Akit magyarrá tett hazánk földje – Kühne Ede, a magyar mezőgazdasági gépgyártás megteremtője, a magyar föld megművelője, akinek temetésén deszkakoporsóját a gyára asztalosműhelyben ravatalozták fel

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény iparoslegény, aki elindult Hamburgból szerencsét próbálni. A tizenhét esztendős, katolikus vallású Kühne Ede (németül Eduard Kühne) eredetileg Odesszába indult, ám soha nem jutott odáig. Magyarország nyugati szélén, Moson nagyközségben állást vállalt a Heinrich Wilhelm Pabst és Krauss Frigyes által alapított gépműhelyben, és olyan jól érezte magát, hogy itt maradt, a község és az ország szerencséjére. Kühne megtelepedett Mosonban, és feleségül vette Winter Annát, egy neves gabonakereskedő lányát.

   1856-ban a Pabst-Krauss féle mosoni műhely a Habsburg császári Helytartótanács 1857-ben kiadott gyárnoki engedélyével létrehozott manufakturális kisüzemben 25 fő munkás foglalkozott mezőgazdasági gépek és eszközök (ekék, boronák, kapálógépek és kukoricamorzsolók) előállításával. 1863-ban Kühne Ede – a gyár művezetője – és Ludwig Róbert – würtembergi gazda – megvásárolták a Pabst-Krauss műveket. Ezzel kezdődött a világhírű Kühne Mezőgazdasági Gépgyár története. A Kühne márka éppoly ismert volt Monarchia-szerte, mint a Zwack, a Pick, a Hauer a Gerbeaud, vagy mint Weiss Manfréd, Schlick Ignác, Goldberger Ferenc és Mai Manó neve. Ha egy gépen rajta volt a Kühne felirat, a vevő biztosan tudhatta: magas minőségű terméket vásárol. Olyat, mint a Pick-téliszalámi, a Stühmer-csokoládé vagy a tescheni vaj.

   Az 1865-ben kiadott képes prospektusukban már szerepelt a háromsoros vetőeke, a négysoros mosoni dobvetőgép, különböző sorvetőgépek, és saját rendszerű kanalas vetőgép. A hazai viszonyokat ekkor még kívülről szemlélő ifjú felismerte, hogy a magyar mezőgazdasági gépgyártás csak akkor lehet a külfölddel versenyképes, ha egy-egy géptípus tömeges előállítására rendezkedik be. Gyára anyagilag annyira megerősödött, hogy 1869-ben az üzem kizárólagos tulajdonosa lett.

   Az évszázad végéig rendkívül széles volt a gyártmányválaszték. Szerepeltek benne szőlőművelő- és váltvaforgató ekék, magtisztítógépek, műtrágyaszórók, ültető-, arató- és betakarító-, valamint cséplőgépek, továbbá lóval hajtott járgányok, takarmányelőkészítők, takarmánykamrák, tejgazdasági gépek, gőzgépek és szivattyúk.

   Gyártmányai sok bel- és külföldi kiállításon nyertek érmeket és díjakat. Az 1885. évi Budapesti Országos Általános Kiállításon – a mai Országos Mezőgazdasági, Élelmiszeripari Kiállítás és Vásár elődje – 90 különböző mezőgazdasági géppel képviseltette magát a gyár. Az 1890-ben megrendezésre került bécsi kiállításon a magyar és külföldi résztvevők közül a Kühne standja volt a legváltozatosabb. Itthon és külföldön az egyik legnépszerűbb mezőgazdasági gép a „Hungaria Drill” sorvetőgép volt.

  Kühne Ede jószívű, humánus, szociálisan érzékeny gyárosként maradt meg a munkásai és a község emlékezetében. Vallotta, hogy a gazdag ember szegényebb embertársának támasza. (Ilyet csak egy filantróp tud mondani…). Gondos atyaként törődött munkásaival. Az volt az alapelve, hogy „úgy lehet megbecsülni a fizikai munkást, ha vele együtt élünk”. Talán, mert maga is kétkezi munkásként kezdte, megbecsült gyárosként is jól érezte magát a munkásai között, és kijelentette: „a műhelyem a hazám”. Munkatársai szerették. Amíg ő állt a gyár élén, soha nem volt sztrájk. Kühne első generációs bevándoroltként több alkalommal sajnálkozott, hogy nem sikerült megtanulnia magyarul, de törekedett rá, hogy öt gyermeke tökéletesen elsajátítsa a magyar nyelvet. Számos egyesület tagja volt, és bőkezűen adakozott ezek céljára. A munkások érdekében sok egyéb humanitárius intézményt is alapított. 

   Kühne Ede puritán életvitelű, egyszerű, törekvő ember és gondos családapa volt. Alkalmazottai számára betegsegélyző- és nyugdíjintézetet létesített, sőt régi munkásainak lakóházakat is építtetett. Megalapította a helyi tűzoltóságot. A Kühne iparos család természetesnek tekintette, hogy a vagyonnal együtt felelősséget visel a helyi közösség sorsáért. 

   Kühne Ede olyan ember volt, aki saját bevallása szerint akkor érezte jól magát, ha fontos és tevékeny lehetett. Aki amellett, hogy elsőként alkalmazta a legkorszerűbb technikákat a gyárban, odafigyelt az egyszerű emberek igényeire is, és azért fejlesztette és tökéletesítette gépeit, hogy megkönnyítse a vidéki gazdák korántsem egyszerű életét.

   Kühne munkásságát a legfelsőbb szinten is elismerték. Több alkalommal kapott kitüntetéseket az uralkodótól, köztük a koronás arany érdemkeresztet 1873-ban, a Ferenc József–rend lovagkeresztjét 1878-ban, és végül az 1896 évi Millenniumi kiállítás után a III. osztályú Vaskorona rendjelet. Az ő tevékenysége jelentős hatással volt a magyar mezőgazdasági gépgyártás fejlődésére, hozzájárulva az iparág modernizálásához és a hazai mezőgazdaság fejlődéséhez.

   Kühne Ede 1903. december 13-án, életének 65. évében hunyt el. A gyárkapun kifüggesztett értesítés tudatta a munkásokkal főnökük elhalálozását. A hirdetményen az is olvasható volt, hogy arra a hétfőre és a temetés napjára mindenkinek bérlevonás nélküli munkaszünet járt. Utolsó akarata szerint egyszerű fakoporsóját gyára asztalosműhelyében ravatalozták fel, majd innen érckoporsóba tették át és munkásai vitték örök nyugvóhelyére. A temetés napján a magyaróvári vármegyeházán és Moson összes házán gyászlobogó lengett, a temetési menetet a munkások, tisztviselők, barátok és a tisztelők végtelen sora képezte.

   Kühne Ede halála után a gyárat a családja, fia Kühne Károly vitte tovább. Ebben az időszakban robbanómotorokat és motoros cséplőgépeket is gyártottak. Az I. világháború során a gyár hadicikkek gyártásába kezdett, hadijárműveket, gránátokat, szekereket és lőszertaligákat készített a magyar hadsereg részére. Az 1930-as években a termékszortiment tovább bővült baromfikeltetővel, kerékpár- és öntvénygyártással, valamint a mannheimi Strebel céggel való kooperációs radiátor- és kazángyártással.

   A gyár 1941-ben készült katalógus tartalomjegyzékében a következő géptípusok és eszközféleségek szerepeltek: ekék, kultivátorok, boronák, réthasogató, kapáló, vetőgépek, műtrágyaszórógépek, fűkaszálógép, aratógépek, szénagereblyék, benzinmotorok, rosták, csigatriör (magválogató berendezés), konkolyválasztógépek, szecskavágók, tengeriszártépőgépek, répavágók, kukoricamorzsolók, darálógépek, kalapácsmalom, füllesztők, burgonyaosztályozó, burgonyazúzó, gyökmosógépek, takarmánykamra-berendezések, szőlőzúzók, szőlőprések, csávázógép, valamint répa- és burgonyapermetezőgép.

   A II. világháború során a haditermelésre átállt cég aknagránátokat és egyéb hadi cikkeket gyártott. Igen jelentős javító-szerelőmunkákat végzett a szovjet katonai alakulatok részére a megszállásuk alatt, majd fokozatosan áttért a mezőgazdasági gépek gyártására. 1947-től a gyárat államosították. Az államosítás után új élet kezdődött meg a gyárban. Megszűnt a radiátor-, kazán- és kerékpárgyártás és új mezőgazdasági gépek jelentették a gyár profilját. A régi hagyományos kisüzemi gépek mellett megkezdődött a traktorvontatású talajművelő, vető- és műtrágyaszóró gépek, aratógépek, kazalozók, járvasilózó, kukorica betakarítógépek gyártása. Nagyteljesítményű, korszerű ekéket, tárcsákat, kukorica- és gabonavető gépeket fejlesztettek ki. A gyártási paletta tovább bővült: 1999-ben 9,5 m-es autóbuszok önhordó karosszériájú vázainak gyártása kezdődött. 2005-ben megjelenik a 12 m-es változat, majd a saját fejlesztésű csuklós 18 m-es autóbusz. A gyár több profilú és típusú autóbuszcsalád kifejlesztésébe és gyártásába kezdett.

   Mint ahogy írtam, a gyár túlélte a szocialista államosítást: nem zárt be, nem ment tönkre (mint ahogy a legtöbb „kapitalista” gyárakkal történni szokott…). Minden nehézséget leküzdve, a gépgyár ma is gyártja a legmodernebb mezőgazdasági gépeket a mezőgazdaságból élők, a földművelő gazdák legnagyobb megelégedésére. És mindegyik, a gyárból kikerült, a földeken dolgozó mezőgazdasági gépen ott van a garanciát, a bizonyosságot jelentő védjegy, a márkanév: KÜHNE.