás bácsi. Ühüm, hagytam rá, hosszú az éjszaka, motyogtam a bajszom alatt, csendes beletörődéssel. Alig vártam, hogy visszaérjek a szobámba. Elhatároztam, hogy mindent papírra vetek, ami velem történt, a teleportálós sztorim kezdete óta. Szorgosan körmöltem a sorokat, egyik lap telt meg a másik után. Pirkadt, hajnali négy felé járhatott. Az első halvány fénysugarak már bekéredzkedtek az ablakon. Aztán egyszer csak eszembe jutott, hogy egy újabb próbát kéne tegyek, de most valami mással. Valami tárgyat kellene visszaküldenem az én időmbe. Kézenfekvő megoldásként, ahogy rápillantottam, mindjárt a töltőtollamra esett a választásom.

     Heuréka, sikerült! Magam előtt tartva a tollat, arra GONDOLTAM, hogy tűnjön el, és kerüljön vissza a szobámba, 2015-be. Még egy pillanatra be is hunytam a szemem, de ez csak persze amolyan hatásvadász gesztus volt, minta ettől majd még jobban sikerülne. És láss csodát, amikor kinyitottam a szemem, a toll, huss, már nem volt a kezemben. Remélem a szobában kötött ki, ahová gondoltam. Hah, tört ki belőlem a megkönnyebbülés kissé elcsukló hangja. Izgalmamban akkorát nyeltem, hogy az ádámcsutkám vagy húsz centit liftezett, és orbitális nyeldeklésem olyan gyomorbéli hangot adott ki, hogy azt szerintem még az öreg portás is meghallhatta odalenn. 
     Már egy ideje, hogy ceruzával írok, mint azt a kitartó olvasóm is észrevehette, mert teleportált tollam híján kénytelen voltam valami más íróalkalmatosság után nézni. Arra persze elfelejtettem gondolni, hogy ha a toll visszaküldése sikerül, akkor a továbbiakban mivel fogok írni. Ki a bánat gondol erre ilyenkor, ilyen zaklatott állapotban, mint amilyenben voltam akkor éppen. Na, jó... Végigkutattam, felforgattam minden zugot, minden polcot és minden fiókot. Végül kutatásom sikerrel járt. Egy fiók mélyén találtam egy vastag hegyű grafitceruzát. Ráfért volna egy alapos hegyezés, de szarok rá. Így is jó, és a célnak tökéletesen megfelel.          

     Aztán mint a nyári égből a villámcsapás, vagy mint amikor az esőben felejtett kecskébe belecsap a mennykő, hirtelen belém nyílalt a felismerés. Mintha egy magasfeszültségű vezetéket fogtam volna meg, úgy csapott belém. Rájöttem, hogy az élő, organikus szövet nem megy át a portálon. Valamiért most nem. Valami nem engedi. A számítástechnikában ezt úgy mondanák, hogy rendszerhiba, vagy hardverhiba. Meg hogy gikszer a programban. Homokszem került a gépezetbe. Hiba csúszott a számításba. És ehhez hasonló baromságok. Ragozhatnám napestig.

     Bármit vissza tudnék küldeni, a levetett büdös félcipőmet a lukas zoknimmal együtt, a giccses Picasso képet a falon, vagy akár, ha éppen itt lenne előttem, egy sajtos, mustáros hamburgert is, kecsappal jól leöntve, szezámmaggal jól teleszórva, sok hagymával, és paradicsommal, bármit. Na persze az uborkát, meg a csalamádét se felejtsük ki. És a salátát, baszd ki! A francba, de éhes vagyok… Bármit, de magamat nem tudom teleportálni. Nem tudom, hogy miért nem, és továbbra sem tudom a megoldást, a miértre a választ. Nem, nem, nem és nem… Bár ideérkezésemkor – a korábbi ugrásokkal ellentétben −, mondjuk észleltem egy apró, kissé szokatlan momentumot magamon, némi hőemelkedés, és enyhe hányinger formájában, De ezt az időtorzító effektus szimptómájának véltem, és nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, mert hamar elmúlt. Vagy mégis van? Nem tudom… Lehet, hogy végleg itt ragadtam 1965-ben?...  

     Elhatároztam, hogy az irományomat is visszaküldöm. Hátha valaki megtalálja (ha jól belegondolok, elvileg én is megtalálhatom…), és elolvasva tanul a példámból. Mondjuk ilyen következtetéseket levonva szomorú történetemből, hogy bár az időutazás csábító dolog, de némely esetben visszaüthet, és meglepetéssel, vagy akár drámai végkifejlettel is szolgálhat. Végső konklúzió és hasznos tanácsom az utókornak: ne ugrálj az időben, mert könnyen ráfázhatsz. Én belestem ebbe a verembe, mint Alice a nyúl üregébe, és végleg eltévedtem az időben, mint Jancsi és Juliska a sötét rengetegben. Ők kitaláltak a sűrű erdőből. De én balga, nem vittem magammal morzsákat, hogy aztán utam során elszórjam magam mögött, ahogy ők tették. Nem voltam eléggé körültekintő és óvatos. Kár. Hát akkor viszlát, Isten velem… Mielőtt elküldtem volna a paksamétát, egy biggyedt mosollyal a szám szélén, az Illés jegyet ráhelyeztem a tetejére…

     Csak az vigasztal, hogy a következő ötven évet még egyszer megélhetem. Igyekszem majd jobban kihasználni. És persze megpróbálom magamat nagy ívben elkerülni, nehogy valahol összefussunk. De ha mégis úgy alakul, akkor meghívom magam egy kávéra… Úristen! De mi lesz a macskával! Ki ad neki majd enni? Ja persze, hülye vagyok, hiszen ott vagyok én… Brrrr! Na, jó. Most megyek, és veszek egy jó, forró kádfürdőt, és rendelek egy malomkerék méretű pizzát. Azt hiszem, mindkettő rám fér. Program vége. Kikapcs.   

                                                                           ▪           

 

     Elolvasva a végül is hantás, kis jóindulattal utópisztikusnak nevezhető firkálmányt, azért – a bizonyosság kedvéért −, alaposan megtapogattam szobám falát a kéziratban leírtak szerinti helyen; a szekrénysor és az ágyam között. Talán mégis van ott valami? Tapogatom, kopogtatom, fogdosom, semmi. Kopogásomra csak a vasbeton-fal kongó hangját hallottam vissza. Na meg a szomszéd rikácsoló hangját, aki átkopogott a radiátoron, hogy már megint kopácsolok mint egy harkály, és nem tud aludni tőle… Így aztán megnyugodtam, és elkönyveltem magamban, hogy márpedig itt nálam a lakásban nincs semmiféle féreglyuk, időrés, teleportáló hely, meg időkapu, vagy akármi. És valószínűleg nem is volt. Méghogy időportál, meg időutazás… Ugyan már. Utópia. Mese habbal. Ifjúsági Delfin könyvekbe való gyermeteg fantazmagória. A kéziratot fogtam, és kivágtam a kukába. A szomszéd meg kapja be... Menj már innen a lábam alól te macska, mert mindjárt rád lépek!.. Na jól van, gyere ide, te…

     A kettétépett Illés jegyet meg szépen megőrzöm magamnak. Mondjuk, kissé érdekesnek találtam, hogy a két jegy − mármint az irományban leírt, és a kezemben lévő jegy −, dátuma megegyezik, de hát istenem, véletlen egybeesés… Na mindegy… De hogy egy kinccsel, egy zenetörténeti régiséggel van dolgom, ehhez nem férhet kétség. Valóságos kuriózum, igazi ritkaság. Igaz, még nem sárgította meg az idő, mert olyan fehér és friss volt, mintha csak tegnap nyomták volna… Ötven év múlva sokat érhet…