A vértes-hegységi Gánton (Oroszlánytól délre) a bányászati tevékenység segítségével került külszínre az úgynevezett őskarszt. Az őskarszt olyan karsztos képződmény, mely a korábbi földtörténeti korokban (Jura időszak, 195-137 millió év) oldódott vissza, és jellegzetes geomorfológiai formáit a fiatalabb, tehát később kialakult képződmények betakarták, megvédve a teljes lepusztulástól. Ezt aztán a bányaművelés során letakarították, és így került napvilágra az egykori karsztos réteg. Európában is ritkaságnak számít.
Gánttól délre, a Vértes-hegység lábánál találjuk a Gánti bauxitbánya, ma már - egy részén - múzeumként működő látványos külszíni fejtését. A mára már bezárt bánya mindössze 62 évig üzemelt 1926 és 1988 között. Gánt mellett összesen öt helyen is felszíni kőfejtő működött. Valamennyi bánya kimerült a 80-as évek végére, bezárására ezért került sor. Ez idő alatt 13,6 millió tonna nyersanyag került kitermelésre. A gánti bauxitbánya a kinyert mennyiséget tekintve egykor Európa legnagyobb bauxit-kitermelése volt.
A bauxitlelőhelyre ugyan 1920-ban találtak rá, 6 évig nem kezdődtek meg a munkálatok. A kibányászott bauxitot Németországnak adta el az állam.
Míg a Bagoly-hegy lábánál található ismertebb bányából a Duna-Ipoly Nemzeti Park tansövényt alakított ki, a többi elhagyatott terület, amit a természet próbál a magáévá tenni ismét. De az egész kiterjedt bányaterület természetvédelem alá esik.
1920-ban Balás Jenő bányamérnök hatalmas karsztbauxit-telepre bukkant az addig viszonylag jelentéktelen, csendes kis falu, Gánt határában. Hosszas előkészítő fázis után 1926-ban indult meg a kitermelés. Ha ma körbesétáljuk Gántot, déli és keleti oldalában meghökkentő látványra lelhetünk: óriási, hullámos felszínű területeket fed a vörös, apró szemcséjű kőzet.
Az 1930-as években már a világ legtöbbet termelő bauxitbányái közé tartozott, így aztán nem is meglepő, hogy a II. világháború idején Németország is szemet vetett rá. A világégés során teljes kapacitását a német hadiipar szolgálatába állították. A csúcsteljesítmény éve 1953 volt: ekkor 600.000 tonna ércet nyertek ki a bányarendszerből. A bánya nem csak a mennyiséget, hanem a minőséget tekintve is az élvonalba tartozott. Előnyére vált, hogy a kevés kovasav mellett nagy arányban volt benne titán, cirkónium, króm, gallium és berillium. Egymás után nyíltak a különböző külszíni fejtések, az utolsóban az 1980-as évek elején indult a munka (ebben található a ma látogatható tanösvény). Ez már nem volt hosszú életű, ugyanis 1988-ra eljött az a pont, amelytől fogva a működés már nem lett volna gazdaságos, így a bányák bezártak. Azóta sok tájsebet helyreállítottak (rekultiváltak) és beerdősítettek.
De miért volt szüksége a fémre éhes német hadiiparnak a gánti bauxitra? Ez a kőzet a timföldgyártás alapanyaga, melyre az alumínium előállításához van szükség. A németek a hadiipari repülőgépgyártás céljára használták fel, hiszen a franciáktól nem kaptak több bauxitot. (Ne felejtsük el, hogy a két világháború között, ill. előtt vagyunk. A franciák ugyan nem adtak bauxitot, de hagyták, hogy az egyre jobban fasizálódó Németország szép lassan felfegyverkezzen és végül revansot vegyen, az egész világot belesodorva a háborúba. Pedig a franciák és az angolok megtiltották a fegyverkezést a németeknek 1920-ban, a Versailles-i Békeszerződésben (több mint 8 pontban demilitarizálták (leépítették, ill. felszámolták) a német hadiipart és a hadsereget, amely pontok, szankciók betartását szigorúan ellenőrizniük kellett volna! Azért, hogy ne ismétlődhessen meg az első világégés. De nem tették!) Így, gyakorlatilag el lehet mondani, hogy a II. világháború kitöréséért nem Németország, hanem Franciaország és Anglia az igazi felelős: ugyan Hitler robbantotta ki a világháborút, de okozója, előidézője, felelőse a két, az orráig sem látó, gondatlan - és akkor nagyon-nagyon finoman fogalmaztam - Antant-, ill. Szövetséges hatalom volt).
A bauxit csapadékos éghajlaton, tartósan magas
hőmérséklet hatására keletkezik többféle kőzet málladékaként. A forróság és a
nedvesség hatására ugyanis a kőzetben lévő kémiai anyagok jelentős része
kioldódik - kivéve az alumínium, a titán és a vas, melyek oxidként halmozódnak
fel. A bauxit éghajlatjelző kőzet: a keletkezéséhez szükséges klimatikus
körülmények csak trópusi éghajlaton fordulnak elő. Ez azt is jelenti egyben, hogy a
ma a Dunántúl aljzatát képező kőzetlemez-töredék egykor trópusi területen (akár a mai Afrika helyén)
helyezkedett el, csak a későbbiekben sodródott mai helyére. A
Dunántúli-középhegység bauxittelepei általában karsztos kőzetek mélyedéseiben,
töbreiben estek csapdába, ahová folyóvízi szállítás útján kerültek. Később
betemetődtek, hogy aztán az emberi beavatkozás, a bányászkodás során lássanak
újra napvilágot. (A másik trópusi karsztvidék Magyarországon, az Úrkúti őskarszt. Európában csak ez a kettő van). Brazília mellett még Ausztrália, Kína, Guinea és India a legnagyobb bauxit-lelőhelyek.
A bauxitnak és a karsztosodott mészkőnek is a vörös, helyenként lilás-barnás színe nem az alapkőzet eredeti színe, hanem a magas vas-oxid (barna, vörös, sárga) és a mangántartalomtól (lila) származik. (A Mars bolygó felszíne is a magas vas-oxid tartalomtól "vöröslik"). A bauxit eredeti színe fehéres, vagy sárgásszürke, a mészkő is egészen világos fehéres szürke. A vas és a mangán sem csupán felületi szennyeződést okozott a mészkőben, hanem az évmilliók során átitatva (impregnálva) a kőzetet, több méteres vastagságban színezte azt meg. A mészkő felületén szép karsztos oldásformák láthatók. A bauxitbányák látványa gyakorlatilag egy időutazásra csábít. És egy űrutazásra, mert mintha a távoli vörös bolygó, a Mars felszínére lépnénk. Sétálhatunk a Mars tűzben égő kanyonjaiban, vöröslő fennsíkjain, bíbor- és skarlátvörös homokhegyein, és barna, sárga kovásmárga folyamokat, agyagágyakat láthatunk). A színek olyan tobzódását találjuk, ami igazán felejthetetlen élménnyé teszi a bolygóközi kirándulást a „Marson”. Az uralkodó szín mindig a téglavörös és a karmazsinvörös, de sziklafalakon, kőfolyásokon elképesztő lila, sárga, fehér, fekete kombinációkat láthatunk. A felszíni rétegeken vasas gömbszemcsékből álló ún. „vaskalapot” figyelhetünk meg, ez hematitból áll. Ha a látvány kevés, gyűjthetünk igen jó állapotú kb. 20 millió éves tengeri csigákat, kagylókat és ha jó a szemünk, találhatunk gipszkristályokat, szivacstűket is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése