Esthajnalcsillagocska megérkezik a Földre

                            Esthajnalcsillagocska megérkezik a Földre

 

Van egy csillag a nyári égbolt milliárdnyi csillaga között, amelyik a legszebb, a legragyogóbb, és a legtündöklőbb mindközül. Az, hogy megszületett, hogy létezik, hogy van, az maga a Titok… Amikor a Nap már aludni tér és bíborvörös felhődunyhájával állig betakarózik az alkonyati ég horizontján, nos, ez a csillag gyújtja meg legelőször a fénylő, égi lámpását, pedig - ha jól meggondoljuk - még nincs is igazi sötétség, még szinte világos van. Ezt a fénylő csillagot úgy hívják, hogy Esthajnalcsillag. Aztán amikor a Nap már hortyogva húzza a lóbőrt a Föld túlsó felén és az éjszaka sötét kupolája ráborul a világra, csak akkor bukkannak elő a többi apró, pirinyó csillagocskák, a maguk reszkető, pislákoló, haloványsárga fényükkel. Esthajnalcsillagocska fénye viszont vakítóan hófehér és merészen szórja tündöklő fényét szerte-szét az éjszakában, mint egy világítótorony a sötét tengeren. 

  Amikor aztán tényleg teljesen besötétedik, amikor Hold asszonyság is méltóságteljesen felkel a fényességes holdudvara kíséretében és sápatag, áttetsző, csillagokkal ékesített uszályát szétteríti a koromsötét égbolton, hát akkor kezdődik el a bál, akkor kezdődik csak igazán a csillagok szemet gyönyörködtető, elbűvölő tánca. Esthajnalcsillagocska és a többiek ilyenkor őrületes rohangálásba, incselkedő játékba kezdenek az égen és abba sem hagyják reggelig.

   Egy nap - millió és még milliónyi áttáncolt báli éjszaka után - Esthajnalcsillagocska olthatatlan vágyat érzett, hogy útra keljen, világot lásson és felfedezze a Világmindenséget. Elhatározta, hogy felkerekedik és elmegy egy jót kirándulni… Nem is tétlenkedett sokat, hátára kapta kedvenc pillangós hátizsákját és elindult… Szélfutta csillagfelhőn utazott. Sok-sok csillagóceánt szelt át: izzó Napok, sziporkázó csillagok, különös bolygók milliárdjait hagyta maga mögött. Keresztül-kasul barangolta a Teret. Ezernyi csodát látott útja során: látta, hogyan születnek meg kistestvérei, a kicsi csillagocskák az égi csillagbölcsőkben, látta, hogy a Naphoz hasonló óriáscsillagok hogyan kelnek életre, amikor begyújtják a hatalmas, tüzes kemencéjüket és látott az égre fénycsíkot rajzoló hullócsillagokat az óceánba zuhanni, majd egy jót korcsolyázott a Nap vékony jegén…. Egyszer, amikor egy tüneményes, fehér vattapamacsos, kék színű bolygó mellett haladt el - s ez a bolygó, nem tudta hogy miért, de valamiképpen megdobogtatta a szívét - megpillantotta a tengerek királyát, amint tengerikagyló-szekerén szánkázott a hullámzó tenger tetején. Tejfehér igazgyöngyökkel díszített aranyszekerét ezüstös hátú delfinek és lobogó sörényű tengeri csikóhalak húzták. A király homlokát aranyozott korallkorona ékesítette, kezében az aranytól súlyos háromágú szigonyát tartotta, fenséges pózban. De csak egy látomásszerű szemvillanás volt az egész, amit Esthajnalcsillagocska láthatott, mert a következő pillanatban a csillámló vízfüggöny összezárult, a királyi fogat a habok alá bukott és eltűnt a hullámok között. 

 

   Egyszer csak egy tucatnyi fénylő üstököst vett észre. Olyanok voltak, mint égő, világító fáklyák ez éjszakában. A sötét Semmiből előbukkanó üstökösraj egyenesen a Nap felé száguldott. Hosszú, tüzesen lobogó üstökhajuk és a vállukról hosszan elnyúló, tüneményesen gyöngyöző párapalástjuk végét nem is lehetett látni, olyan hosszú volt. 

‒ Hová, hová ilyen nagy sebbel-lobbal? – kérdezte egyiküket.

‒ A fényességes Napot akarjuk megkerülni, aztán folytatjuk utunkat tovább a távoli világűrbe, új, ismeretlen horizontokat felfedezni ‒ válaszolta az.

‒ Nem fogtok elolvadni, vagy megégni, ha a Nap közelébe értek? – kérdezte tőlük kissé aggodalmaskodva Esthajnalcsillagocska.

‒ Nem, mert vigyázni fogunk, hogy ne kerüljünk túl közel. Különben is itt van nálunk egy-egy porral oltó tűzoltó-készülék, ha szükség lenne rá.

- Igen az valóban nagyon praktikus... - hagyta rá Esthajnalcsillagocska.

   De ekkor az egyik üstökös hirtelen nagy bajba került. Talán túl közel merészkedhetett a Naphoz, mert a Nap lángsugarai, forró lehelete kissé megolvasztotta és össze-vissza gubancolta az eddig egyenletesen szétterülő uszályát, emiatt elveszítette az egyensúlyát, és zuhanni kezdett, egyenesen a Napba.

‒ Segíts rajtam kiscsillag! – kérte őt az üstökös.

   Esthajnalcsillagocska nem volt rest. Gyorsan ott termett és ügyesen kigubancolta a látnivalóan nagyon összegubancolódott gubancot: kifésülte, kibogozta az üstökös össze-vissza tekeredett hajszálait.

‒ Köszönöm – hálálkodott az üstökös. Vállán megint szélesen terült szét a palástja és társaival most már zavartalanul folytatta útját a Nap körül.

   Ment tovább. Egy ismeretlen, hideg, zord bolygó jégsapkájára szállt le. S mintha mindez nem lett volna elég, hirtelen a láthatatlan és könyörtelen Fagykirály bukkant fel a színen és jeges leheletével mindent azonnal jéggé dermesztett. Oly nagyon hideg lett, hogy majdnem beléfagyott a szusz. De hah… most igencsak hegyeznie kellett a fülét, mert mintha elhaló madárcsipogást hallott volna ki a fagyos szél élesen süvöltő hangjai közül.

  Elindult a hang irányába és a jeges földön szinte belebotlott egy madárfészekbe. Három csupasz albatroszfókát talált benne.

  Szegény, magukra maradt albatroszfiókákban már alig volt élet, a fészekben már-már jéggé fagytak, amikor Esthajnalcsillagocska lehajolt hozzájuk, egyenként kezébe vette és melengetni kezdte őket a leheletével. Addig lehelte őket, amíg át nem melegedtek. És ezzel a dolog el is volt intézve.

   Közben a fiókák anyukája – aki élelemért repült ki a nyílt tengerre – éppen megérkezett. Hálálkodva csipegette meg csőrével Esthajnalcsillagocska arcát. Ha nem tudná a nyájas olvasó, az albatroszoknál ez a köszönetnyilvánítás jele…

‒ Köszönöm Esthajnalcsillagocska, hogy megmentetted a fiókáimat ‒ mondta az albatroszmama, és azzal óvatosan totyogva a fiókákra telepedett, hogy vastag tollazatával és testének melegével védje őket a .

A Tejút egyik kacskaringós csillagösvényén járt, amikor a messzeségben meglátott egy magányos, apró bolygót. Olyan kicsi volt, hogy felszínén csak egy vulkán fért el. Ott magasodott a bolygó közepén, körülbelül lehetett vagy egy méter magas. Időnkét, egyet-egyet pöfékelve, szürkésvörösfekete füstöt eregetett a bolygó láthatatlan atmoszférájába, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy tulajdonképpen az nem is volt neki.

   Leszállt rá és körbenézett.

‒ Szervusz – szólt egy hang mögötte – Ki vagy te és hogy hívnak?

Megfordult és egy kisfiút látott maga előtt, papucsban, földig érő köntösben.

‒ Én Esthajnalcsillag vagyok. Most érkeztem erre a bolygóra. És te ki vagy, mi a neved?

‒ Én a kis herceg vagyok. Itt lakom.

‒ Ebben a tűzhányóban laksz? ‒ csodálkozott Esthajnalcsillagocska, mert egyetlen- egy házat sem látott sehol.

‒ Dehogyis te kis buta – nevetett a kis herceg – egy forró tűzhányóban nem tud lakni senki sem.

   Ekkor Esthajnalcsillagocska egy virágot vett észre maga előtt. Az egyetlen volt a bolygón. Egy icinyke-picinyke, de úgy is mondhatnánk, hogy egy pirinyó kertecskében állt (nyilvánvaló, hogy a világ legkisebb kertje lehetett), és egy hevenyészve összetákolt fakerítéssel volt körbevéve. Az árválkodó kis virág szomorú virágfeje lekonyult a száráról és pihegve, elhaló hangon inni kért.

‒ Miért nem adsz a virágodnak vizet, hiszen már nagyon szomjas szegény ‒ kérdezte kissé szemrehányóan.

‒ Adtam volna neki, de most nagyon elfoglalt vagyok, és nem érek rá – válaszolta a kis herceg – az egyetlen működő vulkánom ugyanis állandó karbantartást igényel. Tudniillik a kráter állandóan eltömődik a koromtól és így folyamatosan tisztogatnom kell.

   S azzal fogta a hosszú errevalóvulkánkrátertisztítókeféjét és határozott, begyakorolt mozdulatokkal pucolni kezdte a tűzhányó korommal telítődött torkát. Szállt is felfelé a korom rendesen.

‒ Köhöm, köhöm – köhögött is tőle Esthajnalcsillagocska rendesen ‒ Jó, de ha te most nem érsz rá, mert annyira fontos dolgod van, akkor addig én szívesen megöntözöm a virágodat – ajánlotta fel Esthajnalcsillagocska – hol van az öntözőkannád?

‒ Ott találod a vulkán mögött, balra.

Esthajnalcsillagocska megöntözte az egyetlen szál virágot, ami csak található volt a bolygón.

‒ Köszönöm – nézett fel rá hálásan a kókadt kis virág, két zöld levélkarjával boldogan nyújtózkodva.

‒ És te hova tartasz? – kérdezte tőle a kis herceg, a vulkán tetején állva.

‒ Én most felfedező úton vagyok.  Szeretném megismerni a világomat, meg aztán hív engem egy bolygó, ahol úgy érzem várnak rám.

‒ Legyen szerencséd Esthajnalcsillag. És jó utat – búcsúzott a kis herceg.

‒ Viszontlátásra. Vigyázz magadra kis herceg – búcsúzott Esthajnalcsillagocska is újdonsült barátjától – és vigyázz a virágodra is. Légy szíves gyakrabban öntözd őt – tanácsolta még utoljára.

‒ Köszönöm a látogatást – integetett neki a kis herceg.

   Közeledett égi utazásának a vége. Egy nap Esthajnalcsillagocska, szülei legnagyobb örömére megérkezett a Földre, s mily véletlen, épp Magyarországra, Budapestre. Egy gyönyörű kislány lett belőle. Három kiló, húsz dekával született, angyali arcocskával, erőteljes bömbölő hanggal. Szülei - ez is véletlen lehet - a Csillag nevet adták neki. S hogy majd mi lesz belőle, pontosabban ki lesz belőle, ha felnő, annak csak a Jóisten a megmondhatója. Lehet, hogy orvos lesz, író, természetvédő, talán csillagász, botanikus vagy gyermekeket óvó néni… Ki tudja… De az biztos, hogy ha felnő, akkor sokat fog segíteni az embereken és az állatokon, mint ahogy azt csillag életében tette. Felhőtlen nyári éjszakákon, szüleivel majd gyakran kémleli a csillagokat az égen, és ha meglátja, örömmel mutat egy tündöklő csillagra, égi mására, az Esthajnalcsillagra.