Erdőkerülők

2025. augusztus 29-én lesz 499 éve, hogy Mohácsnál a II. Lajos királyunk vezette 25 ezer fős magyar sereg teljesen odalett az I. Szulejmán szultán (kit életében a „Dicsőséges”, a „Nagy”, és az „al-Kanuni”, a „Törvényhozó” névvel is illettek) vezette török sereg ellen vívott csatában. Királyunk is odaveszett, hősi halált halt. A török 2000 magyar vitézt ejtett foglyul. A csata után kivégezték őket, mindnek azonnal fejét vették. És akkor ez kegyes halál volt számukra, mert Szulejmán Nándorfehérvár 1521-es elfoglalásakor a magyar foglyokat elefántokkal tapostatta szét…

A Királyi Magyarország 1514-1526 közötti időszakban belpolitikailag instabil, a központi hatalom gyenge, az országgyűlés határozataiból és törvényeiből mindenki csak azt tartja be, amit jónak tart. Az 1520-as években Magyarországon három önálló haderő létezett, amely már önmagában jelzi a feudális széttagoltságot. A király mellett hadsereggel rendelkezett Báthori István nádor és Szapolyai János erdélyi vajda is.

1521-től már állandó török hadtest állomásozott a délvidéki Szerémségben. A Zsigmond által létrehozott déli végvárrendszer teljes megsemmisülése zajlott le néhány év alatt; Szabács, Nándorfehérvár, Zimony, majd Pétervárad, Újlak, Eszék elvesztése. Az ország területi integritása már 1521-től sérült, a török megyényi területeket foglalt el.

Szapolyai János 1526-ban I. Szulejmán közeledésének hírére elindult csapataival Mohács felé, de a csatatérre nem érkezett meg. Serege (10-15 ezer fő) Szegednél vesztegelt, „várakozott”, vagyis szándékosan "lekéste" a mohácsi csatát…

A Mohácsi csata „egyenlege”: meghalt a király II. Lajos, 28 báró, 7 főpap, és a megyés ispánok többsége. Ezzel az államvezetés legfelső és középszintje gyakorlatilag kihalt, elpusztult... A páncélos lovagok, a zsoldos- és gyalogos katonák, valamint a tüzérek mind holtan maradtak a mohácsi síkon...

Szapolyai az érintetlen haderejével Szeged mellett vesztegelt még akkor is, amikor a törökök kardcsapás nélkül bevették Budát, aztán Pestet, majd ütközet nélkül(!) elhagyták az országot. Csak előtte jól kirabolták a királyi várat (ekkor „kelt lába” Mátyás királyunk híres könyvtárának, a Bibliotheca Corvinianának, a Mátyás kódexeknek, a Corvináknak…) és mintegy „ráadásként” felgyújtották a két várost…

Ferdi efendi, török történetíró beszámolója arról, amikor Szulejmán csapataival bevonul a védtelenül hagyott Budára (törökül Budun, Budin):

„… a Budun várában lakó hitetlenek nem bízván várukban és a szent harczczal foglalkozó hadsereg támadásának ellentállni nem levén erejök: kényszerűségből megszöktek, a várat üresen hagyták s legnagyobb részük csak életéért remegve javaival és ingóságaival sem törődött, úgy hogy a feslett erkölcsű hitetlenekből a szegényeken és zsidókon kívül senki sem maradt benne. Mikor a napként ragyogó zászlók e város környékére vetették fényüket, az említett zsidók, halotti leplet akasztva nyakukba, elébe jöttek a győzelmes hadseregnek s a föld porához dörzsölve arczukat, kegyelemért esedeztek. Alázatos kérelmük a meghallgattatás helyére jutván, személyük és vagyonuk számára kegyelmet nyertek s az említett zsidók, a kik 2000 családnál nagyobb számmal voltak, az iszlám országába küldettek hajókon (érts, eladták őket rabszolgának). A gonosztevő király fegyver és kincstárában talált fegyverek, összes hadiszerek és kincsek mind lefoglaltatván szógyorsaságú hajókon Belgirád várába küldettek.”

Midőn a győzedelmes, fényességes tekintetű szultán megszemlélte a várat, ezalatt a serege hidat vert a Dunán, és megkezdte átkelését a pesti oldalra. 14-én felgyújtották a várost, hajóra rakták a palotában talált kincseket, köztük azt az óriás ágyút, amelyet Hunyadi János zsákmányolt 1456-ban Nándorfehérvár alatt. A szultáni sereg szeptember 25-én indult vissza Isztambul felé. Addigra portyázói a főváros körüli területeket Egertől Győrig kifosztották, a falvakat felgyújtották, elpusztították, lakosságát leölték… ("Emberi" mentalitásukat tekintve a török pontosan ugyanolyan barbár nép volt, mint a mongol tatár. Primitív vadságuk ellenpéldájaként emlékezzünk Mátyás királyunkra, aki úgy hódította meg a Nyugat-Római Birodalmat és fővárosát, hogy egyetlen katona sem esett el, lakónak semmi bántódása nem esett, nem volt fosztogatás és nem gyújtotta rájuk a várost... Kulturáltan is lehetett "hódítani", ha már hódítani kellett...).

1526 után polgárháborús helyzet alakult ki a „két király”, Szapolyai János és Ferdinánd császár között: marakodás a koronáért, a hatalomért… Ahelyett, hogy a török elleni védekezéssel foglalkoztak volna!.. Az állandó viszálykodások és főúri klikkek tönkretették Magyarországot. Szapolyai maga is tevékeny részt vállalt a belviszályokban, passzív, nemtörődöm, felelőtlen hozzáállása nagymértékben hozzájárult az ország hanyatlásához, tragédiájához. Egyáltalán nem volt jó magyar király, inkább az ország árulója és szégyene… (Amit tett, illetve nem tett Mohácsnál, az gyalázatos, kritikán aluli volt!..). Miatta jutott Magyarország akkor végveszélybe és ebből kifolyólag, később, történelme során a tragikus helyzetek végtelen sorozatába…

1541: Szulejmán erős sereggel tér vissza Magyarországra. Ellenállás semmi. Szapolyai (ki közben megszerzi az áhított koronát és I. János király néven trónra lép) és a zászlós nagyurak még a fülük botját sem mozdítják… A török egyetlen kardvágás nélkül foglalja el Budát és vele Magyarországot… Magyarország szabad préda a török előtt…

Ha megnézzük a fent leírt szomorú eseményeket, és annak előzményeit, akkor láthatjuk, hogy Mohács előtt a török veszély első jele a déli végvárak és különösen a Magyar Királyság kulcsának és déli kapujának számító Nándorfehérvár eleste volt 1521-ben. Mit kellett volna tennie ekkor a magyar királynak? Sereget gyűjteni, megerősíteni a déli, még álló várakat és a törököt megtámadni, visszaűzni. De mit tett a király? Semmit. Mentségére legyen szólva, hogy Lajos, trónra lépésekor még csak 10 éves volt. De a királyi gyámjai és a magyar főurak sem tettek semmit, pedig a török veszély egyre nyilvánvalóbb volt. Ebből egyenesen következett a szinte végzetesnek számító Mohácsi csatavesztés, 1526-ban. Mohács, bár végzetesnek tűnt, de ekkor is lett volna még egy utolsó utáni lehetőség, hogy az ország ne kerüljön mégse török kézre! Ugyanis Szulejmán Mohács után még meglátogatta Pestet és Budát. Mint az előbb írtam, Budát kirabolta, majd mindkét várost felgyújtotta. Aztán, mint aki jól végezte dolgát kivonult az országból és 15 évig nem is hallottunk felőle. Valószínűleg a Török Birodalom Kis- és Belső-Ázsia tartományaiban fellángoló lázadásokat kellett levernie. És ekkor, itt lett volna a nagy lehetőség a Magyar Királyságnak, pontosabban Szapolyai Jánosnak, a II. Lajost követő királynak, hogy kihasználja az időt. Azt a nem is annyira kevés, de drága időt, egészen pontosan 15 évet, ami Mohács 1526-os éve és az 1541-es évig eltelt. Ugyanis 1541-ig Szulejmán felénk se nézett. Ezt a 15 évet (soha vissza nem térő lehetőség volt!) kellett volna kihasználnia Magyarországnak, a királynak, hogy erős hadat gyűjtsön, az országot, a déli végeket megerősítse, mert nyilvánvaló volt, hogy előbb vagy utóbb, Szulejmán újra meg fogja támadni Magyarországot! Ezt még a vak is látta. És mit tett a király, Szapolyai János? Semmit! A pártoskodással, a belső torzsalkodással, Ferdinánd császárral a koronáért való hadakozással volt elfoglalva. Aztán egyszer csak Szulejmán, 1541-ben megjelent a Budai vár falai alatt, 50 000 fős seregével. De ha csak tíz janicsárt hoz magával, az is elég lett volna, mert Budát tíz katonájával (ahogy tanultuk az iskolában, csellel), egyetlen kardvágás nélkül foglalta el. És ezzel Magyarországnak vége lett, megkezdődött a török rettenetes 150 éves uralma, a magyar népre nézve a nyomorúságos, sanyarú rabszolgasors…

„1526. augusztus 29-én a Magyarországra törő, I. Szulejmán szultán túlerőben lévő serege Mohácsnál megütközött II. Lajos király seregével, és a magyar sereg véres csatában megsemmisítő vereséget szenvedett. A király is elesett, nehéz vértjében a Csele patakba fulladt. A súlyos vereség után a török elfoglalta az ország középső részét és a Királyi Magyarország három részre szakadt...” Ennyit tanulunk a mohácsi csatáról iskolai történelem óráinkon, pedig ha egy kicsit jobban beleásunk az akkori történelembe, akkor megismerhetünk két rendkívüli embert, akik megpróbálták megmenteni az országot ettől a katasztrofális vereségtől, a majdnem teljes országpusztulástól.

Két emberről fogok mesélni, két tehetséges, karizmatikus, művelt emberről, akiknek akár sikerülhetett is volna a tervük, ha nem vetül ellenük a rengeteg buktató gáncsoskodás, a gyarló szűklátókörűség, a rengeteg ellenérzés és gyűlölet. Egy magyar királyi párról mesélek, akik közül az egyikük, II. Lajos magyar király - született Jagelló Lajos - aki király létére az első sorban harcolva (!), fiatal életét feláldozva esett el a csatában, a másikuk az ő hitvese, Ausztriai Mária, az „idegen” magyar királyné, aki „idegen” létére, szintén az életét kockáztatva próbálta Magyarországot megmenteni abban a vészterhes időben.

Habsburg Mária nevét még azok is alig ismerik, akik jártasak a történelemben. Ha megemlítjük, hogy II. Lajos felesége volt, akkor talán Lajosról beugrik, hogy „ja, ő volt az a srác, aki belefulladt a Csele-patakba”, meg hogy „az, aki elbaltázta Mohácsot”.

Mária - szüleik korai elvesztése után - a testvéreivel nagyapjuk, I. Miksa német-római császár gyámsága alá került. Miksa nagy spíler volt, nagyon komolyan vette a Habsburgok családi jelmondatát: „Mások háborúzzanak, de te, boldog Ausztria, házasodj!” Ennek megfelelően a nagypapa császár mind a hat unokáját európai uralkodói, királyi családokba házasította be. Az életkor nem számított, mert ezek a frigyek a jövőnek szóltak, szerződéses megállapodású házasságok voltak, papíron: a leendő menyasszony vagy vőlegény lehetett gyerek, vagy akár csecsemő (mint Mária is)…

Mária és Lajos – a megállapodás szerint - születésüktől fogva jegyben jártak (Lajos még meg sem született, Mária pedig pár hónapos volt csupán ekkor), de már az első pillanattól kezdve, az első találkozásuk után szerelmesek lettek egymásba. Lajos tizenöt, Mária tizenhat éves volt, amikor összeházasodtak. Habsburg Mária, Kasztília infánsnője, Ausztria főhercegnője 1522. január 13-án Budán ment feleségül a Jagelló-házból való II. Lajos királyhoz, Magyarország és Csehország uralkodójához.

Az érett, erélyes kezű Mária mindig szilárdan kiállt férje mellett. Már az első pillanattól kezdve, az ország vezetésében is sokat segített Lajosnak. Mária is a központi hatalmat, az uralkodó személyes tekintélyét igyekezett erősíteni - szemben a helyi oligarchák és a rendek hatalmi törekvéseivel -, de sikertelenül. A király környezete, a magyar nagyurak nem szívelhették az idegen származású királynét. Elutasították, ezért intrikálni kezdtek ellene. „Lotyónak” bélyegezték, „latornőnek” csúfolták (latornak akkoriban a bűnözőket nevezték így).

Mária fiatal kora ellenére rendkívül okos, művelt volt. A klasszikus műveken kívül kifejezetten érdekelte a gazdaság, a politika és a politikatörténet. De Lajosra sem lehet panasz, ami a műveltséget illeti. Ő is, Mária is hat nyelven beszéltek. Két pallérozott elme: mindketten a korszak neves humanistáitól és skolasztikusaitól tanultak, mondhatni a legmagasabb szintű tudományosságot szívták magukba kisgyermekkoruktól kezdve. És persze álmodoztak. Nem csak a szerelemről, hanem arról is, hogyan tudnának jól uralkodni. Csak egy baj volt, hogy amikor Lajos trónra került, üres volt a kincstár, nem volt pénz... Ugyanis az történt, hogy Lajos királyi apja, Ulászló, uralkodásának vége felé stroke-ot kapott, és teljesen leépült. Annyira, hogy magyarul is elfelejtett, és csak annyit tudott mondani: „dobzse”, „jól van, rendben van”. Ezt használták ki a kapzsi magyar nagyurak, és hordták szét néhány év alatt az államkincstárat és a királyi földvagyont. Lajos teljesen eladósodott és a királyi javadalmak, birtokok, várak a magyar oligarchák kezére kerültek.

Ekkor – mint fény az éjszakában - érkezett meg Mária Magyarországra, a királyi udvarba, nagy tervekkel, bátor elképzelésekkel. Olyan nagyokkal, hogy több száz évvel megelőzte a saját korát. Lajossal egy olyan országot álmodtak meg, ahol az erős királyi hatalom biztosítja a városok, bennük a polgárság fejlődését és megerősödését, a kereskedelem, a manufaktúra fellendülését, amit, ha kell, a hatalom adó- és vámkedvezményekkel is támogat. Ahol a királyi hatalom biztosítja az ország és lakóinak biztonságát, erős központi zsoldos hadsereg felállításával, a főurakra, a főúri bandelliáris hadakra támaszkodva, a déli határvidék várrendszerének megerősítésével. Mert mi fogadta Máriát amikor a magyar királyi udvarba érkezett?: meggyengült központi hatalom, üres államkincstár, ma úgy mondanánk üres kassza, korrupció, pénzmosások, hatalmi/gazdasági összefonódások szövevénye, a főurak részéről gyanakvás, ellenszenv, majd gyűlölet. Tervei megvalósításához azonban pénzre volt szüksége, ennek első lépése a szétosztott, elherdált, szétlopott királyi javadalmak visszaszerzése lett volna. Mindenekelőtt határozottan visszafogta a dőzsölést és a további „állami vagyon” elosztogatását. Lajos és Mária a bányajavadalmakat és az egyéb királyi jövedelmeket is megpróbálták visszaszerezni, hogy feltölthessék a kincstárat. De a magyar urak abban a pillanatban egy emberként fordultak a király és Mária ellen, amint veszélyben érezték az egyébként jogtalanul szerzett vagyonukat (még jó, hogy Máriát nem gyilkolták meg, mint korábban, a valóban idegenszívű Gertrudist, a „merániai szukát”…).

A nagyurak sajnos csak a pénzes bugyellárisuk szájáig láttak el: nem látták meg Mária nagy elgondolását, hogy a királyi hatalom megerősítése nyújt egyedül esélyt az ország erejének helyreállítására, a fenyegető török veszély kivédésére… Mert lassan már nem arról volt szó, hogy Mária reformjaival fel lehetne virágoztatni Magyarország gazdaságát, ki lehetne mozdítani a mélypontról az anarchiába süllyedt országot, hanem hogy megmaradunk-e a ránk leselkedő török nyomással, támadással szemben. Magyarország fennmaradása volta tét!.. A magyar főurak annyira szemellenzősek voltak, hogy az 1526-os rákosi országgyűlésen (a szó szoros értelmében a küszöbön álló Mohácsi vész árnyékában!) az alapvető védelmi intézkedésekre szánt pénzt sem szavazták meg! Tomori Pált, a déli végek kapitányát, intő szavai miatt nem egyszer hangosan kiröhögték, és annyi pénzt sem adtak például a kulcsfontosságú déli, folyami védelemre, mint amennyibe egy komoly fogadás került a korszakban! (A hős Tomori is odaveszett Mohácsnál…). Ellehetetlenítették azt is, hogy a király egy erősebb, jobban felfegyverzett zsoldossereget állítson fel és úgy indulhasson a csatába.

És ekkor jött Mária, a magyarok királynéja, hogy valamiképpen megmentse Magyarországot. Mária a saját ékszereit adta el, hogy a királynak legyen annyi saját katonája, hogy egyáltalán el tudjon indulni Mohácsra. De máshonnan nem jött segítség. A nagy múltú Hunyadi család kihalt, nem volt ki égő fáklyaként, lesújtó kardként segítse a magyarokat a csatában: nem volt már Hunyadi János, a „Törökverő”, nem volt már Hunyadi két fia, Hunyadi Mátyás, a Bécset is meghódoltató és nem volt a másik Hunyadi „gyerek”, Hunyadi László sem, aki szintén egész életében a ránk acsarkodó török ellen harcolt, s akinek az volt a „jutalom” mindezért, hogy fiatalon (26 éves volt…) a Habsburg császár Budán, a Szent György téren (a mai Sándor palota előtti tér) kivégeztette, egy ócska vérpadon lefejezve… De azt is pitiáner, slendrián módon végezték, mert csak a negyedik bárdcsapásra sikerült lecsapni a hős Hunyadi fejét…

A zászlós uraknak kötelességük lett volna a csapataikkal csatlakozni a hadba induló király seregéhez. A királynak tett esküjük is erre predesztinálta őket! De furcsamód a magyar főurak seregei nem érkeztek meg idejében a tolnai táborba… A legnagyobb veszteség Szapolyai János (Lajos legnagyobb ellenlábasa) és Frangepán Kristóf horvát bán seregeinek távolmaradása volt (a bán még gúnyolódott is Lajos és a magyar sereg pusztulásán…) ami lényegében már előre el is döntötte a csata sorsát (az áruló Szapolyai, seregével tétlenül várakozott Szegednél, amíg közben zajlott a csata Mohácsnál!..). Bebizonyosodott, hogy a két nagyúr serege, külön külön 20-25 ezer, tehát mintegy 45 ezer főnyi katona nem vett részt a sorsdöntő csatában! Ha részt vettek volna.... (!). Az is bebizonyosodott, hogy szándékosság és hatalomvágy állt a háttérben: Szapolyai szinte kívánta a király halálát és hogy az csatát veszítsen, mert akkor a sértetlen seregével nagyobb nyomatékkal tudná megszerezni az áhított koronát... A bán pedig "nem nagyon" szívlelte a magyarokat...

Mária királyné augusztus 30-án Budán tartózkodott, mikor estefelé megérkezett hozzá a csatavesztés híre. Még az éjszaka udvarával elhagyta a várost és Pozsonyba menekült. Kincseit hajóra rakatta, és elindította őket a Dunán Bécs felé (inkább ő, a törvényes királyné. az özvegy vigye a kincseket, mint a török…). Esztergom alatt a galád Kun Pál esztergomi várnagy és katonái megtámadták a menekülő királyné hajóit, a kincses hajót kirabolták, elsüllyesztették, a kísérők egy részét megölték, az udvarhölgyeken és a nőcselédeken erőszakot tettek. (Istenemre mondom, hogy helyettük is szégyellem magam, hogy „magyar” létükre ilyen gyalázatos tettet követtek el… Mi, magyarok nem ilyenek vagyunk…).

Mária visszatért Bécsbe. De nem tétlenkedett, hanem megvalósította azt az álmot, amit szinte gyerekfejjel álmodtak meg Lajossal együtt.

Ugyanis V. Károly császár a saját húgát, a 25 éves Máriát nevezte ki Németalföld királyi főkormányzójává, amit csaknem 25 éven át töltött be. És most érdemes megfigyelni, hogy ez a fiatal, „tapasztalatlan” királyné mit tett Németalföldért, és ennek fényében mit tehetett volna Magyarországért, ha magyar királyné marad és 1526-ban Mohácsnál győzünk és II. Lajos nem esik el a csatában, hanem a főurak seregeivel együtt győztesként kiszorítja a törököt az országból, ahogy Hunyadi János tette… Mária a rábízott Németalföldi országrészt hozzáértéssel és nagy gondossággal irányította. Megszilárdította a 17 tartomány központosított igazgatását. Fejlesztette a kereskedelmet, utakat, palotákat, a polgárságnak házakat építtetett. Kormányzása alatt Antwerpen Európa legnagyobb kikötővárosává fejlődött. Mária megerősítette a tartományok katonai védelmét, főképpen a francia fenyegetés miatt. Uralkodása alatt a határvidéken számos új várat építtetett (ahogy a magyar királyoknak is új várakat kellett volna építtetniük a déli határvidéken és a régi várakat megerősíteniük, a fenyegető török veszélyre felkészülve…). Mária királyné bőkezűen támogatta a kézművességet és a művészetet. Neves itáliai festőket hívott meg udvarába, köztük a velencei Tizianót is (nem semmi…).

Németalföld infánsnőjeként bevezette azokat a gazdaságélénkítő reformokat, amelyeket Magyarországon elképzelt, de végbevinni a magyar ármány miatt nem tudott. Adó- és vámkedvezményekkel támogatta a városokat, a polgári fejlődést, ösztönözte a (tengeri) kereskedelmet, toleráns politikát gyakorolva engedélyezte a protestáns vallás terjedését (ő maga katolikus volt), és végül egyesítve a tizenhét tartományt, egy egységes, virágzó Németalföldet hozott létre. A saját korát megelőző reformjai indították el azokat a gazdasági folyamatokat, a szinte töretlen fejlődést, amelyeknek a haszonélvezői a mai Hollandia és Belgium jóléti társadalmának polgárai. Nekünk magyaroknak pedig maradt a török lerabló uralma 150 évig, az ellenreformáció pokla, amikor vallási alapon ölte egymást a magyar és a harmadik jobbágyság elszegényítő rendszere, ami a tizenkilencedik század közepéig bebetonozta a feudális viszonyokat. És mindaz, ami ezek révén és ezek után következett…

Mert mi lehetett volna, ha a történelem kereke szerencsésen fordul számunkra és Lajos és Mária megvalósíthatták volna közös álmukat, Magyarország felemelkedését, megerősödését politikai, gazdasági, kulturális, katonapolitikai téren… Ha így történik, akkor, 500 évvel ezelőtt ott tartottunk volna, ahol akkor Németalföld, ma pedig, ahol Hollandia és Belgium tart. De nézzük, hogy mi jutott nekünk Mohács, a tragikus csatavesztés után: a kezdeti interregnum, polgárháború és belviszály után a 150 éves török elnyomás és rabszolgaság, majd a majd’ 150 éves Habsburg elnyomás és szolgaság, benne a vérbe fojtott 48-as szabadságharccal, a Habsburgok miatt az első világháború vértől mocskos lövészárkai, emiatt Clemenceau kegyetlen Trianoni békediktátuma, benne egy szétmarcangolt országgal és egy széttépett nemzettel, Chamberlain és Churchill engedékeny, felelőtlen politikájának köszönhetően a Hitler kirobbantotta II. világháború minden borzalmával, a német megszállás, majd a sztálini szovjet megszállás, a lélektelen kommunista-szocialista uralom, benne a véresen levert 56-os forradalom, a szovjet tankon ücsörgő Kádárral, az akasztófás Biszkuval, „újkori” történelmünkben pedig a tömeggyilkos, pufajkás Horn Gyula miniszterelnöksége, a III/III-as szovjet ügynök Medgyesi Ferenc miniszterelnöksége, a hazáját és a magyar nemzetet eláruló, a nemzettestvéreinktől a kettős állampolgárságot megtagadó, Budapest fele lakosságát véresre verető Gyurcsány Ferenc és legvégén a liberalizmus szabadosságának fertője jutott. E hosszú idő alatt (500 év) nézzük meg, hogy mára hova jutott, hova fejlődött a szabad, demokratikus Nyugat, benne Hollandiával és Belgiummal… Ezeknek az országoknak a szabadságához, jóléti, társadalmi, szabad fejlődéséhez kellett egy okos, tudatos nő áldozatos szíve, keze munkája, akit úgy hívtak, hogy Habsburg Mária…

Mária 21 éves volt, amikor Lajos meghalt a Mohácsi csatában. Öt évig élt vele boldog házasságban. Sohasem ment újra férjhez, férjét, szerelmét, királyát haláláig gyászolta. Élete vége felé végrendeletet ír, benne a következő sorokkal:

"...Férjemnek, a királynak halála óta egy aranyból való szívet hordtam magamon. Ő is viselte ezt élete végéig. Parancsolom, hogy halálom után ez a szív, azzal a lánccal együtt, amelyen függ, beolvasztassék és a szegények között osztassék szét. Két embernek útitársa volt ez a szív, mindhalálig. Két emberé, aki életében, szerelmében, érzéseiben egymástól soha el nem vált. Ezért hát semmisüljön meg ez az aranyból való szív, és veszítse el alakját... éppen úgy, mint az egymást szeretők testei..."

(Mária láthatatlanul sugárzó, tündöklő személye olyan volt Magyarország történelmében, mintha a Jóisten küldte volna a magyaroknak abban a sorsdöntő, nehéz időkben. Egy isteni ajándék. Egy óriási, egyetlen, soha vissza nem térő lehetőség... Csakhogy mi, balgák, nem éltünk ezzel a lehetőséggel, eljátszottuk, "nem vettük a lapot". Csak a pitiáner, önös, önző érdekeinket helyeztük az első helyre, és nem az ország, a hazánk, Magyarország érdekét. Nem láttunk tovább az orrunk hegyénél. Engedtünk az ármány, az önzés, az árulás ördögi kísértésének és a közénk tévedt fénylő csillagot száműztük, pedig csak azért jött, hogy segítsen rajtunk...

A mélyvízben fuldokoltunk, Isten látta és mentőövet dobott nekünk, de mi nem kapaszkodtunk a mentőövbe, hanem ellöktük magunktól és konokul fuldokoltunk tovább... És nem vettük észre azt sem, hogy a vízen egy hatalmas, sötét, feneketlen örvény közelít felénk...

Szűz Mária, Magyarország Nagyasszonya, országunk Patrónája, Mária személyében elküldte védő angyalát, de nekünk nem kellett, nem ismertük fel a mentőangyalt, sőt még a szárnyait is levágtuk... Pedig megmenthetett volna bennünket, a magyarságot, Magyarországot, de mi nem hagytuk, hogy megmentsen. Nem vettük észre, hogy egy angyal szállt le közénk...)