A vírus (II.)
Vírus. Nevük a latin virus, azaz „méreg” szóból ered. A legkisebb ismert bioaktív (fertőző)
mikroorganizmusok. Dmitrij Ivanovszkij, orosz kutatóbiológus fedezte fel
1892-ben.
A baj ott
kezdődött, amikor az idegenek megnyitották az eget, és repülni tudó gépeikkel lomhán
leereszkedtek a földre. Teljesen váratlanul ért bennünket a lények inváziója. Hihettük
volna, hogy az égből földre szállt Istenek, ahogy az a Nagy Mondakönyvben,
Törzsünk történetkönyvében meg van írva immár vagy háromezer éve, de hamar
csalódnunk kellett. A jövevények nem a megjövendölt, jóságos istenek voltak.
Drámai események vették kezdetét, sőt
inkább mondhatni, hogy katasztrofálisak, ami számunkra semmi jót nem ígért…
Először Mo/Ekasu-Oa, a Vadász vette észre érkezésüket,
amikor is hatalmas, vakító fényt lövellő masináik kiváltak a felhőkből, és alászálltak.
Majd eltűntek a szeme elől, mert Erdőanya fái eltakarták őket. Mint égen a
csillagok, annyian lehettek. (Mo legalábbis így mesélte.) Mo vadul rázta
feléjük hegyes dárdáját, mintegy megfenyegetve őket, és artikulátlanul
felüvöltött. Kecses, hajszálvékony, hosszú ujjai görcsösen fonták körbe a dárda
nyelét, szinte pattanásig feszültek. Izmos, gyűrűs karján remegett, rázkódott a
hús, ahogy hadonászott, és a hasa is rengett tőle, cunami szerű hullámokat
vetve. Több mázsás testén is az izgalom csalhatatlan jelei mutatkoztak;
elszíneződött. Vagyis a halvány, világos barnából vérvörössé vált. Igazából nem
is fogta fel, hogy mi történik, mert (mint később elmondta), ilyet még soha nem
látott. Majd első megrökönyödésén túltéve magát, villámgyorsan visszakúszott a Törzs
táborhelyéhez. Mi, Iguinok tőle értesültünk az idegenek érkezéséről. Repülő gépeik
félelmetesek, és a halált árasztják
̶ így mondta.
Az én nevem La/Noien-Aa, a Gyógyító. Minden
élőlényt szívesen gyógyítok. (Tartok tőle, hogy ez kissé nagyképű kijelentés,
és amolyan dicsekvésfélének hangzik…) Most elmesélem nektek népem történetét, és
találkozásunkat az égből jött hívatlan vendégekkel.
Ezen a bolygón lakunk, már több ezer éve. S
ha azt kérditek, hogyan élünk?.. Harmónia. Ez az első szó, ami eszembe jut. Talán
kissé elcsépelt és banális ̶ gondolhatnátok ̶ , mégis úgy vélem, ez a legjobb kifejezés
rá. Egyensúly, harmónia a természettel, Erdőanyával, és egymással. Apró falvak
rejtekében sok száz törzs lakik, mindenfelé elszórva az őserdőben. Nincs viszály
és háború köztünk, mert íratlan, ősi szabályunk, hogy nem vesszük el azt, ami
nem a miénk, és ezt mindig tiszteletben tartjuk. Az egoizmus, csak mint meghatározás,
mint fogalom ismert számunkra. Még soha nem háborúztunk. De nem is tudjuk
hogyan kell… A konfrontatív magatartásformákat elutasítjuk, vagyis kerüljük az
olyan viselkedést, amely az irigység, a harag, vagy éppen a dicsekvés
megnyilvánulását eredményezi. Helyette éjszakába nyúló emelkedett és
lélekmelengető vitákat folytatunk. A szavak párbaja dönt.
A törzsek laza, baráti kapcsolatokat tartanak
fenn egymással, csak ünnepi események megtartásakor jövünk össze, no meg akkor,
ha két törzsbeli fiatal Iguin lép a közös útra.
Az Erdő sűrűjében élünk, Erdőanya ölén. Az
Erdő a mi anyánk. Fát ad a tűzhöz, és védelmet nyújt a viharok és az eső ellen.
Elrejti az állatokat, amire mi vadászunk. Az agyaras vapiti disznó, és vihogó ceresz
majom a leginkább kedvelt zsákmányállatunk. De tudjuk, hogy ha leöljük a
felnőtt egyedeket, akkor az árván maradt kölyköket istápolnunk kell. Befogjuk, magunkhoz
vesszük, és felneveljük őket. Asszonyainkra hárul a feladat, hogy a disznó és a
majom apróságokat szoptassák, tejet biztosítsanak számukra. Amint felnőttek, és
megerősödtek, visszaengedjük őket az erdőbe, hogy szaporodjanak, és aztán vadászhassunk
rájuk. Ez egy örökké tartó körfolyamat, olyan, mint amikor az esővíz kiesik a
felhőkből, hogy aztán cseppjei a folyókon keresztül a tengerbe ömöljenek, majd onnan
felszállva újra esőfelhő legyen belőlük.
Ha állatot ejtünk, köszönetet mondunk neki
hogy élt, és minket szolgált azzal, hogy húsát megehetjük, s ezáltal élelmet ad
gyermekeinknek, és a törzs minden tagjának. Erdőanyának is megköszönjük, hogy
az állatot védte, rejtette sűrű fái között, megóvta, és táplálta, hogy aztán
levadászhassuk.
(Bár vannak gépeink, áramfejlesztő
generátoraink, orvosi felszereléseink, számítógépünk, de ezeket csak békés
célokra, gyógyításra, tanulásra, vagyis hát életünk jobbá tételére használjuk.
Őseink még hajdanán, az erdőn túli senki földjéről, a Tiltott Zónából hozták
ezeket a tárgyakat. Arra már csak halott kísértetvárosok, és kiégett, puszta
földek vannak.)
Aztán egy csapásra minden megváltozott,
amikor a lények megjelentek hat holdtöltével ezelőtt. Honnan jöttek ezek?
Mit keresnek itt? Békés életünket feldúlják; idejöttek a Végtelen Feketeségen
át, hogy birtokba vegyék földjeinket, legelőinket, végeláthatatlan
erdőségeinket, tiszta vizű folyóinkat.
Az első találkozás velük, szavamra, drámai
és megrázó volt. Én, La, amikor először megláttam őket, rettenetesen
megrémültem, mert ilyen ocsmány, undorító teremtményeket még életemben nem
láttam. Amikor külső, fekete gömbfejüket levették, hát – Erdőanya segíts! ̶ , előtűnt egy másik szörnyűséges fej, amit
alatta hordtak. Félelmetes egy látvány volt, annyit mondhatok. Az apró,
jellegtelen szemeik voltak a legbizarrabbak, a nagy pikari disznókéhoz
hasonlatos leginkább. Érzéketlen, vizenyős, gonosz szemek. És mivel négy hosszú
csáp nőtt ki a nyiszlett, pálcika testükből, úgy néztek ki, mint egy kerge, nyújtózkodó
vamparik, vagy mint egy ágaskodó botsáska. Nevetséges, és idétlen. Olyan…, olyan ripacsos. Förtelmesen néztek
ki, annyi szent. De mint nem sokkal később kiderült, egy gonosz, és elátkozott
fajjal van dolgunk. Olyanok mint a vírus, a legveszélyesebb, gyilkos bacilusfajta…
Valószínű, hogy a földet érésük után analizálhatták
a levegőt, mert amint belégzésre alkalmasnak találták, szinte mind egyszerre
vették le fénylő gömbfejeiket. Nagy öregünk Di/Zongir-Ia, a Professor, a Törzs
sámánja, egyben spirituális vezetője állította ezt, erre a következtetésre
jutván. És a Professor, mint híres tudós, igen bölcs, és okos Iguin hírében
állott, nagy megbecsülésnek, és tiszteletnek örvendett a Törzs tagjai körében. Éltes
korúnak, teljesen kifejlett egyednek számított. Súlymértéke már a maximálisan
elérhető 3.14 mázsányit is elérte. Erdőanya éltesse! Hiányzott a jobb felső
agyara – valami buta baleset alkalmával törte ki, leesett az almafáról (de ezt
előtte nem ildomos felemlegetni…) ̶ , s
az ettől lebiggyedt ajka kissé szarkasztikus, ugyanakkor barátságos, és
joviális fintort kölcsönzött neki. Aztán napokig valami gravitációról
motyogott…
Az idegenek nemcsak irtanak és pusztítanak
bennünket. Mert ha látjuk őket a falu felé közeledni, valahogy elbújunk előlük,
a fák közé futunk, Erdőanya minket is óv, és elrejt, ha hozzá menekülünk. De
ezek bűzös leheletükkel már megfertőzték a levegőt is. Olyan vírusos
mikroorganizmusokat, kórokozókat hurcoltak be, és terjesztettek el bolygónkon,
amelyek borzalmas fertőzéseket, és járványos megbetegedéseket okoztak népünk
között. Olyanokat, amelyek a testet látványosan felemészti, és lerombolja. De
ők nemcsak vírusterjesztők, hanem maguk is azok. Mert, míg a vírus
láthatatlanul pusztítja, és szétrágja a testet, addig ezek a förmedvények
fizikailag is ölnek, gyilkolnak bennünket. Olyanok, mint a testben szétáradó
méreg. Ők a legundorítóbb kórság, amivel valaha találkoztunk.
Igen rövid időn belül rettenetes
biológiai, testi, és szervi fertőzéseket, elváltozásokat idéztek elő a Törzseken
belül; arctumor, bőrrák, himlő, az agyvelő, és a gerincvelő károsodása miatti
bénulás. Olyan axiomák, amelyeket még a régi, letűnt korokból megmaradt orvosi
feljegyzésekből ismertünk. Mára ezek a betegségek mind eltűntek. De most
változott a helyzet, extrém genetikai mutációk, és járványok sorozata ütötte
fel a fejét.
A velük való találkozást legjobban a
nőstény Iguinok sínylették meg. Szörnyű betegségek gyötörték őket… A méhük
kilógott a gyűrűs nemi szervükből, a hajuk – ez a gyönyörű, selymes sörény ̶ , marokszámra, csomóstul hullott. Mellük,
nekünk hímeknek különösen tetsző, és izgató, hatalmas méretű mellük elsorvadt,
és mint az őszi, mezei kóró, elszáradt.
Szomorú látványt nyújtottak a lifegő, zörgő bőrlebenyek a valaha gyönyörű
melleik helyén. Várandós asszonyaink és lányaink teje elapadt, gyakran
elvetéltek, és krónikussá vált a halva születés, valamint a veleszületett
fejlődési rendellenesség. Legbelül folyvást marcangolt a csendes, lemondó tehetetlenség (ez lenne a
düh?..), mert semmit nem tehettem értük. Erdőanya füves gyógyszerei most nem
használtak.
Ma meghalt a Törzs legszebb asszonya.
Testét visszaadtuk Erdőanyának; kitettük a dzsungelbe, hogy a vadállatok
felfalják, és így a teste Erdőanya részévé, a természet részévé váljon. Így
adunk vissza valamit Neki, azért cserébe, amit elveszünk Tőle, s amit mindig
oly bőkezűen ad nekünk. Minálunk az asszonyok idős korukra szépülnek meg, nem
úgy mint mi, hímek. Fiatalkori ráncaik nem az öregség jele. Egyre szebbé
válnak, arcuk hófehér, és sima lesz, kicsi, de nagyon bájos álagyarakat
növesztenek szájuk alsó részén, és a foguk… nos azok igen csábító, és tetszetős
méretűre, szinte lapát nagyságúra nőnek, teljesen kitöltve szájnyílásukat. A
nőstény gyepűs masztodonáknak sincs ilyen óriási fogazata. Nekünk hímeknek ez
igen izgató, és nagyon tetszik… Még sokáig élhetett volna… De az asszony meghalt. A himlő vitte el és szörnyű
kínokat kellett elszenvednie; a betegség okozta gyötrő szimptómákon túl, sima bőre
aszottá, és undorító ráncossá vált (nem volt egy szép látvány ilyen csúnyának
látni egy öregasszonyt, azt mondhatom!), agyarai és hatalmas, szép
porcelánfogai mind kihullottak. Fényes, selymes hajkoronája most már csak
képzeletünkben és emlékeinkben lobog. Nagyon csúnya öregasszony lett belőle. A
neve Im volt, a Szellő…
Az állatainkat is tizedeli a fertőzés; a
pestis, és a veszettség. Elhullanak, vagy mi könnyítjük meg szenvedéseiket. Ám
így húsuk kárba vész, többé már nem ehető. Lassan nincs mit ennünk… Kétségbeejtő
a helyzetünk, és nem orvosolhatjuk a bajt. Akkor nemigen láttunk kiutat.
Mo egyszercsak azt mondta, hogy támadjuk meg,
és foglaljuk el az egyik hajójukat. Megdöbbentünk. Oly váratlanul ért bennünket
Mo ötlete, hogy erre nem mondhattunk mást, mint azt, hogy ’jó, támadjuk meg’. Mo
tapasztalt vadász volt, és egy igen fiatal egyed az Iguinok között. De merész
és bátor hírében állott. Évgyűrűi még számolható volt feszesen izmos, nyúlánk
testén. Súlymértéke 2.1 mázsányi, ha lehetett. Erdőanya éltesse! Azt is mondta,
hogy éjszaka támadjunk, mert mi éjjel is jól látunk, még olyankor is, amikor a
holdjainkat sűrű felhők takarják. Abban bíztunk, ellenségeink nem úgy, és nem
olyan jól látnak, mint mi.
A sebtében
kigondolt támadási, és egyben harcászati stratégiánk az volt (még az ősi, a
Nagy Villanás előtti időkből ránk maradt háborús könyvekből vettem ezeket a
számunkra ismeretlen szavakat), hogy meglepetésszerűen rajtuk ütünk,
lefegyverezzük őket, majd észrevétlenül behatolunk, és elfoglaljuk a hajót…
Ennyi… Hát így valahogy… Körülbelül…, ez volt az elképzelés.
Megszerveztük a csapatot. Egyhangúlag
megszavaztuk, hogy Mo, a Vadász vezessen minket. Szerintem jó választásnak
bizonyult. Én is velük tartottam, önként jelentkeztem. A Professor is jönni
akart a csapattal. Mo – mivel a Prof már idősnek számított ̶ , félt, hogy majd hátráltatni fog minket, de
aztán beleegyezett.
Eljött az idő. A holdak nem látszottak az
égen. Elindultunk. Nálam is volt vadászfegyver, egy súlyos, hosszúhegyű dárda,
de tudtam, hogy úgyse fogom használni. Ra/Varung-Aa, a Sziklatörő nyomta a
kezembe. „Ha szükség lenne rá” – mondta rezignáltan, nem sok önbizalommal a
hangjában.
Elértük az erdő szélét, és a tisztáson
megpillantottuk az ijesztő, égnek meredő űrjárót. Nagyot nyeltem. Ilyet valóban
még soha nem láttunk. Hatalmas, sötét monstrum volt, testén sok száz világító
ablakkal. Semmi mozgást nem láttunk a gépezet körül, így hát Mo jelére a
fényárban úszó bejáratig kúsztunk. Idegesen néztünk körbe, az esetlegesen
felbukkanó lényektől tartva. Annyira nem tartottak tőlünk, hogy még a bemeneti
kapukat sem tartották zárva, és nem is őrizték. Mo ekkor újra biccentett a
fejével. Elhanyagolható, apró problémát csupán a szűk ajtónyílások jelentettek.
De valahogy, és viszonylag hamar sikerült átpréselnünk magunkat rajtuk. Amikor bejutottunk
az űrhajóba, szinte el sem akartuk hinni, hogy sikerült. Ámulva néztünk körbe. Meglepetésünkben,
és a váratlan sikertől megrészegülve először csak ide-oda lézengtünk, és össze-vissza
kóvályogtunk a hatalmas méretű csarnokban, néha egymásnak ütközve, és feldöntve
egymást zavarodottságunkban. Nem csoda, ilyesmit még sose csináltunk… Továbbkúszva,
egy másik hatalmas terembe értünk, ahol ezernyi miniatűr lámpa villogott, és
sok-sok bekapcsolt képernyő világított körös-körül. Bent csak egy idegen tartózkodott,
háttal ült nekünk, és az egyik monitort figyelte belefeledkezve. Minket nem
vett észre, és nem is hallott. De nem is hallhatott, mert kúszó mozgásunk
teljesen hangtalan. Ennek főleg vadászatokon vesszük hasznát… Mo előre kúszott,
és lándzsájával erős ütést mért a lény fejére. Az lefordult a székéről és
mozdulatlanul elterült a padlón. S sebéből kifolyt sötét testnedv tócsaként vette körül a fejét. Szerintem túl nagyot ütött. De hát még soha senkit nem bántottunk. Nyilván Mo sem tudta, hogy mekkorát üssön... Mo újra lesújtani készült. Ekkor én eléje
léptem, és lefogtam a karját. Mo meglepő és ijesztő brutalitása, agresszív
megnyilvánulása, no meg ennek eredményeképpen az elénk táruló borzalmas látvány,
megrázó élmény volt, többünket megviselt.
̶ Ne
öld meg. Nincs értelme – mondtam neki. – Különben is, nem sokat érünk el vele,
ha megöljük. Eggyel több, vagy kevesebb marad belőlük… nos, nem sokat számít.
A Prof talált magára először. Kicsit
otthonosabban mozgott a gépek környezetében, mint mi. Bár a villogó kijelzéseket
és a jeleket nem nagyon értette, a műszerek, és a gépek kezeléséhez sem nagyon
értett, de ahogy ott babrált, véletlenül elindított egy videófelvételt. A
monitor melletti filmet jelképező gombot nyomta meg. Szörnyülködve láttuk, hogy
ezek a férgek filmre vették, ahogy sorba járják a Csillagkorong lakott
bolygóit, mint az öves ráksáskák. Elfoglalják, birtokba veszik, és lakóit borzalmas
fizikai módszerekkel, tudatosan megsemmisítik. (Most láttunk olyan idegen
élőlényeket, persze ezeken kívül, amelyek
mások voltak mint mi.) Mindannyiunkat a hányinger kerülgetett, többen rosszul
lettek. Ezek a mocskok azt hiszik, hogy nagy hőstetteket hajtanak végre, amikor
a védtelen bolygók népeit leigázzák, vagy kiirtják őket, hősöknek, új
honalapítóknak beállítva magukat.
Aztán
más filmfelvételeket is mutatott a Professor. Az idegeneket láthattuk, békés,
családi, szinte idilli környezetben. Hímek és nőstények családjaik, kölykeik
körében, amint esznek, játszanak, sportolnak, vagy a tengerben önfeledten fürdőznek,
és búvárkodnak. Ezek ugyanazok lennének, akik az előző filmen olyan borzalmas
tetteket követtek el? Szinte alig hihető, de mégis igaz. Eleget láttunk. Most
már mindent tudtunk, mindent megértettünk.
Mo szólt, hogy menjünk. Bensőnk énje feldúlt,
és zavart volt az előbb látott élményektől. Visszavonultunk. A gépteremben nem
romboltunk, nem tettünk tönkre semmit. Nem lett volna sok értelme. Semmit nem
érnénk el vele, ha a sok ezer űrjáró gépezetükből tönkreteszünk egyet. Ezzel
nem nyerjük meg az ellenük folytatott küzdelmet. Más tervet kell kitalálnunk,
más módszert kell bevetnünk.
Visszatértünk táborhelyünkre. Másnap hajnalban
gyűlést tartottunk.
̶ Testvéreim!
– szólt hozzánk az agg Professor, amikor Zu/Isute-Ua, a Ceremóniamester megadta
neki a szót. Az Öreg amúgy is óriási, kiguvadt szemei a helyzet komolyságából fakadóan
kitágultak, hatalmas méretűre nőttek. Viszonylag kis fejét szinte teljesen
beborították tányérnyi szemei. Aszott, ráncos bőrét mintha ezer esztendő vihara
tépte, szántotta volna fel, ami valóban agg korára utalt. Valamint ezt igazolta
a hosszú, gyér haja is a nyaknyúlvány mögött, amelynek néhány, kósza szála úgy
állt ki a tüszőktől lukacsos bőréből, mint egy kopott, drótkefe összekuszált,
görbe sörtéi. Évgyűrűi megszámlálhatatlanul hullámoztak végig elöregedett,
hosszú testén. – Nehéz napokat, hónapokat éltünk át – kezdte. ̶ Ellenségeink
kíméletlenek, nem ismernek könyörületet. Ki akarnak irtani bennünket, hogy
uralhassák földünket, erdeinket, egész bolygónkat. Megfertőzték a levegőt,
megfertőztek minket is, szörnyű betegségeket szabadítva ránk – a benne feszülő,
talán indulatnak nevezhető megnyilvánulástól hangja megremegett. – De kik ezek?
Milyen faj lehet? Mi lehet a nevük? És,
vajon honnan jöhettek? A Csillagkorong mely szegletéből vetődtek ide hozzánk?
Hol lehet anyabolygójuk, ahonnan a Végtelen Feketeséget átszelve végül is
ideértek? Nem tudjuk. Véletlen lehet hogy ránk találtak, vagy a tudatosság, és
kitervelt szándék vezérelte őket? Lehet, hogy már jártak itt, és felderítő
expedíciók során kifürkészték bolygónk minden titkát, felfedezték, és megismerték
minden adottságát, minden kincsét, ami számukra kell, és hasznosítható. És
most eljöttek, hogy birtokba vegyék, és elbitorolják tőlünk, ami a miénk.
̶ Itt nálunk jó a levegő, dús az oxigén, van
víz és humusz, meg minden más, ami az életfeltételekhez kell – folytatta. ̶ Valószínű, hogy otthonuk, az anyabolygójuk
is ilyen lehetett, ilyen természeti adottságokkal rendelkezhetett. Láttátok a
filmfelvételeket… De valami történt. Valaminek történnie kellett. Lehet, hogy
bolygójukat elvesztették. Lehet, hogy bolygójuk megsemmisült, vagy az is
feltételezhető, hogy megtámadták, és elüldözték őket onnan. De nem zárható ki
az sem – és ez a leginkább elképzelhető
̶ hogy planétájukat ők maguk
tették tönkre, kizsákmányolták, energiáit, s minden létező adottságát a
végletekig kimerítették. És most idejöttek, hogy mindent elvegyenek, ami a
miénk…
Milyen
lehet a civilizációjuk, a mentalitásuk, a kultúrájuk, ha nem gyilkolnak? Ha
otthonaikban békésen tudnak élni, akkor itt miért teszik?.. Élettér, kedves
barátaim. Új életteret akarnak biztosítani maguknak. Olyanok, mint az erdei
öves ráksáskák. Azok, egyik termékeny helyről vándorolnak a másikra. Ezek is
bolygóról bolygóra repülnek, fölemésztve, tönkretéve egyiket a másik után. A
nagy kérdés, hogyan harcolhatunk ellenük, hogyan állíthatjuk meg őket, miképpen
vehetjük fel ellenük a küzdelmet. Hogyan védhetjük meg magunkat, a törzsek
népeit, planétánkat. Mert fegyverünk nincs, háborúzni meg nem tudunk. Azt
mondom hát, hogy előbb ki kell ismernünk őket. Meg kell tudnunk mindent róluk,
ki kell derítenünk gyenge pontjaikat. Ez a legfontosabb. Csak így tudjuk majd
elpusztítani őket, vagy elűzni őket bolygónkról, egyszer és mindenkorra! – itt
a Professor hosszú hatásszünetet tartott.
̶ Azzal,
hogy itt vannak, azt üzenik, hogy minden, ami itt van, az övék. De nem adjuk
csillagainkat, holdjainkat, nem adjuk földjeinket, és fáinkat. Nem adjuk, mert
a miénk ̶ fejezte be a Professor mondanivalóját.
Türelmesen végighallgattuk kissé hosszúra sikeredett beszédét. Ugrugrugru, ugrugrugru ̶ egyetértésünk és helyeslésünk jeléül öblös,
gurgulázó hangokat hallattunk.
Még kétszer jutottunk be repülő gépeikbe.
Mindkétszer sikerrel jártuk, egy Iguin sem hagyta ott a fogát. A Professor most
rengeteg adatot, és filmet töltött le komputereikből. Odahaza, több holdtöltén
át mélyrehatóan tanulmányozta, elemezte őket. Sok mindent tudott meg róluk. Megtanulta
nyelvüket, és gondosan figyelte, analizálta szokásaikat. Majd előállt a nagy
hírrel. Megfejtette az idegenek titkát! Megtudta, hogy kik ők, és hogy honnan
jöttek. Most már a nevükön nevezhettük őket; ő volt hát az, aki hívatlanul jött
el hozzánk, és megtámadott minket. Ő, akitől rettegünk, és aki miatt már hosszú
ideje félelemben élünk! Ő, aki megmételyezett bennünket és leheletével
megfertőzte a bolygónk levegőjét. Ő, aki
csak rombolást, pusztítást, háborút, kínzó betegségeket és járványokat
szabadított ránk! Ez az állatias, gyilkos természetű lény pedig nem volt más..,
mint az Ember. Valami ismeretlen humanoid faj, a Végtelen Feketeség
legtávolabbi mélységeiből. (Homo rationak, azaz értelmes embernek is hívta
magát…) De miért írom nagybetűvel a nevét? Nem tudom. Nem érdemes rá. Hát akkor
csak így; ember…
A Professor azt mondta, hogy vírus ellen
csak vírussal védekezhetünk. Egy vírus elleni küzdelemben, és annak
elpusztításában a legjobb módszer egy másik szérum, egy ellenvírus kikísérletezése
és alkalmazása, ami ránk veszélytelen.
Tizenöt holdtöltével később a
Professor bejelentette, hogy módszertani kutatásai, és alkalmazott kísérletei
eredményeképpen kifejlesztett egy antivírust. Human depopulator lett a neve.
Háborút akartak, hát megkapják! A harc elkezdődött…
Az ember egy ártalmas, kártékony, és
gyilkos faj. Az ember egy ragály. Ő maga a vírus. Mi békés népek vagyunk, de saját védelmünk érdekében meg fogjuk
semmisíteni őket. Ha kell ölni fogunk. Ha kell mind egy szálig megöljük őket.
Ha kell, megtanuljuk űrjárműveiket vezetni, visszamegyünk anyabolygójukra, és
ha ott is vannak még, az írmagjukat is kiírtjuk. Hogy békére leljünk, meg kell
tennünk…
Prológus
Több ezernyi mondáink között van egy nagyon
régi történet egy kistestű hím Iguinról, aki a dzsungel fia volt, s aki
feláldozta fiatal életét a Törzséért. De egyes Iguinok ennek ellenére sem
tisztelték eléggé, és még életében – méltatlanul ̶ , kis betűkkel írták be a nevét a Nagy
Emlékkönyvbe, Törzsünk legendáriumába. Aztán, később bebizonyosodott, hogy hős
volt, és nagy tetteket vitt végbe. Halála után – de már későn ̶ , mintegy posztumuszképpen, csupa nagy
betűkkel lett a neve beírva a Könyvbe, és megörökítve az utókornak. Ő lett a mi hősünk, az eszményképünk, a
követendő példa. Ő valóban az, aki érdemes volt arra, hogy nagy betűkkel írják
a nevét…
▪
Én, La/Noien-Aa, bár hosszú, gyűrűs testem
robusztus, könnyedén kúszok a fölém hajló fák között. Tüskés, kékeslila lombjukon
keresztül, a két központi csillagunk, a Rex YTZ hidegkék, és a valamivel kisebb
Io GIL vörös, a prizmafelhőkön átszűrt fénye süt reám. Jól érzem magam… Egy szépséges,
irizáló szárnyú, a duapodák rendjéből való amarilla lepke száll most a csupasz vállamra.
Kedvelem őket, mert… De valami nem stimmel… Valami gond lehet vele… Érzékeny idegvégződésű,
és kifinomult vibrációérzékelésű bőrömön keresztül azonnal megéreztem, hogy baj
van. Halovány élet- és energiahullámait alig észlelem, gyengén sütnek át bőrreceptoraimon,
azonnali diagnózist küldve agyamba. A lepkéért nyúlok, óvatosan a kezembe
veszem… Tenyeremen úgy fekszik, mintha meghalt volna…, de látom is már, hogy
sérült az egyik lába, és szárnyai úgyszintén. Ezernyi, vékony cérnaujjaimmal lágyan
körbeölelem, és zümmögő, stimuláló rezgéseket indukálva próbálom megnyugtatni. Övtáskámból
előkapom nélkülözhetetlen reparáló kapszulámat, amit mindig magammal hordok… Lábát
visszaillesztem, egy pöttömnyi gyógybalzsamot csöppentek rá, majd stabilizáló
rögzítőkötést alkalmazok. Ehhez a művelethez az ezer ujj szállaimból csak kettőt használok... Kész. Jól van… Törött, megrepedt szárnyait
megpróbálom összeilleszteni…, így…, majd megragasztani. Ide is teszek egy is sejtépítő
hártyaragasztót…, meg még oda is egy keveset…, így ni. Hagyom, hogy egy kicsit
megpihenjen, és magához térjen sokkos állapotából. Addig megcsodálom apró, törékeny
testét, szemet gyönyörködtető, színpompás szárnyait. Mily szép, mily tökéletes!...
– Na, most mehetsz… ̶ mondom neki. Szárnyra kap. Egy darabig szemmel
tartom, mind a hat szememet ráfókuszálva követem kissé bizonytalan, szálldosó
röptét, amint a széltől is dobálva tovacsapong.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése